Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 57. (2006)

2006 / 5. szám - SZEMLE - Imre László: Pályakép műfajtörténeti tanulságokkal (Olasz Sándor: Kortársunk Jókai Anna)

106 font” és „paradigma”. Illetve az ilyen szavak üres használatáról, amikor nem jelen­tenek mást, csak egy nyelvi divatot. Más kérdés, hogy nem modoros, politikai ar­­chaizmus-e, amikor Berzsenyi­ beszédét „Nemes Vas Vármegye polgárainak” ajánl­ja? Az emlékezéshez képest az emlékeztetőben nyomatékosabb a szándék: erre és erre kell, hogy emlékezzünk, ezt és ezt kell megismernetek. Az utolsó, hatodik egységben („Más szóval’’ — Nemzeti ábécé, In memórián Mozgó Világ 1975-1983) irodalmi játék (nagy írók — Arany, Kemény, Mikszáth, Németh László — fiktív válaszai divatos körkérdésekre) és szöveg­kollázs (Illyés Gyula sorai Illyés­ születésnapjára) idézi fel a folyóirat hangulatát. A rendszerváltás traumája is benne van a Quodlibet paklijában, hogy a barátságok mikor, melyik politikai esemény árnyékában szűntek meg. Hogyan lett egy irodalomból, a közös ellenzékiségből, mára több irodalom, amelyik ugyanúgy tagolódik pártpolitikailag, mint irodalomesztétikailag. Alexánál azonban megmaradt egy irodalomnak az egész. Nincs ilyen, meg olyan irodalom. Ez a könyv talán legnagyobb erénye: nem a szakadás, a különbözés mentén szerveződik, hanem éppen a nyelv és a történe­lem közös erőterében, amelyet, ha különbözőképpen is interpretálunk, akkor is, Pilinszkyvel szólva: „menthetetlenül egyek vagyunk” benne. A Quodlibet irodalmi világa nem rendszerezett irodalomtörténet, nem is akar az lenni. Inkább családias, jó- és rosszkedélyű utazás, ahol az idegenvezető megmutatja a múzeumot, a temp­lomot, a csatateret, hogy aztán a csárdába is nyugodt szívvel elmehessünk, enni és inni, mert ami körülöttünk rejlik, az gyakran keserű és szomorú. Néhol ambivalens érzelmeket vált ki a vezető előadásmódja, de tény, hogy nagyon sok helyet ismer errefelé. (Kortárs) SZEGŐ JÁNOS Pályakép műfajtörténeti tanulságokkal OLASZ SÁNDOR: KORTÁRSUNK JÓKAI ANNA Mindenképpen szerencsésen választott témát Olasz Sándor (és nyert monográfust Jókai Anna), hiszen a tárgy egyszerre igényli a magyar prózaepika százesztendős alakulásrendjének tudósi, tanári alaposságú ismeretét, másfelől pedig a még for­rongó, alakulásban lévő élő irodalom kritikusának, szerkesztőjének mindig az újra fogékony, nem normatív, hanem funkcionális szemléletét, szempontrendszerét. Jókai Anna pályája kétségkívül felvet irodalomtörténeti dilemmákat is, hiszen indulása immár négy évtizedes távlatba került, s ugyan ki gondolta volna (mond­juk) az 1950-es években, hogy a 10-es évek irodalmát ne lehetne (sőt: ne kelle­ne!) irodalomtörténetként megközelíteni. Aról most nem is szólva, hogy Jókai

Next