Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1993. július-december (35. évfolyam, 36-50. szám)
1993-12-05 / 47. szám
8. oldal AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET 1993. december 5. Ötvenhat szellemében tovább harcolunk! Csapó Endre ünnepi beszéde Sydneyben, a Magyar Központban KEDVES ÜNNEPLŐ KÖZÖNSÉG! Kell-e azt mondanom, hogy az a nap, amit ma ünneplünk, történelmi jelentőségű? Kell-e méltatnom a nap jelentőségét, felidéznem a 37 évvel ezelőtti eseményeket? Ugyebár szükségtelen, hiszen mi mindannyian azért gyűltünk egybe ma ebben a teremben, mert meg akarjuk ünnepelni azt a napot, aminek történelmi jelentőségéről meggyőződtünk, amit ennek a szövetségnek a rendezésében 1957 óta nemzeti ünnepként tisztelünk és köszöntünk minden esztendőben. Igen, nemzeti ünnepnek nyilvánítottuk ezt a napot, és a mi nemzeti emigrációs újságunk Kalendáriumában, Falunaptárában, nemzeti ünnepként jelöltük meg ezt a napot, abban a reményben, hogy eljön az idő, amikor Magyarországon is piros betűs ünnep lesz október 23-a. Ím, eljött ez az idő, megéltük, ha nem is mindannyian, de akik már nincsenek közöttünk, azok is azzal a tudattal hunyták le szemüket, hogy eljön majd az a nap, amikor Magyarországon, a magyar Országgyűlés nemzeti ünneppé nyilvánítja ötvenhat forradalmi napját, október 23-át. Elég későn, túl későn ahhoz, hogy az ország mai lakosai túlnyomó többségének személyes élményei lettek volna a magyar nemzeti forradalomról és szabadságharcról. Az ország mai lakosságának mintegy fele ötvenhat után született, az akkori fiatalok, a pesti srácok idestova fehér hajú nagyapák lettek. Nemzeti ünnep lett október 23-a, de félő, hogy csak naptári ünneppé, munkaszüneti nappá töpörödik, és elmarad az a nagy reményünk, amit itt ápoltunk a távoli földrészen évtizedek óta, hogy mindaz, amiért mi akkor lelkesedtünk szerte hazánkban, az elhatárolt országrészeken, a tengerentúli országokban — félő, hogy elmarad az a reményünk —, hogy az akkor megkezdett társadalmi átalakulás még folytatható, befejezhető. Nem akarom szembesíteni a két emberöltő két társadalmát, de a különbség erkölcsi tartásban szembeötlő. Az akkori magyar társadalom végigszenvedte a második világháború megpróbáltatásait, a háborúvesztést, az országcsonkítást, Ázsia barbár hadseregének szabadrablását, megerőszakoltatást, százezrek elhurcolását, jóvátétel címén az ország kifosztását, muszkavezető hazaárulók pimaszkodását, magyarságukért faji üldöztetést saját hazájukban, kitelepítést, internálást, bebörtönzést, háborús bűnvádakat, koncepciós pereket, lelki gyötörtetést, testi kínzásokat, agyonveréseket, akasztásokat, munkahelyi megalázást, figyeltetést, lehallgatást, mindent, mindent, amit a zsarnokság kitalált és kipróbált a nagy bolsevista börtönországban. És ebből a zsarnokságból tört ki a magyar nép, ebből a zsarnokságból sarjadt ki az a csodálatos erkölcsiség, ami a világ tiszteletét kiváltotta. Számos idézetet lehetne it felemlíteni, hiszen egy kötetre való költeményt gyűjtött öszsze és adott ki Gloria Victis címen Tollas Tibor a magyar forradalmat dicsőítő költők műveiből, és mikor fog még megjelenni a neves politikusok, írók, történészek megnyilatkozásait tartalmazó kötet? A sokat emlegetett Albert Camus-t akkor is idézem, ha már unalomig hallottuk, az se baj, ha kívülről tudjuk. Többek között ezt mondta: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” Megismétlem: „...ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben”. Nos, erről akarok ma szólni. Akik közülünk idekint töltötték a forradalom utáni évtizedeket, bizonyára emlékeznek rá, hogy milyen hamar lelohadt a világ lelkesedése a magyar felkelést illetően. A politikusok jártak élen a megfeledkezésben. Elsősorban az amerikaiak, akik korábban verték az antikommunista nagydobot, akik a Szabad Európa Rádión keresztül biztatták a magyarokat az ellenállásra, a kitartásra. Emlékszünk az ENSZ- határozatokra, szinte hétről-hétre követni lehetett a hangulatváltást. Majd amikor a cseheken volt a sor, divatba jött a Prágai Tavasz, minden harsona annak dicsőségét zengte. Miért? Azért, mert Prágában nem antikommunista polgári forradalom volt, hanem csak a kommunizmust akarták megreformálni. Feltalálták az „emberarcú kommunizmust”, és a nyugati politika ezzel igyekezett nyomást gyakorolni volt háborús fegyvertársára, a Szovjetunióra, hogy enyhítsen a terror szorításán, mert ha túlfeszíti a húrt, az elpattan és veszélyezteti azt a kétpólusú világhatalmat, amit Európa közös megszállásából lehet kiépíteni Moszkva és Washington részére. Más szóval: a nyugati politikának nagyon megfelelt volna, ha október 23-án az utcára kivonuló egyetemisták, a KISZ-ifjúság a Marseillaise éneklése mellett követelte volna a sztálinizmus túlzásaitól megtisztított szocializmust. Ez betervezett programja volt azoknak a kommunistáknak is, akik úgy gondolták, hogy a sztálini—rákosi-terror akadályozza az eszme győzelmét a lelkekben. A Nyugat nem a kommunizmus ellen volt, hanem a sztálinizmus ellen, aki orosz nacionalista birodalmat hozott létre abból a Szovjetunióból, amelynek a kollektív állam vonzó példájává kellett volna válnia Marx, Lenin, Trockij elvein. Sztálin terroruralmában elveszett a lényeg, a nemzetköziség. Ez a két irányzat harcolt a nagypolitika terein a szövetségesek részére győztes háború befejezése óta: a sztálinista és a nemzetközi kommunizmus. A nemzetközi kommunizmus szovjetunióbeli hívei titkos támogatást kaptak Nyugatról, ez váltotta ki a hidegháborút, ennek a nyomvonalán történtek a moszkvai kémkedési bűnperek, tömeges tisztogatások. Ide sorolható a magyarországi Rajk-per is. A forradalmat megelőző viták az írószövetségben, Petőfi Körben, az újságokban, mind a Nyugatról támogatott megtisztulási törekvés anyagi és szellemi hátterével történik. Ha az események a reformkommunista forgatókönyv szerint zajlottak volna le, vagyis megindul az ifjúság tüntető menete Budáról, szépen áthömpölyögnek a Duna-hídon Pestre, ott az Országház előtt éltetik Nagy Imrét és követelik a tiszta szocializmust. Nagy Imre megjelenik az erkélyen, harsány hangon megszólítja az érte rajongó tömeget, hogy: Kedves Elvtársaim! — amire fölzúg az éljenzés, még elmond egy negyedórás beszédet a hazáról, a nemzetről, a tiszta szocializmusról, a vívmányokról, a népek testvériségéről, megdicséri őket, hogy forradalmat csináltak, mert most jön az igazi népuralom, Gerőék megpucoltak volna, és a világsajtó a mai napig is ünnepelné a budapesti októbert, aminek már tradíciója van Magyarországon, ami helyreállította a bolsevisták novemberi forradalmának a becsületét... és így tovább. Tudjuk jól, kedves Hallgatóim, hogy nem így történt. Nem is történhetett így, mert Budapesten nem lehet prágai tavaszt játszani. Tudjuk az események leírásából, hogy mi történt október 23-án Budapesten — és itt idézem a most kiadott történelmi olvasókönyvet: „Délután két-három óra körül a pesti egyetemisták a Petőfi-szobortól, a