Amerikai Magyar Népszava, 1960. július (62. évfolyam, 155-179. szám)

1960-07-01 / 155. szám

I. OLDAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio Published daily except Sunday ana legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Klőfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK irldgeport. Conn., 578 Bostwick Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Niagara Square Station Ihicago, 111., 8341 Prairie Ave. Alliance, O., 766 E. Summit Street Detroit. Mich., 8129 W. Jefferson Ave Garfield, N. J., 32 Division St. New Brunswick, N. J„ 98 French St. Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St. Trenton, IN. J., oil cienesee cnxeet Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-8775 PYRRHUSI GYŐZELEM Eisenhower elnök “győzelemnek” könyvelte el leg­utóbbi külföldi körútját, melynek során Okinawa szi­getén és Tokióban tüntettek ellene és amely úgy vég­ződött, hogy a végén eltanácsolták tokiói látogatásától. Nem kétséges, hogy mindezt a kommunisták ren­dezték, de az sem vitás, hogy Japán népe, félve a szov­jet és kínai megtorlástól és ugyanakkor vágyakozva a kínai rendelésekre, szeretett volna kibújni az amerikai­japán kölcsönös segélynyújtási szerződés­ kötelékéből. Ha a republikánusok más politikát folytatnak kül­földön, ha Eisenhower igazi vezér­elnök lett volna a múltban, a vörösök minden­napi díja, propagandája sem tudta volna rávenni a tömegeket arra, hogy hete­ken át tüntessenek ellene. Tragikus a dologban az, hogy mialatt Amerika bil­liókat áldoz a szövetségesek barátságának ápolására, a szovjet mindössze némi fenyegetéssel többet ér el Ázsiában és Európában. Amerikáról tudják, érzik ezek a népek, hogy nem fogja ellenük fordítani fegyvereit. De a szovjet és vörös Kína erőszakosságaiból már kós­tolót kaptak és Ugyanilyen bizonyossággal érzik, hogy a vörösök habozás nélkül megrohanják őket ha már eleve nem kapitulálnak. Amerikának tehát nem békevágyát kell az unalo­mig hangoztatnia az ugyancsak békére szomjazó né­pek előtt. Inkább elszántságát és bátorságát,­­ mint az annak idején Korea megrohanásakor történt. Ebből nemcsak a kommunisták fogják megtudni, hogy vé­delmi készségünk nem üres szólam csupán, de a vörö­sök is látják, hogy milyen nagy kockázatot vállalnak, ha belénk kötnek. Ellenkező esetben csak azt érjük el, hogy a szov­jet egyenként őrzi és emészti meg a semleges és az an­­tikommunista országokat. BOTRÁNY A kommunista blokk delegátusainak a genfi kon­ferenciáról való kivonulása után a nyugati megbízot­tak ingerülten kiáltoztak a vörösök felé: — Botrány! Szégyen, gyalázat! Szégyeljék magu­kat, huligánok! A csatlós elvtársak csak vigyorogtak, megszokták már, hogy nem a saját fejük után járnak, csupán a Kremlin parancsait követik. Az oroszok ismét bebizo­nyították, hogy igazi céljuk nem a nemzetközi lefegy­verzés és a világbéke, hanem újabb propaganda há­ború, zavar­keltés, a sok izgalomba belefáradt népek tovább fárasztása. Azzal, hogy a nemzetek szövetsége elé utalják a problémát, újra kezdik az egész komédiát. Amíg a vö­rösök nem engedik meg a teljes ellenőrzést, szó sem lehet igazi lefegyverzésről, az atomfegyverek és raké­tabombák megsemmisítéséről. A szovjet, amely nem bízik senkiben, saját embereiben éppen úgy nem, mint idegenekben, nem hajlandó feltárni titkos raktárait és üzemeit, így aztán a békevágyó nemzetek jóhiszemű­sége csak arra jó, hogy becsapják őket, olyanformán, mint a cigányok állítják falhoz áldozataikat. AZ UTAZÓK Anastas Mikoyan, a szovjet egyik utazója, Osló­ban járt, ahol természetesen Amerikát támadta és a