Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 49. (1998)
1998 / 1. szám - TANULMÁNY - Nagy Miklós: Az újraolvasott Jókai-életrajz. (Hogyan látta Mikszáth 19. századi történelmünket és kultúránkat?)
(Ellenben Kossuth hasonmása kb. 1 cm magas a 273 lap nagy csoportképén.) A nemzeti sérelmeket mégsem illő túlzottan hangsúlyozni. A fő cél az volt, hogy az ismeretterjesztés révén közelebb kerüljenek egymáshoz a Monarchia olyannyira különböző népcsoportjai. A nacionalizmus dagálya idején, egy világháború előtt ez nem kis dolog. Az OMMIK kapcsán az életrajz szól a Mester és az „udvari emberek” kibontakozó érintkezéséről, s értékelése nem éppen kritikátlan. De ne feledjük, hogy itt nemcsak az „előkelőek ereszkedtek le a gyengeségekkel megbélelt nagy ember”hez (19., 12.), hanem személyünkben a munkatársnak jelentkezők keresték a sorozatszerkesztő ismeretségét. Az a „Coburg Fülöp herceg” például (JKK Lev III. 661.), akit a költő 1884 őszén meglátogat Gömörben, megyéje várainak bemutatását vállalja. Annyi kitüntetés, siker ellenére is árnyakra, komor napokra kell fölfigyelnünk. A 48-as párti ellenzék túlbuzgói nem látnak Jókaiban egyebet a kiegyezés hívénél, Tisza Kálmán barátjánál, ezért buktatják meg a választásokon, harsognak a képviselőháztól megszavazandó nyugdíjformája ellen. (19., 170. 177.) írói évfordulója napján, 1894-ben az ünnepelt hasztalanul reménykedett Ferenc József sajátkezű üdvözlő soraiban, pedig nemigen élhetett akkor e hazában nála lelkesebb híve az uralkodóháznak. Visszanézve a századfordulóra az újságok megnőtt példányszámának, gyors reakcióinak sem örülhetünk mindenben: Nagy Bellával kötött házasságát követően végighurcolják „a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján” (19., 173.) Az életrajzszerző fájdalommal és bölcsen beszél minderről, ám talán túlságosan is tapintatosan. Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy az ellenséges indulatokat a polgári házasság ellenzése meg az antiszemitizmus jobban felszíthatta, mint az élő klasszikus féltése. Az utolsó három fejezet komor hangvételét nem csupán a meghajszolt költővel való együttérzés okozza. Mikszáthot elkeseríti kora középszerűségének látványa, s ennek előjeleit fölleli már a hatvanas-hetvenes esztendőkben. A szabadságharc előtti két évtizedben „támadtak az óriások”, Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai meg Madách — az utóbbit nem említi a biográfia. (19., 39.) Azok, akik a kiegyezés táján indulnak el „voltaképpen nem is mondhatók folytatásnak”, „mintha egy generáció, amely az esésre előkészítsen, kimaradt volna.” (uo.). A századvég tollforgatói közül kiket emel ki mégis a biográfus? Voltaképpen nem lehet felelni a kérdésre e könyv alapján. Benne a kor elbeszélőiről nem kapunk jellemzést, még felsorolást sem. Felbukkan ugyan egy-két ismert név (a Bródyé, Eötvös Károlyé pl.), ám pusztán azért, mert megfordultak a költő Bajza utcai otthonában, vagy az országgyűlésen. Többet mond az, kiket és milyen előszóval válogatott be Mikszáth a Magyar Regényírók sorozatba, noha itt külső tényezőkkel is erősen számolhatunk. Bródy, Iványi, Justh, Herczeg, Rákosi Viktor belekerültek, Gárdonyit már csak Schöpflin Aladár előszavazta 1910 után. Petelei mellőzése feltűnő, Ambrus Zoltáné szintén. Elfogadhatónak véljük azonban Bisztray Gyula magyarázatát. Petelei novellaszerző, míg a sorozat túlnyomórészt regényírókat, nagyepikát vonultatott fel. Voltak tehát kedvencei a nagy Palócnak, látott értékeket kortársaiban, de a kor újat kereső áramlataitól értetlenül és gúnyosan fordul el. 1904-ben az Almanach