Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 34. (1983)
1983 / 2. szám - FÓRUM - Az irodalom szerepe ma (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerk. szövege: Bata I., Tornai J., Petrőczi É., Czigány Gy., Jókai A., Hankiss E., Földényi L., Nádudvari Nagy J., Szilágyi Á., Csengey D., Varga Cs., Kamarás I., Székelyhidi Á., Bertha Z., Páskándi G., Kunszabó F., Tóth D., Simon Z., Jovánov M., Petrőczi É., Molnár Z., Csurka I., Szilágyi Á., Görömbei A., Fekete Gy.
nos ideje. S nem azt tapasztaljuk-e köznapi tevékenységeink közepette is? Életünk merő lótás-futás lett. De éppen ez a lótás-futás teszi, hogy amit átfogunk, mert kisebb lett, az csöppet sem áttekinthető. Óceánok szelhetők át nyolc-tíz órányi időben, közben amit látunk, geometrikus formák egyhangúsága. De hogy mit foglalt össze rohanásunk, arról csak fogalmat, érzéki képet nemigen alkothatunk. Térérzékelésünk arra hajt, hogy geometrikusan (logikusan) gondoljuk el a világot, de rohanásunk majdhogy megakadályoz benne, hogy elvégezzük a szükséges logikai műveleteket. S bár hipotetikusan már a tér-időből indulunk ki, ám gyakorlatilag egymással szemben áll tudatunkban a tér meg az idő. Megkettőződött látszatok közt verődünk ide meg oda. A roppant távolságokat kifejező képek egyidejűségében, s azzal a tudattal, hogy nincs átfogó idő. József Attila végezte el a gondolati kísérletet, az Eszmélet tizenkettedik strófája őrzi: „Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben, / így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülkefényben, / én könyöklök és hallgatok.” Hogy lehetne a világot, mint érzéki egészet megragadni? - ez a kérdés hívta elő a kísérletet, amely a strófában érzéki formán kibontakozott. A világ egészéről csak fogalmunk van, érzéki képünk nincs, nem is lehet róla. Korunk irodalmi géniuszának - József Attilának - az a becsvágya, hogy a fogalmat érzéki alakba fordítsa át. Az egészet látni annyi, mint távolságot találni hozzá, vagyis kihátrálni belőle. Kihátrálni, de hová, hiszen akárhogy próbálom is, csak benne maradok. „A semmi ágán ül szívem ...” - s ebből a pozícióból már megérthető, ha a szöszsötétben elszálló fényes vonatablakok konkrét látványa megképzi a kozmikus látomást, az örök éjben kivilágított nappalokat, s valamennyi fülkefényben önmagát a költő, amint éppúgy könyököl és hallgat, mint a valóságban. Ez az a képviszony, amely a köznapi valóságot és kozmikus tükröződését természetes (racionális) egységbe foglalja, az életet létként, érzéki egészként veti a tekintet elé. Kérdezheti valaki, miért ez az iparkodás a kifejező géniusz részéről, miért, hogy mindenáron léttani (ontológiai) összefüggésekben definiálja szándékát? Korunk költői szelleme végső bizonyságot akar, erzért nem kevesebbet kíván szolgálni, mint a lét újraalapítását, mivel különben is erről van szó a században, amelyben élünk. Mert valaminek éppúgy a végén vagyunk, mint egymásnak a kezdetén. S ha mostanában inkább azt tapasztaljuk az irodalomban, hogy minden a végét járja, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy az idők megújulása van soron. Van is benne tapasztalatunk, mily fölösen születik a poézis. Még inkább, hogy fölösen kerül nyilvánosságra. Legalábbis nálunk. És nincs olyan szerkesztő meg lektor, aki merné elválasztani az ocsút a nemes magtól. Nem sokat tévedünk, ha ebben a versözönben a személyiség válságára ismerünk. A költészet az autonóm ember és a kifejező géniusz kettős pillérén ível. Az autonóm ember a kifejező géniusz hordozója, s ez utóbbi pedig kihívja a gyönge testből az erős lelket, az irányított emberből szuverén személyiséget formál. A géniusz itt az emlékezet és a képzelet kivételes ereje, s ez az erő erkölcsi energiát halmoz föl, s meri kezdeményezni a lét újraalapítását. Ha sok a költő, még több a vers, első megközelítésben azt jelenti, hogy sokan keresik a látszatra könnyebbik utat, amely valójában minden útnál göröngyösebb. A sok poéta azt jelzi, hogy sokan akarnak autonóm emberek lenni. A géniusz — az emlékezet és a képzelet roppant terhével áldott-vert ember viszont jóval kevesebb, mint az ifjúságban sodró igény a szuverenitásra, az autonómiára. A munkamegosztás keménysége riasztja ezt az igényt, s a teremtő ember vonzó pozíciója a poétáé, akinek nincsen szüksége másra, csak papírra meg ceruzára . . .