Amerikai Magyar Népszava, 1960. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-01 / 232. szám

­ OLDAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio Published daily except Sunday and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1756 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Zóltortal and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canad Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre­(half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK port, Conn. 578 Bostwick Ave. Bethlehem, Pa., 703 E 4th Street Buffalo, N. Y-, P. O. Box 152 Niagara Square Station Ihfeago, 111., 8341 Prairie Ave. Alliance, O., 766 E. Summit Street Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Av-Garfield. N. J., 32 Division St. New Brunswick N. J., 98 French St. Ppr-h Amboy. N. J.. 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER. Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel WA 4-3905. Lakás: AV 5-8775 GAZDASÁGI ÉLETÜNK Az Egyesült Államok olyan hosszú idő óta örvend­­ mérhetetlenül gazdag “Uncle Sam” hírnevének, hogy alig jut eszünkbe feltételezni, nincs olyan gazdagság, amely örökké tartana, ha abból csak elvesznek, de hoz­zá nem tesznek. Természetesen Uncle Sam még nincs a gazdasági tönk szélén, de helyesen cselekszünk, ha figyelmünket egy pillanatra gazdasági életünk problé­máira összpontosítjuk. A világnak van számos országa, — mint többek között Japán és Anglia —, ahol a jelszó: “Exportálni, vagy elpusztulni”. Az Egyesült Államokban, tekintet­tel hatalmas belső piacára, a kérdés nem mutatkozik meg ilyen szélsőséges formában, de hivatalos kimuta­tások szerint a mintegy négy billió dollárra rugó évi export többmillió embernek biztosít megélhetést. Ezért a külföldi piac elvesztése jelentős gazdasági vesztesé­get jelentene és ezt természetesen meg kell akadályozni. Az amerikai munkás ma a világon a legjobban fi­zetett munkaerő. Egy acélipari munkás órabére példá­nak okáért több mint hatszorosa egy japán acélmun­kás, kétszerese egy angol dolgozó és több mint tízszere­se egy a kommunista paradicsomban robotoló munkás bérének. Ezideig az amerikai ipari produktivitás lépést tartott a bérekkel, vagyis a modern technológia segít­ségével az amerikai munkás sokkal többet termelt, mint a világ más országában élő társai. A technológiai eljá­rások rohamos terjedésével párhuzamosan azonban az európai és ázsiai ipari termelés is kezd jóval magasabb produktivitást elérni és ez a körülmény nyilvánvaló konkurenciát támaszt az amerikai árucikkeknek világ­szerte. A probléma tehát, amely az Egyesült Államok gazdasági életére reányomja bélyegét, nem új. Igazi amerikai képzelő erővel ismét kell találni a választ ar­ra a kérdésre, hogy miképpen lehetséges a bérek szín­vonalának fenntartásával, sőt annak fokozatos emelé­sével párhuzamosan, emelni a produktivitást. S erre a választ csakis az ipari vezető férfiainak és a szakszer­vezetek vezéreinek közös, őszinte és jóakaratú együtt­működése adhatja meg. A RENDÍTHETETLEN katona Az örökszép Andersen mesék egyik gyöngyszeme a “rendíthetetlen ólomkatona”. A kitartás, becsületes­ség és hűség szimbóluma. Erre emlékeztet bennünket a “nagy svéd”, Dag Hammarskjöld, a NN főtitkára, aki ellen, mint veszett farkasok, indítottak támadást a kom­munisták. Élükön a főcsahos Kruscsevvel követelik Dag fejét. Mi bőszítette úgy fel az elvtársakat? Hammarsk­jöld nem volt hajlandó szemet hunyni az oroszok kon­gói tevékenysége fölött. A nemzetek szövetségét nem állította a Kremlin szolgálatába, hogy a Kongóban meg­vethessék lábukat a