szovjetet dicsőítette. Kruscsev Ausztriába, Kubába és Afrikába készül az év folyamán. Átlag minden három hónapban útra kelnek ezek a vörös vándormadarak és árulják a kommunista patent medicinát, a minden bura­bajra garantált bájitalt. Propaganda a céljuk a kommunizmus vigéceinek. Újra és egyre, szívósan ismételni az avas hazugságokat, be nem váltott ígéreteket, rágalmakat és fenyegetése­ket. Ez a keverék az, amitől szédülnek öt világrész béke vágyó népei. Vannak kis vadak, melyek maguk sétálnak a csap­dába. Ilyen volt Castro is, Kuba szakállas diktátora, aki most kommunizmust erőszakol a szigetország népére. Mi itt csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy milyen fogadtatásban részesül majd Nikita Bécsben? Ausztriá­ban még húszezer magyar menekült él táborokban és százezer menekült, akik itt telepedtek le új életet kez­deni, Kruscsevék jóvoltából. A bőbeszédű szovjet mi­niszterelnök talán majd a magyar szabadságharcosok­nak is magyarázni fogja miszerint minden amit tett, ideértve a mészárlásokat is, a magyar nemzet érdeké­ben történt? '' I AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA FELVILÁGOSÍTÓ AKCIÓ Tamás István Amerikai barátom, aki mindent saját szemével szeret látni és hallani, mielőtt véleményt formál, nemrég tért vissza Budapestről. Egy hetet töl­tött a magyar fővárosban, ahol­ most járt életében először. Lel­kesen mesélte, hogy milyen mélyre ható, igazi élmény volt számára a Margit-sziget, a “Blue Danube”, a pezsgő utcai és kávéházi élet és a barátságos fogadtatás. — Bámulatos, hogy mennyire összeszedték magukat a magya­rok — mondta az Európát járó amerikai. — Sehol másutt nem láttam ilyen jólétet, luxust és eleganciát. A cse­hek, lengyelek morcosak, rosszkedvűek. A nők és férfiak egyaránt proletárok, ez megnyilvánul az öltözködésükön is. De a magyar nők szépek, ízlé­sesek, akárcsak Párisban. A férfiak kellemesek, barátságosak. Irodalomról, zenéről, képzőművé­szetről beszélgettem velük. Hagytam lelkesedni, aztán megkérdeztem: — Politikáról is diskuráltatok ? — Csak úgy általánosságban, hiszen tudod ho­gyan van ez . . . — Nem tudom. Amerikában úgy bírálhatod az elnököt, akár­ Kruscsev, nem törődnek vele. Mon­dottál valamit Kádár elvtársról Budapesten? — Természetesen nem — tiltakozott a vasfüg­göny­ mögötti körutas. — Miért nem ? — Nem akartam kellemetlenkedni. — A pestiek sem szóltak semmit rólunk? — De igen! — Mit? — Például azt, hogy mi félreértjük őket, hogy áldozatai vagyunk a szocialista államok elleni pro­paganda kampánynak. — Milyen államok? — Szocialista ... — ismételte kissé határozat­lanul a barátom. — ők így nevezik magukat. — De te tudod, hogy ők kommunisták. Akár­csak a szovjet, a csatlós kormányok ugyanazt a nótát fújják. — Tudom, persze, hogy tudom, de ők nem sze­retik a csatlós és a vazallus kifejezéseket. Han­goztatták, hogy teljesen függetlenek és önszán­tukból választották a szocialista . . . akarom mon­dani, a kommunista rendszert. — Láttál szovjet katonákat Budapesten? -- Nem, de hallottam, hogy vidéken táboroznak. Védik a magyar népet esetleges külső támadások ellen. — Ki lehet ez a külső ellenség? — Nem kérdeztem. Nézd, az egészben az a fon­tos, hogy akármilyen rendszer alatt élnek is, jól élnek és ezt a rendszernek köszönhetik. Álljt kiáltottam és próbáltam megértetni vele, hogy a magyar nép a tatárjárás óta mindig össze­szedte magát. A török, az osztrák nem tudott úgy írta: TAMÁS ISTVÁN eret vágni rajta, hogy ismét ne ugorjon talpra. Csodálatos életerő van ebben a népben. Az első és a második világháborúk után ismét feltámadt