Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 49. (1998)

1998 / 1. szám - TANULMÁNY - Nagy Miklós: Az újraolvasott Jókai-életrajz. (Hogyan látta Mikszáth 19. századi történelmünket és kultúránkat?)

(Ellenben Kossuth hasonmása kb. 1 cm magas a 273­ lap nagy csoportképén.) A nemzeti sérelmeket mégsem illő túlzottan hangsúlyozni. A fő cél az volt, hogy az ismeretterjesztés révén közelebb kerüljenek egymáshoz a Monarchia olyannyira különböző népcsoportjai. A nacionalizmus dagálya idején, egy világháború előtt ez nem kis dolog.­ Az OMMIK kapcsán az életrajz szól a Mester és az „udvari emberek” kibonta­kozó érintkezéséről, s értékelése nem éppen kritikátlan. De ne feledjük, hogy itt nemcsak az „előkelőek ereszkedtek le a gyengeségekkel megbélelt nagy ember”­­hez (19., 12.), hanem személyünkben a munkatársnak jelentkezők keresték a so­rozatszerkesztő ismeretségét. Az a „Coburg Fülöp herceg” például (JKK Lev III. 661.), akit a költő 1884 őszén meglátogat Gömörben, megyéje várainak bemutatá­sát vállalja. Annyi kitüntetés, siker ellenére is árnyakra, komor napokra kell fölfigyelnünk. A 48-as párti ellenzék túlbuzgói nem látnak Jókaiban egyebet a kiegyezés hívénél, Tisza Kálmán barátjánál, ezért buktatják meg a választásokon, harsognak a képvi­selőháztól megszavazandó nyugdíjformája ellen. (19., 170. 177.) írói évfordulója napján, 1894-ben az ünnepelt hasztalanul reménykedett Ferenc József sajátkezű üdvözlő soraiban, pedig nemigen élhetett akkor e hazában nála lelkesebb híve az uralkodóháznak. Visszanézve a századfordulóra az újságok megnőtt példányszá­mának, gyors reakcióinak sem örülhetünk mindenben: Nagy Bellával kötött házas­ságát követően végighurcolják „a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján” (19., 173.) Az életrajzszerző fájdalommal és bölcsen beszél minderről, ám talán túlságosan is tapintatosan. Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy az ellenséges indulatokat a polgári házasság ellenzése meg az antiszemitizmus jobban felszíthatta, mint az élő klasszikus féltése. Az utolsó három fejezet komor hangvételét nem csupán a meghajszolt költővel való együttérzés okozza. Mikszáthot elkeseríti kora középszerűségének látványa, s ennek előjeleit fölleli már a hatvanas-hetvenes esztendőkben. A szabadságharc előtti két évtizedben „támadtak az óriások”, Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmar­ty, Arany, Petőfi, Jókai meg Madách — az utóbbit nem említi a biográfia. (19., 39.) Azok, akik a kiegyezés táján indulnak el „voltaképpen nem is mondhatók foly­tatásnak”, „mintha egy generáció, amely az esésre előkészítsen, kimaradt volna.” (uo.). A századvég tollforgatói közül kiket emel ki mégis a biográfus? Voltaképpen nem lehet felelni a kérdésre e könyv alapján. Benne a kor elbeszélőiről nem ka­punk jellemzést, még felsorolást sem. Felbukkan ugyan egy-két ismert név (a Bró­­dyé, Eötvös Károlyé pl.), ám pusztán azért, mert megfordultak a költő Bajza utcai otthonában, vagy az országgyűlésen. Többet mond az, kiket és milyen előszóval válogatott be Mikszáth a Magyar Regényírók sorozatba, noha itt külső tényezőkkel is erősen számolhatunk. Bródy, Iványi, Justh, Herczeg, Rákosi Viktor belekerültek, Gárdonyit már csak Schöpflin Aladár előszavazta 1910 után. Petelei mellőzése fel­tűnő, Ambrus Zoltáné szintén. Elfogadhatónak véljük azonban Bisztray Gyula magyarázatát.­ Petelei novella­szerző, míg a sorozat túlnyomórészt regényírókat, nagyepikát vonultatott fel. Voltak tehát kedvencei a nagy Palócnak, látott értékeket kortársaiban, de a kor újat kereső áramlataitól értetlenül és gúnyosan fordul el. 1904-ben az Almanach­

Next