vörösök. Pártatlanul, szigorúan a UN Charter szellemében végezte feladatát Dag. Elődjét, Trygve Lie főtitkárt ugyancsak az oroszok sorozatos támadásai következtében mondatták le. De Hammarskjoldot hiába fenyegette Kruscsev, hiába go­­rombáskodott és rágalmazott a Kremlin diktátora, a Dag nem állott félre az útból. Ellenkezőleg, megmond­ta határozottan, nyíltan, hogy az oroszok célja szétrom­bolni a nemzetek szövetségét. Az 55 éves agglegény 4 nyelven beszél, apja Svéd­ország külügyminisztere volt, ő maga is kormányszol­gálatban állott. Amikor a UN főtitkára lett, kijelentet­te, hogy minden nemzet érdekeit egyformán fogja szol­gálni, így is történt. Annak idején az ő közvetítése ré­vén szabadult ki vörös Kínából 11 amerikai repülő. 1956-ban a Középkeleten teremtett békét. A Kongóban ugyancsak sikerrel végezte volna misszióját, ha nem akadályozzák az oroszok, akik hí­vatlanul megjelentek a színen és csapatszállításokba kezdtek. Lumumba volt a bábjuk, akinek segítségével akarták megvetni a lábukat. Afrikában. “A néger Ká­dár János” Lumum­ba azonban lebukott, mielőtt még kirobbanthatta volna az új világháborút. A nemzetek szövetségének delegátusai, kivéve a vörösöket, siettek bizalmat szavazni Hammarskj­öid­nak. A veszély, amely a NN-t fenyegeti nagy és annál tragikusabb, mert az ugyancsak tagállam, a Szovjetunió részéről fenyegeti. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA EGY ÖREG ÚR A BÉCSI RINGEN Az újabbkori történelem egyik legérdekesebb figurája az az idősebb, alacsony, divatból réges­­rég kiment “evikkert” viselő férfi, aki mostaná­ban gyakran feltűnik a bécsi Ringen és lassú léptekkel sétál az “Atombehörde”, azaz a Nem­zetközi Atomhivatal székháza felé. A férfi mellett egy elegáns hölgy lépeget, a felesége. Keve­­set beszélnek, inkább csak gyö­nyörködnek Bécs épületeiben: az új Operában, a hotelekben, a Bristol­ban, a nemrég újjáépült Imperialban, amely Hitler ked­venc lakóhelye volt. Amikor a házaspár legutóbb Bécsben járt, 1955 májusában, ezek az épületek vagy még nem voltak meg, vagy pedig romokban hevertek . . . A cvikkeres férfit a járókelők kíváncsian meg­bámulják. Ő azonban nem nagyon törődik senki­vel, kényelmes léptekkel.Sétál tovább az Atomhi­vatal vadonatúj palotájáig és a házaspár eltűnik a fémkeretes, modern ajtók mögött. A palota ere­detileg hotelnek épült, de csak rövid ideig szol­gálhatta a bécsi idegenforgalmat, mert amikor elhatározták, hogy az Atomhivatalt Bécsben áll­ítják fel, a semleges Ausztria székvárosában, az épületet megvásárolták és bele­költöztették a hi­vatalt, amely, ilyenformán furcsa keveréke most a hotelnek és a hivatalnak: az irodai szobákhoz fürdőszoba is csatlakozik, a tisztviselők étterme pedig a legnagyobb luxussal készült éttermekkel is felveheti a versenyt. A közönség azonban ugyanolyan tarka, mintha az épületben még min­dig hotel lenne. A hivatal ugyanis, nemzetközi jellegnek megfelelően, jóformán a világ valameny­­nyi népeit foglalkoztatja: svédek, angolok, oszt­rákok, norvégek, franciák, svájciak, peruiak, oro­szok, mexikóiak, amerikaiak, stb. ülnek a hivatali szobákban és intézik az Atomhivatal szerteágazó ügyeit. Valószínű, hogy az olvasók a bevezető sorokban említett evikkeres férfiről régen kitalálták, hogy senki más, mint az­­ Atomhivatal orosz részle­gének új vezetője: Molotov, azaz “Kalapács” mi­velhogy a molotov szó kalapácsot jelent magya­rul. A férfit rendes nevén Mihail Skrjabinnak hív­ják, foglalkozását tekintve “hivatásos forradal­már”, minthogy egész fiatal koráiban csatlako­zott már a bolseviki párthoz és így