Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 34. (1983)
1983 / 2. szám - FÓRUM - Az irodalom szerepe ma (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerk. szövege: Bata I., Tornai J., Petrőczi É., Czigány Gy., Jókai A., Hankiss E., Földényi L., Nádudvari Nagy J., Szilágyi Á., Csengey D., Varga Cs., Kamarás I., Székelyhidi Á., Bertha Z., Páskándi G., Kunszabó F., Tóth D., Simon Z., Jovánov M., Petrőczi É., Molnár Z., Csurka I., Szilágyi Á., Görömbei A., Fekete Gy.
З2 A többit már intézi a gondviselő társadalom. A megélhetés gondját a kreatív ember vonatkozásában annak kell fölvállalnia, ha a család e gondviselést már nem vállalhatja. Félreértés támad a szerep körül. Az irodalom szerepéről tudott tradíció a költőt nálunk a legmagasabbra teszi. Ady rossz zsakettjét elfelejtettük, s ha mai költő előtt az idol villan meg, Öskaján bíborpalástja úszik mámoros tekintete előtt. Az ifjú poéta pedig a gondviselő karok közt lebeg. A család és az iskola után ösztöndíjak és Szigligetek ígérik neki az alkotói nyugalmat, a születésnapi tortákat pedig fölváltják a pezsgős vacsorák képzelete és álma szerint. A valóság azonban másképpen alakul, s egyre keservesebb lesz az élet, az övé, amelyet aztán könnyű elkeverni az egésszel. Szabadúszó poéták sokasága téveszti össze a Nagykörutat a Dunával, mert úszni jobb, mint gyalogolni, s elfelejtik, hogy úszni csak vízben lehet. Sok a poéta, de a költészet ebben az özönlésben medrét tévesztette, s kiáradt partjai közül. Irányát elveszítette. Szétterült és elmocsarasodni látszik. A líra huszadik századi lételméleti ihletettsége a hetvenes években elapadt. Elúrhodott a poézisen valami defetista hangulat, nem reménykedik többé az áttekintés, az átfogás lehetőségében, nem keresi a magaslati pontot, ahonnan minden belátható, hiszen olyan világban élünk, amiben a tudomány szelleme azt sugalmazza, hogy az eligazodás föltétele a populáció és a valószínűség eredendő belátása, vagyis a sokaságban a rend a valószínűség révén nyilvánul meg. Nincsen többé ilyen vagy olyan megrendülés, mert egyetlen megrendültség a lélek, s nem tételezhető semmi transcendens, ami kegyelemből súgna. A túlvaló vesztét érezve, a hit is apadni látszik. Nincsen koordináta, és nem érvényes a József Attila-i törvény, a vers többé már nem érzéki világegész. Verssorok még vannak, de egész versek aligha, legföljebb fragmentumok. Elveszett a kompozíció. Mintha egyetlen nagy vers szilánkjai születnének; olyan az egész líra, mint a bárányfelhős ég. Úsznak az alkonyi felhők - a fragmentumok -, de mögöttük nem látszik a kék ég egybefüggő sátora. Az antivers az úr, a képvers jött divatba, s annyi sok poétának mind üres a marka. A lombban éneklő sárgarigót hiába fogták meg, nincsen sehol, elröpült, s már a lombban sem énekel. Mondják, hogy a líra elveszítette prioritását, ami pedig a magyar irodalomban alig elképzelhető. A költő visszavonult a prózaírásba. Az elbeszélő nemcsak a mesetengert fedezi föl lelke mélyén, ott találta meg az egyetlen bizonyosságot is. E bensőségen kívül azonban nincs mese. A külső valóságból vett anyag nehezen tűri a fikciót. Dokumentum az, vagy olyan tárgyi világ, amely módszeres leírást kíván. Koholni nem lehet, csak rendszerezni. S még az a legtöbb, ha valakinek életrajza van. A prózaíró megtalálni véli ilyenkor az autonóm embert, és fölismeri életrajzában a kalandot, az odisszeát. A történelem felejtett mozzanatai keltenek érdeklődést. Olyan emberek lépnek elő az ismeretlenségből, akiknek évtizedeken át éppen ez az ismeretlenség volt a menedékük. Új nemzedékek ismerethiányában reménykednek, s elbeszélésük inkább érdekességével hat, mintsem igazával. Az életrajzi, a dokumentáris vagy a szociografikus próza sose tudta kiválasztani az irodalmi géniuszt, most se tudja. Nem a kivételes emlékezet és az eredeti képzelőerő produktumai. Ha pedig ezt az álepikát kivonjuk az elbeszélés köréből, valami nagy bőség nemigen marad. Jelentős elbeszélők régóta hallgatnak, vagy keveset írnak. A szűk termés aszályos idő jele, s az aszályos mag nemcsak kevés, meg is szorult. Ne áltassuk magunkat, az elbeszélésnek sem könnyebb, mint a költészetnek. S lehet, hogy az is azért senyved, minek okán ez is fragmentummá töredezett. Hiányoljuk a második világháború epikai földolgozását, nincs igazi epikus mű