Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 6. szám - SZEMLE - Madarász Imre: A Fények vonzásában (Csokonai Vitéz Mihály: Költemények, 3. kötet)
A Fények vonzásában (CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: KÖLTEMÉNYEK, 3. KÖTET) Debrecen méltó és hasznos módját választotta a nagy költő fia előtti tisztelgésnek, amikor a Kossuth Lajos Tudományegyetem Régi Magyar Irodalmi Tanszékének munkatársai még a hetvenes évek elején nekiláttak, hogy elkészítsék Csokonai Vitéz Mihály összes műveinek kritikai kiadását. Az Akadémiai Kiadónál 1975-ben jelent meg az első kötet a tervezett tíz közül. Az akkori sorozatszerkesztő, Julow Viktor munkáját folytató Szilágyi Ferenc és Szuromi Lajos már túl vannak a munka nagyobb részén. Most látott ugyanis napvilágot az életmű-sorozat hatodik kötete Szilágyi Ferenc gondozásában Költemények 3. címmel, amely az 1794 és 1796 közötti verseket tartalmazza. Csokonai pályáján ezek az esztendők páratlan jelentőségűek. Elsősorban Rousseau Társadalmi szerződésének hatására ekkor keletkeztek azok a remekművei, amelyek alapján őt a magyar felvilágosodás legnagyobb költőjévé kanonizálta az irodalomtörténet. E költemények kivételes jelentőségét—nem „csupán” magyar, de világirodalmi viszonylatban is — az adja, hogy magas esztétikai értékükkel a leghitelesebben cáfolják meg azt a közhelyszerű hiedelmet, hogy a felvilágosodás költőietlen, sőt líraellenes kor lett volna, mert, úgymond, az ész kultusza nem fér össze a poézissel. Hogy a felvilágosodás eszméinek szárnyán micsoda magaslatokba repült ez a „pillangó”-költő (ahogyan utolsó versei egyikében magát nevezi), azt legszebben a Konstantzinápoly és Az Estve példázza. A magyar irodalomban e nagyszabású gondolati, filozófiai költeményekkel egy szinten a kortársak művei közül csak Berzsenyi legnagyobb episztolái említhetők, s a reformkori költemények koszorújából is egyedül a Gondolatok a könyvtárban. Ahogy a Konstantzinápoly a korban oly divatos egzotikus Kelet-leírása nagyon is a Nyugathoz, Európához, s benne a magyarsághoz szóló példázat, melynek szatirikus hangja a költő-rétor bírálótanító és a vátesz jövendölő pátoszába csap át, úgy Az Estve nyitó képeinek „természeti skálája” is, túllépve a fiziko-teológiai szemléleten, csupán előkészítője a legkeményebb társadalomkritikának. Míg a Konstantzinápoly a babonaságot és a fanatizmust ostorozza voltaire-i hevülettel, az értelem és a testvériség mellett téve hitet. Az Estve Rousseau-nak Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól írott második értekezése szellemében lázad a társadalmi igazságtalanságok ellen, az egyenlőség nevében. Értelem, tudomány, tolerancia, szabadság, egyenlőség, testvériség: a felvilágosodásnak ezen„uralkodó eszméitől” várta, remélte a vátesz-költő nemzete ébredését, „álmából való felserkenését”, ahogyan Magyar! Hajnal hasad! című versében jövendölt. Noha ekkoriban még sokkal derűlátóbb volt mint később (magányosság-verseiben, amelyek kritikai kiadásban még ezután látnak napvilágot), a távoli jövőbe nézett: a „huszadik századba”, amikor ő, úgymond, „lelketlen Por lesz már”. A huszadik század vége közeledik, de Csokonai eszméi mit sem veszítettek időszerűségükből: némelyiküket csak most igazolta maradéktalanul a történelem, másoknak új, izzó aktualitást adott. Ezeknek a verseknek a keletkezése is rendkívül érdekes, mondhatni, egyedülálló. Mint a kötet jegyzeteihez írott bevezetőjében Szilágyi Ferenc rámutat: „Termésének legjavát... a világirodalomban is szinte páratlan módon, nyolc-kilenc évvel korábbi kisdiákkori versgyakorlataiból sarjasztotta ki.