tetszhalottaiból. Ez, ismételtem, az a vitalitás, ami a fagyott bimbót kivirágoztatja. Ennek pe­dig semmi köze a rendszerhez. — Láttad volna csak Budapestet békében, ak­kor jobban megértenéd, amit most mondottam, tettem hozzá, de az amerikai körutas csak mo­solygott. Udvariasan és hitetlenkedőn. Számára az volt a mérvadó, amit odaát hallott, a propa­ganda, amit budai vendéglőkben cigányzene kísé­rettel súgtak a fülébe ravasz turista toborzó ügynökök. Lelkesedett még az operáért, hangversenyek­ért, filmekért, képkiállításokért. A jóhiszemű, és konok amerikai szemében mindez a jelenlegi lég­kör sajátos hatásának a következménye, nem pe­dig egy tehetséges fajta megnyilatkozása, egy olyan népé, amely “még borsón is szépet álmodik.’­ — Beszéltél diákokkal, munkásokkal? — kér­deztem. — Hogyne! De mert nem tudok magyarul, az Ibusz idegenvezetői tolmácsolták kérdéseimet. Nem folytattam tovább az interjút és a felvi­lágosító akciót. Elvégre én húsz éve hagytam­­ Budapestet, barátom pedig alig pár napja tért vissza onnan, miután egy hetet töltött a Blue Danube partján. Beláttam, hogy ő mindent job­ban tud, isten első kézből nyerte információit. BORISZ PASZTERNÁK GOLGOTÁJA keresztesi Mihál­y Borisz Paszternák, Nobel-díjas szovjet költő és író, május 30-án elhunyt. 70 éves korában, alkotó ereje teljében, a művész és az ember szabad ön­kifejezési jogáért magányosan vívott harcának közepén, iszo­nyú betegség ragadta­ őt el. Be­tegségének és halálának körül­ményeiről szűkszavú újsági köz­­leményekből értesültünk, s azok­ból csak sejteni és következtetni lehetett arra a mérhetetlen testi és lelki szenvedésre, amelyben ennek a jobb sorsra érdemes Mihály nagy művésznek mostoha hazá­jában volt része. A New­ York Times egyik jelentése szerint pél­dául, Paszternák állítólag nem merte magát meg­vizsgáltatni szovjet orvossal, noha tudta, hogy súlyos beteg. Sötét összeesküvések rémei, meg­mérgezett, agyonlőtt, sarkvidéki kényszermunká­ra deportált író és költő kortársainak árnyai riasz­tott­ák. Tudta, hogy ő, a rendszer alázatos kiszol­gálásába nem kényszeríthető szabad szellemű mű­vész a rendszer számára elviselhetetlen nyűg, aki­től szerettek volna már megszabadulni. De ennél is nagyobb gyötrelem volt számára, hogy saját hazájában, mint önálló alkotó művész, élete nagyobbik részében hallgatásra volt ítél­ve. A rendszer igénybe vette őt mint Shakespeare és más klasszikusok felülmúlhatatlan fordítóját; — a mester kezeit felhasználták, de a művész száját betapasztották. Műveit, költeményeit saját hazájában nem ad­ták ki, azzal az indokolással, hogy nincsen irán­tuk érdeklődés. Ilja Erenburg tekintélyes szovjet író két évvel ezelőtt Párisban, francia írók társa­ságában azt a kijelentést tette, hogy ha Paszter­nak egyszer Moszkvában nyilvános felolvasást tartana verseiből, húszezer ember sietve jönne, — ha kell gyalog is — hallani őt a világrésznyi ország minden sarkából. Paszternáknak eszméi miatt kellett szülőhazá­jában számkivetésszerű életet élnie. Ezeknek leg­kifejezőbben Dr. Zsivágó című Nobel-díjas re­gényében adott hangot. A regény egyik hőse, Ni­kol­áj Vedenjapin, akit az író oly rokonszenves vonásokkal rajzolt meg, nyíltan hirdeti, hogy irtó­zik a tömegtől, még akkor is, ha ez a tömeg Karl Marxra esküdött fel. A tömeg a középszerük me­nedékhelye. Az igazság keresésére a magányos egyén rendeltetett, — mondja Vedenjapin. A mo­dern ember legfőbb ideálja a szabad személyiség kell hogy legyen ’ — hirdeti . A szovjet ideológia légkörében, ahol az a hiva­talos álláspont, hogy a tömeg minden, az egyén nem számít, — a személy