Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 68. (2017)

2017 / 1. szám - SZEMLE - Imre László: Jókai a "változékony" időben ("...író leszek, semmi más..." - irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben, szerk. Hansági Ágnes és Hermann Zoltán)

szemle Jókai a „ változékony ” időben ÍRÓ LESZEK, SEMMI MÁS.IRODALMI ÉLET, IRODALMISÁG ÉS ÖNTÜKRÖZŐ ELJÁRÁSOK A JÓKAI-SZÖVEGEKBEN, SZERK. HANSÁGI ÁGNES ÉS HERMANN ZOLTÁN A kötet végén áll Hansági Ágnes tanulmánya: A magyar Bouvard és Pécuchet - Egy ember, aki mindent tud? Meghökkentő ötlet: Flaubert utolsó, befejezetlen re­gényéhez mérni Jókai Mór nem is igazán jelentős szatirikus kisregényét (Egy em­ber, aki mindent tud?) azon az alapon, hogy mindkét szöveg olvasható a „dilet­táns” születését elbeszélő narratívaként. (A „dilettáns” ezúttal a modern tömegmé­diumok, a printmédiumok „termék”-ét jelenti.) Mindkét regény tárgya az, hogy a könyv, az újságok, a könyvtár nem kellőképpen szelektív használata olyan mediá­­lis hálózatot teremt, melynek az emberek válogatás nélkül mindent elhisznek. „A főhősök számára mindkét regényben modellé válik a napilapok és könyvek piaca: a tudáshoz, tudományhoz való viszonyukat ennek mintájára képzelik el.” (219.) A kibontott párhuzam azonban túlmutat önmagán: az autodidaxis veszélyei nem csak a széles kínálattal nem boldogulókat érintik, hanem egy másfélszáz éves folya­matot (a felvilágosodástól a technikai forradalmon át a 20. századvégbe torkolló mo­dernizációig) tesznek mérlegre, mellyel véglegesen a posztmodern számol majd le. Ebből a szempontból az összehasonlítás nagyon is termékeny. Mert bár rop­pant távol áll egymástól a két mű írói módszer, emberszemlélet, gondolkodásmód dolgában, a viszonyítás nagyon is távlatos. Miután 1970 táján vagy attól kezdve a posztmodern felmondta ennek a „nagy történet”-nek az érvényességét, milyen ta­nulságokkal szolgál Flaubert és Jókai ez ügyben? Míg ugyanis Jókai több művének (Fekete gyémántok, Eppursi mű­vé) jövőlátomásában változatlanul bízik a világ (de legalábbis a magyarság) előbbre jutásában, addig Flaubert szkepszise általános. Amit tehát Rousseau-tól Leninig különböző formában jövőbizalommal hirdettek (hala­dásról, osztály- és vagyonkülönbségeket eltörülő szellemi, erkölcsi emelkedésről), az Flaubert szemében elveszítette vonzerejét. Jókai viszont a magyar nemzet (rela­tív) függetlenségének és magára találásának reményében szilárd jövőhitet sugall műveltségről, iparosításról, nemzeti összefogásról stb. A „grand récit” tehát végleg értelmét veszíti Flaubert-nél 1880-ra, viszont a magyarság felemelkedésének ga­ranciájaként működőképesnek kell mutatkoznia Jókainál. Ha ebben az irányban fejlesztjük (módosítjuk?) Hansági Ágnes párhuzamát, akkor a tanulmánykötet több kérdése is majdnem rendszert alkotva jelez új eredményekhez vezető utat. Az Előszó a mai mediális „robbanásának s Jókai kora hasonló folyamatainak közös vonásait jelöli meg aktualitás gyanánt, joggal. Aligha vonható kétségbe, hogy a mai mediális „forradalom”, a hagyományos elbeszélhetőség válsága is kö­zel visz Jókaihoz, akinek regényhősei valami hasonló átalakulás részesei (vasút.

Next