Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)
1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)
Hogy a líra vagy a próza áll-e „jobban” mai irodalmunkban, s hogy fennáll-e, elveszett vagy elveszőben van-e a líra hazai hegemóniája. Rettentően álkérdésnek tartom ezt. A lényeges kérdés mellett, hogy milyen problémák, ha úgy tetszik, milyen krízis előtt áll egész irodalmunk. Ami nem elsősorban műfaji kérdés, egy irodalom különben sem a műfajok hegemóniájáért vívott harc terrénuma. Kiváltképpen nem most, a világirodalomnak, s benne a magyarnak is, egy olyan szituációjában, amely a műfajok egymásba olvadásának, egymás felé terjeszkedésének, ha úgy tetszik, kölcsönös amőbamozgásának, bizonyos fokú és fajtájú likvidációjának a korszaka. Alföldy Jenő ugyan beszélt itt arról, hogy a mai magyar irodalmat az jellemzi, hogy a próza átmegy a versbe, a vers a prózába, csakhogy ezt, nem kevéssé történelmietlenül, a mai magyar szituáció sajátos jegyeként értelmezi - ami kérdésfeltevéseink általános történetietlen szemléletére vall. Csaknem nevetséges így, heurisztikusan, nóvumként beszélni erről a jelenségről, mikor száz éve más sem történik, mondjuk Baudelaire Kis költemények prózában című (vagy alcímű) híres könyve óta (és nem, korántsem Turgenyev sokkal későbbi prózaversei óta), mint prózának és versnek ez a folytonos „ozmózisa” (hogy egy régebben használt saját kifejezésemmel éljek). Ezért is abszurdum ma műfaji hegemóniákban gondolkoznunk, s hogy ezekből vonjunk le tragikus vagy nem tragikus következtetéseket. A líra „válsága” is több mint száz éve fölfedeztetett és látleleteztetett, Mallarmé ezt elsőnek felfedező és mindjárt legbelső konzekvenciáiig előre elemzett tanulmányának a címe is már Crise de vers, vagyis nem is a líra vagy a költészet, hanem a vers válsága. A vers valóban százév óta állandó válságát éli vele együtt az egész irodalom, s mindez az egész európai társadalom legkülönbözőbb vonatkozású válságperiódusainak a keretében és környezetében. Az irodalom önmaga állandó megkérdőjelezésével kénytelen dolgozni. Minden nemzedék, illetve minden olyan nemzedék, amely valóban új nemzedékként jön létre (mert nem minden egymásra következő új nemzedék jön létre valóban nemzedékként), önmaga és a megelőzők megkérdőjelezésével kell hogy fellépjen. Nálunk most arról van szó, hogy irodalmunk, elkésve, olyan helyzetbe jutott, amelyben megtörténik egy olyasfajta szakadás („szecesszió”), amelyik majdnem minden körülöttünk levő irodalomban már egyszer vagy többször megtörtént az utolsó század során. Egy (vagy több egymásba fonódó) nemzedék olyan módon csoportosul, hogy az egymásra következés állandó dialektikájában nem a folytatás, hanem az elszakadás aktusa kerül előtérbe. Talán az Újhold köre óta nem volt nemzedék a magyar irodalomban, amely ilyen feltűnően irányzat- vagy csoportként tételezte volna önmagát, s akként akart volna külső és belső jegyeiben egyaránt megjelenni. Ez feltételezi eleve mindazt a gáncsot is, ami minden ilyen csoportot, mióta irodalom létezik, mindig is ért, olyan hadakozási formákkal, értük és ellenük, amik ismeretesek az irodalomtörténetből, mimiközben mi folyton úgy teszünk, mintha nem ismernénk ezeket. Ez irodalmunkban mindenesetre hosszú idő óta új jelenség: egyesek számára felháborító, mások számára örvendetes újdonság. De valamiféle sose voltnak tekinteni - akár egyik, akár másik részről - nagyfokú történetietlenségre vall. Csakis abban a történeti megvilágításban lehet vizsgálni őket, amilyenben sajnos ők maguk is a kelleténél kevésbé vizsgálják magukat. Aminek köszönhető részben, szerintem, az említett párizsi szereplés is. Azt gondolom, hogy a Mozgó Világ vagy a JAK fiataljainak nincs „igazuk” akkor, amikor zokon veszik, hogy általában, s például itt is, túl sokat beszélnek az „öregek”, vagyis az őelőttük járt nemzedékek jelentős költői teljesítményeiről.