műegyetemisták az egyetemtől megindultak a Bem-szobor felé. Mire odaértek, több tízezer főre duzzadt a tömeg. Sem a DISZ vezetői — tessék idefigyelni —, sem a kirendelt pártaktivisták nem voltak képesek az eseményeketmederben tartani. Ugyanezzel próbálkozott, más ellenzéki oldalról a Petőfi Kör Tánczos Gábor vezette csapata. Hangszórós kocsijuk elveszett a tömegben. Veres Péter, az írószövetség elnöke a Bem-szobornál megkísérelte felolvasni az írók által fogalmazott kiáltványt. Szavai elvesztek a tömeg zúgásában. A tüntetés, mint valami hatalmas, lélegző áradás, egyre növekedett, átszakítva a félelem gátjait. A reformista jelszavak is mind élesebbé váltak, s felváltották őket a nemzetiek: ,Aki magyar, velünk tartó!’ ,Ruszkik haza!’ Mire kora este a menet a Parlament elé vonult, ott már vagy kétszázezren voltak: diákok, munkások, a főváros népe. Ezrek gyülekeztek a város más pontjain: a Dózsa György úti Sztálinszobornál, s a Rádió Bródy Sándor utcai épületénél, ahol az egyetemi pontokat akarták beolvasni. Várható volt, hogy az azonnali változás akarásának ez az óriási feszültsége robbanni fog.” Itt bizony nem Veres Péter és Nagy Imre maszlagjára voltak kiváncsiak az emberek, hanem nekik volt ezúttal komoly mondanivalójuk. Amikor azt mondják a visszaemlékezésekben, hogy a forradalomban kommunisták is részt vettek a felkelők oldalán, ez igaz: részt vettek. De az a kérdés, milyen lélekkel, milyen szándékkal. A műforradalom előkészítésében elsősorban. De órákon belül kiesett a kezükből a kezdeményezés, ettől fogva számos szervezetben, a kormányban elsősorban, igyekeztek a felkelés élére tolakodni, csak azért, hogy eltereljék annak irányát, vagy fékezzék erejét. Ezért nem olyan egyszerű megérteni a történteket, szétválogatni a hősöket, az álhősöket és az áldozatokat aszerint, hogy a hazáért vagy a szocializmusért küzdött vagy esett el. Ez a vita addig fog tartani, amíg a szabadságharc eseményeinek élő résztvevői lesznek. De nem ez a fontos, hanem az eszme, ami győzött, ami nem köthető semmiféle politikai irányzathoz, mert egyszerűen csak nemzeti volt. Nagyon jól látta Gerő Ernő, amikor ama híres beszédét elmondta, amivel csak olajat öntött a tűzre, hogy: „nacionalista tüntetés volt”, ami a mi szótárunkban nemzetit jelent. És aki megértette, hogy ennek a nemzeti jellegnek a kifejezése, mint közakarat megnyilvánul annyi idő alatt, amíg eljutunk a Petőfi-szobortól a Bemszoborig, annak nem lehet kétsége arról, hogy ez az egész magyar nép forradalma. Harminchét év telt el azóta. Fel kell tenni a kérdést: hogyan sáfárkodott a nemzet a forradalom emlékével? Mi itt elmondhatjuk, hogy a NSW-i Magyar Egyesületek Szövetségében 1957-ben hoztunk egy határozatot, ami szerint október 23-át nemzeti ünnepnt!’ ’yilvánítjuk, és ünnepeink közé sorolva azt minden évben mi ünnepeljük. (Folytatjuk) Az USA-ban élő BÁNKUTY GÉZA keresi azokat a bajtársait, akár Magyarországon, akár az emigrációban élnek, akik vele együtt résztvettek az 1956. november 23-i déli egyórás tüntetés szervezésében, továbbá azokat, akikkel együtt szervezte a forradalom felélesztésére a M.U.K.-ot. A Márciusban Újra Kezdjük jelszó tartotta hónapokig a lelket a csüggedő forradalmárokban, de a mérhetetlen terror meggátolt minden újrakezdési kísérletet. Az események valósághű feltárásához szükséges a még élő résztvevők visszaemlékezéseinek összegyűjtése, ezért kérem a fenti két esemény résztvevőit, hogy jelentkezzenek: USA-ban: (813) 778-7595 telefonszámon.