szabadsága, független­sége és az emberi méltóság melletti kiállás a rend­szer ellen irányuló vakmerő kihívásnak számított. Ez volt az oka an­nak, hogy Dr. Zsivágót a Szovjet­unióban nem adták ki. És amikor a regény Nyu­gaton óriási sikert aratva Nobel-díjat nyert szer­zőjének, hivatalos szovjet körök hajszát indítot­tak Paszternák ellen, aki a roppant nyomásra és fenyegetésre kénytelen volt a szabad világ leg­nagyobb irodalmi kitüntetéséről lemondani. Aki nem élt szovjetizált társadalomban, nehe­zen tudja elképzelni azt a poklot, amelyet a No­­bel-díjja­ kitüntetett írónak meg kellett járnia. A Szovjet írók valamint a Műfordítók Szövetsége kizárta soraiból őt és sugalmazták, hogy hagyja el a Szovjetuniót. Szeretett anyanyelvén író köl­tőnek és írónak szülőföldjétől és népétől való el­szakadás az élet estéjén, egyet jelent a szellemi halállal. A Nobel-díjat és a vele járó hírnevet és dicső­séget, amely Paszternáknak nem saját hibájából csonka életművére is megérdemelten tette fel a koronát, — a rendszer Káin-bélyegül sütötte a költő homlokára. Hivatalosan leköpve és kiközö­­sítve, egyedül állt a viharban, vívta a maga egyen­lőtlen harcát egyedül az ember és művész szólás­­szabadságáért és szabad alkotási jogaiért. Az igazi művész élete és sorsa mindenütt vég­telenül nehéz és küzdelmes. De sehol sem olyan elviselhetetlen, mint a diktatúrákban. Egyik ol­dalról a megalkuvás bűzös hínárja, a másik olda­lon az éhezés, a magány és a fizikai megsemmi­sítés­ fenyegeti. Ennek a kiúttalan dilemmának a megértésével láthatjuk teljes egészében Boris­ Paszternák igazi emberi és művészi nagyságát. Bár élete nagy részén túl volt már, még élhe­tett volna. Klinikailag egy alattomosan támadó, pusztító beteg­ség, tüdőrák ölte meg őt, de a lé­lek és test kölcsönhatását és bonyolult rejtelmeit ismerő orvosok tudnának egyet és mást mondani arról, milyen végzetesen hatnak ki az emberre az izgalmak, a lelki fájdalmak, a félelem, az üldözés, a létbizonytalanság, stb. S ha ezt a körülményt számításba vesszük, Borisz Paszternák halálát nem tekinthetjük kizárólag a természet önkényes beavatkozásának. Borisz Paszternák halálában nemcsak a kivé­teles, nagy képességű művészt, az ideáljai mellett bátran kitartó embert siratjuk. Siratjuk a gyö­nyörű verseket, a nagy regényeket, remekműve­ket, amelyeknek megalkotásától egy embertelen rendszer immár örökre elütötte őt. . U­m* Patria X A MOSOLY ORSZÁGA Azok között az ősi kultúrák között, amelyek Mexicóban virágoztak, már Columbus előtt, ta­lán a Maya a legismertebb és a legnépszerűbb, mert legtöbb fantasztikus re­gény ezzel foglalkozik. Az utolsó évtized alatt a tu­dósokat főleg egy Maya törzs érdekli, amely a mai modern Veracruz közelében élt egy kis­városban. A régészek ezt a törzset a mo­soly országának szeretik nevez­ni, aminek különben semmi kö­ze Lehár Ferenc operettjéhez, de a kis és nagyobb agyagfigu­rák, amiket ezen a területen találtak, mind mo­solyognak, nevetnek fogsort mutató nevetéssel, sőt szájtátó kacagással. Mindegyik egy jókedvű Mayát ábrázol. Egy új könyv, amit a mexicói állalmi egyetem adott ki, az első, ami a vidám Mayákról beszá­mol. A könyv szerzője egy amerikai építész, aki még 1929-ben letelepedett Taxcoban, ahol egész különös és váratlan hivatáscseréléssel ezüstmű- VG3 műhelyt nyitott, amiből különben nagyon hí­res és gazdag lett. Taxco a régi világban központ­ja volt az ezüstművességnek. Ezek a Mayák az ő vidám természetükkel és mosolyukkal a K. e. második és K. u. hetedik szá­zad között virultak és nevettek. A Mayák, éppen úgy, mint a szomszédaik, a nagy