nemigen volt ideje komoly, polgári mesterséget kitanulni. Le­nin nevezte el Molotovnak, amely mindenképpen találó elnevezés, mert szögletes feje valóban ha­sonlóvá teszi egy zömök kalapácshoz, de még­­inkább fanatizmusa miatt találó reá. Skrjabin volt ugyanis a bolsevik vezetők között a legradikáli­­sabb, a ‘burzsujok kalapácsa”, ahogyan egymás között emlegették az “elvtársak”, így lett belőle a mozgalomban röviden “Molotov” —és ezt a nevet mindvégig igyekezett megszolgálni. Molotov az októberi forradalom óta jelentős szerepet töltött be a Szovjetunió életében. (Tu­lajdonképen csak most, 70 esztendős korára ju­tott el a mai mélypontra, ha ugyan hinni lehet a látszatnak . . .) Lenin életében már vezető volt a pártban és az állami életben, Lenin halála után pedig Stalin bizalmát is sikerült megnyernie és még magasabb régiókba emelkedett. 1930-ban a népbiztosok tanácsának elnöke — tehát minisz­terelnök —, más kérdés, hogy Sztálin diktatúrá­ja alatt nem sokat jelentett a rangja. Tulajdon­képpeni karrierjét akkor kezdte el, amikor Sztálin 1939-ben éles fordulattal eltért “a nyugatias” külpolitikai irányzattól és Litvinovot, a Szov­jetunió demokrata barát, népszövetség párti kül­ügyminiszterét menesztve Molotovot állította a szovjet külpolitika élére. Molotov nagy léptekkel kezdte: legemlékezete­sebb cselekedete az 1939 augusztus 23-án Berlin­ben megkötött orosz-német megnemtámadási szerződés volt, amellyel lehetővé tette Hitler szá­mára a lengyelek lerohanását és, hogy az oroszok­kal magosztozhasson a szerencsétlen Lengyelor­szág testén. A második világháború után Molotov új nevet írta: KLAMÁR GYULA vívott ki magának. A nemzetközi politikai élet­ben “Nyet-ember”-nek nevezték, miután minden nemzetközi konferencián, alkudozásnál, az előter­jesztett tervekre, javaslatokra kerek “nem”-mel válaszolt — ha a javaslatok nem a Szovjetuniótól származtak. Hosszú esztendőkig a Molotov-féle “nyet” uralta a politikai életet és csak amióta Kruscsov vette kezébe a Szovjetunió külpolitikai vezetését, tértek el a merev Molotov-szisztémá­­tól. Jellemző volt a Molotov-féle nyet-politikára az u.n. “osztrák-ügy”. Közel háromszáz eredmény­telen tárgyalást folytatott a nyugat Ausztria kiürítéséről az oroszokkal és Molotov háromszáz­­szor mondott “nyet”-et, míg aztán egy szép napon beleegyezett abba, hogy az idegen csapatok, köz­tük a szovjet egységek is elhagyják Ausztria te­rületét. Nem csoda, ha a bécsiek nem túlzott szimpá­tiával nézegetik a Ringen a békés öregúrnak ál­cázott “kalapácsot”. Túlságosan is sok pénzébe kerül Ausztriának a sok “nyet”, és amikor végre létrejött az államszerződés, amelyet Molotov sze­mélyesen írt alá Bécsben, olyan hatalmas terhet rakott a kis Ausztria vállaira, hogy még mindig azt nyögi és nyögni is fogja még jónéhány eszten­dőn át. Az osztrák lapok nyíltan kimutatták ellenszen­vüket Molotovval szemben — persze az udvarias­ság megkövetelte határokon belül. Azt azonban így se igen titkolták, hogy semmi jót sem várnak bécsi szereplésétől, inkább valamiféle “főspion­­nak” tekintik az Atomhivatal kebelében, akit azért küldött Bécsbe Kruscsev, hogy közismert szívósságával és nagy nemzetközi ismeretsége se­gítségével kezébe kaparintsa a szálakat és fontos értesüléseket szerezzen a Szovjet számára. Úgy hírlik, hogy mongóliai száműzetéséből fe­lesége segítségével menekült ki. Molotovné állí­tólag felkereste Kruscsevet a Kremlinben és el­panaszolta, hogy férje nehezen bírja az Ulan- Bator-i éghajlatot; amennyiben nem térhet visz­­sz Moszkvába, az orvosok semmi jóval nem biz­tatják . . . Kruscsev