Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 8. szám - SZEMLE - Imre Mihály: "Jöszte Poétának": (Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Költemények 2. 1791-1793)
tására kényszerül Szilágyi az érvényes szöveg helyreállítása, értelmezése és kronológiai elhelyezése érdekében. Csokonai költészetének egyedülállóan sajátos elterjedése és utóélete részint segíti, egyszersmind nehezíti is az autentikus mű után kutatót. A XVIII. században különösen, de még a XIX. első harmadában is viruló kéziratos debreceni diákköltészet mohón szippantja magába a Csokonai verseket; kéziratos másolatokkal sokszorozza meg azokat, de egyben torzítja is az eredetit. (Az istenek osztozása éppen ötven variánsból ismert.) „Fattyúszövegek” tapadnak a versmagra, mint a korallok, alóluk kell kiszabadítani a rejtőző valódit. E körülmények eleve meghatározzák a kritikai kiadás feladatait, alkalmazható módszereit. Ha az átlag versolvasó veszi kezébe a költemények két eddig megjelent kötetét, nyilván elámul ennek arányain. Az első nyolcvanhét verset közöl 73 oldalon, a kísérő apparátus több mint 600 oldalnyi, a második százhuszonhárom oldalon 81 verset ad közre, több mint 600 oldal jegyzetapparátussal. Áttörve ezen a sűrű erdőn—olykor tövises bozótoson — be kell azonban látnunk, csak ezen keresztül vezethet igazi út A’ vidám természetű poétához: a textológia-filológia művet, romlatlan művet ad vissza a Csokonai-oeuvre-nek és ajándékoz olvasójának. A kötet két eddig ismeretlen, ill. kiadatlan művet ad közre, (A’Sütés, Az én Életem), jó néhány esetben pedig itt kapjuk kézbe először a leghitelesebbnek tartható változatot. A legtöbb versnél visszatérő megállapítás: „Saját kezű kézirata nem maradt.” A kritikai apparátus ott a legterjedelmesebb, sokrétű feladatot vállaló, ahol eddig ismeretlen művet kísér, vagy ahol éppen az apparatus criticus állítja egészen új értelmezési kontextusba az addig ismertnek vélt alkotást, így válik igazán értelmezhetővé Az istenek osztozása, bebizonyosodik, hogy a Békaegérharc előzménye, de nemcsak a Blumauer-hatás okán. Az antikizáló travesztia aktuális politikai tartalmakkal töltődik föl, amelynek tényleges tárgya az 1790/ 91-es diéta, a Habsburg örökösödés legitimitása, a mohó katolikus klérus fékezése. Éppen az óriási jegyzetapparátus bizonyítja, hogy a versszituáció és a mitológiai figurák a korabeli történelmi alakok és helyzetek jól jellemzett párhuzamaivá válnak, páratlan stílus- és nyelvi leleménye is innen származtatható. Lényegesen új megvilágításba kerül a Békaegérharc is, ami voltaképpen a francia forradalom ellen végrehajtott 1792-i Habsburg intervenció erőteljes szatírája. E megállapítást Szilágyi roppant aprólékos, beható szövegvizsgálattal, s a szövegnek a korabeli történelmi eseményekkel való egybevetésével alakítja ki. Ezzel az irodalomtörténeti értékelésnek is számolnia kell, ami eddig nem történt meg. Ez indokolja és teszi érthetővé a jegyzetapparátus rendkívül szerteágazó voltát, amihez a Csokonai életmű, biográfia, a textológiai kérdések körén túl szükség van Csokonai egész kora műveltségének, eszmeáramlatainak, formakultúrájának beható ismeretére. Ezért kényszerül arra Szilágyi, hogy magabiztosan tájékozódjék Csokonai életrajzának topográfiai kérdéseiben, de még annak is utánajárjon, hogy a Kollégiumban milyen borivói szokások jártak, s hogy ennek tükrében kire lehet rámondani az iszákosság vádját. Valóságos labirintust járunk be őt követve, de visszatekintve ismerjük föl, hogy a kötet hatalmas értelmező anyagával, új fölismeréseivel a kor művelődéstörténeti enciklopédiájává is terebélyesedik. Csokonai 1792-ben, a Horváth Ádámhoz írott költői levelében múzsáját még csak az otthoni Tócó patak mellett veszteglőnek mondja: „Ismeretlen hevertél még a Sexta domb aljába A Nagy Erdőn az alacson Mogyorók árnyékába