kígyóistent imádták, amely szerintük ura volt az égnek és a szélnek. És szorgalmasan készítették a kis és nagyobb agyagfigurákat, amelyek legendás jaguárokat, békákat,, denevéreket és képzelt szörnyetegeket ábrázoltak, valamint babákat, fütyülőket és min­denféle egyéb kis állatokat, amik kereken jártak. Az istenek és legendák azonban ne­m érdekelték őket elsősorban A játékokat csak úgy mellékesen készítették. Ami fontos volt nekik, az ők maguk voltak. Soha talán nép még nem fejezte ki szinte fékezhetetlen örömét az egyszerű tény felett, hogy életben van. Megvolt azonban a hiúságuk, az nyilvánvaló. A díszítéseket a figurák főkötőin, szoknyákon, vagy karkötőkön különös gonddal csinálták meg. A kis figurák karneválokon jelentek meg, éne­kelnek, táncolnak, nagyszerűen érzik magukat — még egy öreg bíró is, aki különben előkelőnek van formálva, hivatásának tógáját vasmarokkal tart­ja és a nevetők közé tartozik. Biztosan nem bírt el­lenállni az általános jókedvnek. A figurák között szerepel egy fiatal háziasz­­szony, akinek talán valami humorosat mondtak, mert hátradől és száját nevetésre nyitja. Mellet­te egy mosolygó fiatal leány. Mit lehet tudni, talán az uj ruhájának örül, vagy talán az uj szerelmesé­nek. Akad köztük egy fiatal fiú, aki széles nagy örömében kitárja a karjait és egy másik, aki a szája elé teszi a kezét, talán azért, hogy elfojtsa a nevetését. Mások nevetve táncolnak egy gyerek körül. Is­mét mások mosolyogva emelnek egy szertartási tárgyat a magas ég felé, talán megköszönve a nagy kígyóistennek valami ajándékot. Még nevető állatok is vannak. Az egyik csiklan­dozza a másikat, amit az kacagva vesz tudomásul. Egy titokzatos madár nevetésre tárja a csőrét. Vagy talán éhes? A nevető Mayák ilyen prózai dolgokkal nem igen törődtek. A tudósok most ter­mészetesen egyik expedíciót szervezik a másik után és óriási lelkesedéssel túrják a földet Vera­cruz körül, hogy minél több lakóját a Mosoly Or­szágának a felszínre hozzák. A tudósok közt ter­mészetesen sok az amerikai, a Smithsonian Inté­zetből. I­ ­rta: LINEK ISTVÁN Dr. William Philip Spratling ezek között a leg­fontosabb. Nagyon szorgalmasan dolgozik egy könyvön amiben a mosolygó és nevető Mayák mindennapi életét akarja ismertetni, valamint a háborúikat, amikből, minden, jel szerint, nem volt valami sok, ők inkább nevettek, mint verekedtek, ami kétség­telenül okos dolog. Minderről eszembe jut egy régi kedves ismerő­söm, akinek valamikor szép húsz­ikeres szőleje volt Cleveland mellett, kint Doverben, nagyon nyugodt, szép, megelégedett életet élt végig, pe­dig 86 éves volt, amikor meghalt. Nagyon szeret­te az életet és nagyon hálás volt az Úrnak, hogy ilyen boldog életet adott neki. Úgy emlékszem mindig rá, amint ott áll a háza előtt a napsütésben és mosolyog. Mindig mosolygott. Egyszer ezt mondta nekem: “Tudja, ha elég ügyes kezem volna, kis szobrot csinálnék magam­ról, amint nevetve néznek a nagyvilágba. Hadd lás­sák, akik utánam jönnek, milyen jól éreztem én itt magamat ...” Mert hát úgy látszik, vannak még boldog em­berek is a világon, nemcsak gyűlölködők, aggo­dalmaskodók és atomkészítők. Igaz, ritka fajta. De legalább van. KÁRPÁTALJAI KÖZMONDÁSOK Jobb okos emberrel kétszer veszteni, mint sza­márral egyszer találni. Vásár után jön meg az ész. Jó adni annak, aki nem akarja elfogadni. Amely tehén sokat bőg, kevés tejet ad. Az egészség ízét a betegség adja meg. A pucér ember nem fél a lopástól. Üresből nem önthetsz. Jobb a közeli szomszéd, mint a távoli testvér. , A test rosszabb a gyengénél.­­ Csak a lúd maga tudja, hogy melegek-e a lábai.

Next