Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)

1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)

szó előkészület nélkül, mint én teszem most. Mert bevallom, nem készültem fel­szólalásra, s most mégis az késztet rá, hogy hosszú idő óta először veszek részt olyan hazai irodalmi tanácskozáson, ahol irodalomról van szó. Vagy főként irodalomról. Vagy legalábbis az irodalmon keresztül van szó másról is. Lehet, hogy sokaknak - több oldalról is - nem tetszik az, hogy nekem ez tetszik, hi­szen az utóbbi időben, már eléggé régóta, a nyilvános irodalmi vitákon éppúgy, mint a személyes beszélgetések során tapasztalhattam, hogy Magyarországon az irodalom fontossága - még az írók számára is - elképesztően eltörpül más, „nagyobbnak” látszó kérdések mellett, azok mellett, amelyeket sokan szeretnek a már szinte magyar varázsszóvá lett „sorskérdésekkel” jelölni. Csakhogy én, ha már meg kell maradnunk ennél a szónál, úgy gondolom, hogy az irodalom mint olyan, ha egyrészt óhatatlanul függvénye is egyéb sorskérdéseknek, maga is sorskérdése a nemzetnek. Nincs erre itt sem tér, sem idő bővebben kitérni, csak utalok arra, hogy irodalmunk történetének azok a legnagyobb alakjai, akikre legtöbbet hivatkozunk, maguk is mindig így látták. Balassitól kezdve, aki egyet­len teoretikusnak mondható írásában, a Szép magyar komédia előszavában a dol­gok kimondhatóságának, egyedül az irodalomban kimondhatóságának program­jával lép föl, Kazinczyig és Kölcseyig, akik a nemzet „csinosodását”, ha úgy tetszik, sorskérdésnek fogják fel, Petőfiig, aki szerint, „ha a nép uralomra jut az irodalomban...” (mindnyájan tudjuk folytatni), Adyig, aki „új időknek új dalai­val” akar betörni, József Attiláig, aki először hangsúlyozza, sőt: találja fel ma­gyarul a „művésziség” terminust mint az irodalom lényegbeli jelszavát. . . nem folytatom. Az a nemzet, amely a maga kulturális értékeit és kulturális prob­lémáit nem igyekszik minél mélyebben és teljesebben kiaknázni, mint kultúrát a magáévá tenni, ha úgy tetszik, „sorskérdéssé” tenni, elveszti a jogát és lehető­ségét éppen arra, hogy a nemzet egyéb sorskérdéseibe hathatósan beleszóljon. Ez jutott eszembe akkor is, mikor legutóbb a párizsi Sorbonne-on rendezett francia-magyar irodalmi kerekasztal-konferencián váratlanul és hívatlanul, ám mindenki által szívesen fogadottan megjelent a legfiatalabb magyar költőgenerá­ció egyik képviselője, és szót kapott, hogy az utóbbi időben annyi vitát kiváltott törekvéseikről beszámoljon. Miért érezte ő is, hogy a jelenlevő francia írókat és irodalmárokat, akik azért jöttek oda, hogy a magyar irodalom valamivel nagyobb külföldi jelenlétének elérésében segítsenek, konkrétabban: valamivel többet megtudjanak arról, mit érdemes megismertetni belőle franciául, nem érdekli az, nem az érdekli elsősorban, milyen verseket és prózákat, milyen szövegeket ír­nak és publikálnak ezek a fiatalok, milyen elméleti meggondolásokból, és milyen vonatkozásba hozhatók ezek más törekvésekkel? Miért beszélt erről oly keveset, és miért tudott erről oly keveset mondani? És miért érte be nagyjából az arról adott információval, hogy csoportja folyóiratának szerkesztőségét leváltották? Nem azt mondom, hogy miért közölte ezt az ő és mindnyájunk, az egész magyar irodalom számára valóban fontos eseményt. Csak azt, hogy miért érte be ezzel? Hiszen ezt az ottlevő franciák a másnapi (vagy már aznapi vagy akkor már teg­napi) francia sajtóból megtudhatták. Arról azonban, amit csakis tőle tudhattak volna meg és szerettek volna megtudni, kevés érdemlegeset tudhattak meg. Arról, ami semmiféle francia újságból nem volt és nem is lesz megtudható. Itt is - mint annyiszor - elfeledkeztünk arról, hogy irodalmat csak művekkel lehet megteremteni, és csak művek által s a köréjük csoportosuló gondolatok által lehet másokkal, a világgal is megismertetni. Bár látszólag nem ezzel függ össze, én mégis belsőleg mélyen összefüggőnek érzem azt is, ahogy itt mai konferenciánk kiindulópontja megfogalmazódott.

Next