Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 57. (2006)
2006 / 8. szám - TANULMÁNY - Dávidházi Péter: Csokonai és az irodalomtörténet feltételessége
megírásához mint a minden addigit betetőző pályaszakaszhoz való megérkezés ünnepélyes motívumát, a sóvárgott visszavonulásét pedig Horatius irigyelt Tiburia és Tusculanuma ihlette.11 Minderről azonban, mivel nem valósíthatta meg tervét, halála után csak feltételes módban lehetett beszélni, ahogy már Domby Márton tette 1817-ben: „De nem annyira az, a’ mit Csokonay írt, mint az, a’ mit nem írt, de írni akart, és a’ hogy írni akart, ez az mi [...] neki tiszteletet szerzett volna. Ő tudni illik értebb ésszel már többnyire minden eddig való munkáit haszontalanságoknak állítván: ollyan munkára törekedett, és szentelte életét, mely mind néki, mind nemzetének ditsősségére vált volna.”12 Nincs kizárva, hogy a legutóbbi tagmondat nyelvtanilag csak függő beszéd akart lenni, vagyis Domby itt már (előző mondatától eltérően) nem okvetlenül azt állította, hogy szerinte Csokonai eposza, ha elkészül, nemzetének bizonyosan dicsőségére vált volna, hanem esetleg csupán azt, hogy Csokonai olyan eposzra törekedett, mely nemzete dicsőségére válik. Az ilyen mondatokat azonban a két pártra szakadó kortársak egyenes állításként értelmezték, felszítván a vita parazsát, mely azóta is fel-fellángol a feltételes módú kérdésnyaláb körül: milyen lett volna Csokonai eposza, ha befejezhette volna, miféle műveket hozott volna létre más körülmények közt, s mit nyert volna ezáltal a magyar irodalom egésze. Domby ítéletével szembeszállva, de a kérdésfelvetés ésszerűségét elfogadva, Kazinczy és Kölcsey szentesítették a vita nyelvhasználatát. A mi lett volna utólagos feltételessége jellemzi Kölcsey 1817-ben megjelent recenzióját a Márton József gondozásában kiadott Csokonai Vitéz Mihály poétái munkái négy kötetéről, egyikét Kölcsey azon bírálatainak, amellyel az ő kritikusi pályája, sőt a modern magyar irodalomkritika megkezdődött,13 fontos szerepet játszva a meghonosodó kritikai beszédmód határainak kijelölésében. Feltételes módokkal találkozunk, amikor Kölcsey előbb világirodalmi példákon szemlélteti a mindenképp önérvényesítő, illetve a körülményektől függően bontakozó tehetségek különbségét („Homér, Shakespear, és Göthe nagyok lettek volna minden körülményekben, de Horátz egy philosophi század megjelenése nélkül nem fogott volna születni, ‘s Virgil ha Apollonius’ korában Görögnek született volna talán csak a’ cyclushoz fogott volna tartozni”), majd amikor hazai szerzőkön folytatja a gondolati kísérletet („Orczy, Barcsay, ‘s Bessenyei mind nem tették azt, a’ mit tehettek, és tettek is volna Kissel és Berzsenyivel egy korban születvén”), s amikor mindezekhez képest Csokonai megvalósulatlan lehetőségeit mérlegeli: „Cs.tokonai] harminczegyedik évében hala meg, ‘s [...] még nem egészen látszik, melly pontig fogott volna törekedhetni, azon erőnél fogva, mellyet neki a’ természet engedett. [...] így tehette volna még egy hosszabb élet é s kedvező körülmények Cs.rokonait] többnek, mint így lehetett.”14 Ugyanakkor az Árpád-eposzt Kölcsey is idegennek ítélte Csokonai tehetségétől, és annak egyik példájaként említette, hogy a költő félreértette saját lehetőségeit. Kazinczy hasonló következtetésének nem csak kíméletlen élessége érdemel figyelmet („Árpádiászt akara adni, de szerencséjére egy neki magánál inkább kedvező halál kikapá gyalázatja elől”), hanem cikke egész gondolatmenetének feltételes módú esélylatolgatása, mely már nyitóbekezdésében, a korai halál közlése után megkezdődik: „A’ mit tőle leírunk, mutatja a ritka adományú, igen szép ismeretű, szerencsés hajlékonyságú ifju férfit, kiből más csillagzatok alatt, más úton indulva.