beleegyezett, hogy Molotov elhagyhassa a mongol fővárost — arról azonban hallani sem akart, hogy a Szovjetunió területén telepedjék le — ahol összeesküvéseket szőhetne ellene, — Így került Molotov a bécsi Ringre, a vi­lághírű hársfák alá, egyszerű polgárnak, miután egy életet töltött el a polgári élet elleni harcban... Brigitte Bardotnak pihennie kell PÁRIS. ■— A párisi művészvilág élénk érdeklő­déssel követi a szőke filmcsillag körül lejátszódó eseményeket. Híre járt, hogy az orvosok teljes nyugalmat rendeltek el a népszerű színésznő ré­szére. Brigitte Bardot néhány ismerősével teljes visszavonultságba húzódott vissza Páris környé­kére, tartózkodási helye azonban ismeretlen. ■m* AMERIKA NEMZETI CÉLKITŰZÉSEI Keresztesi Mihály II. John K. Jessup publicista hozzászólásában ar­ra figyelmeztet, hogy ma a nemzeti ideáloknak nemcsak nemzetközi politikai feladatok m megoldá­­sában kell utat mutatniok, ha­nem orvoslásokat kell javasol­­niok az ember egyéni dolgaira, mert a bajok gyökere abban rejlik, hogy a technika elember­­telenítette az embert. A legkonkrétabban és a leg­szókimondóbban az evangélista Billy Graham nyúl a kérdéshez. Szavait prófétai hevület jellem­zi. A többi között ezeket írja: “Meg vagyok győződve róla, hogy a nagy jólét külső látszata ellenére, Ame­rikát az erkölcsi és szellemi rákfene egy fajtája kezdte ki, amely pusztulásba viheti őt, ha nem találunk sürgősen megfelelő gyógyírt.” Hivatko­zik George Kennan professzorra, az US volt mosz­kvai nagykövetére, aki azt mondotta, hogy “az or­szág, amelynek nincsenek nagy nemzeti ideáljai, többretartja az egyéni kényelmet a közjónál,­­ ahol nincsen elegendő társadalmi fegyelmezettség ahhoz, hogy termelésben tartsa nagy iparát, egy ilyen ország hosszú távlatban nem tudhat siker­rel versenyezni, a központilag irányított, vasszi­­gorral megszervezett Szovjetunióval.” “Amerika szívével nincsen baj, — hangoztatja Billy Graham, de a vérét megmérgezi a modern élet. A gépi tömegtermelés életre hívta az elgépie­­sedett tömegembert. Amerikának szüksége van olyan emberekre, akiket nemes ideálok hevíte­nek, akik nem hajlandók együttmenni a tömeggel és mindenbe belenyugodni. Hazafiság kemény­ség, fegyelem, az ősök rettenhetetlen bátorsága és a kihívások elleni kiállás legyenek újból a legfon­tosabb erények.” Billy Graham, aki öt világrészben utazott, pré­­dikált és hirdette az evangéliumot, és így méd­iában volt megismerni korunk nagy problémáit, s a következőkben szabja meg Amerika nemze­ti céljait: 1. “Álljunk a kis, elnyomott és éhező népek ol­dalára !” 2. “Ne azt csináljuk ami pillanatnyilag politi­kailag hasznosnak látszik. Az erkölcs törvénye le­gyen a politikában is a vezérlő elv!” 3. “Osszuk meg hatalmas gazdagságunkat más népekkel!” 4. “Erkölcsileg bátor embereket állítsunk veze­tő pozíciókba, akik le mernek számolni minden­fajta gangszterizmussal!” 5. “Állítsuk Amerikát példaképül a világ elé”1 6. “Legyünk alázatosak és ne szégyenljük be­ismerni bűneinket isten és ember előtt!” 7. “Segítsünk a népeknek az egész világon le­küzdeniük a tudatlanságot, betegséget és a nyo­morúságot !” 8. “Találjuk meg ismét a lelki nyugodalmat s az egyéni örömöt, amely a nagy jólét ellenére, any­­nyira hiányzik az amerikai életből!” Az Amerika nemzeti célkitűzéséről folyó orszá­gos vitát Walter Lippmann, a N­ew York Herald Tribune nagytekintélyű politikai cikkírója indí­totta el, körülbelül egy évvel ezelőtt. Lippmann,­ aki nemrégiben ünnepelte 70-ik születésnapját, a világ egyik legelismertebb publicistája. Szavaira nemcsak a közvélemény, hanem kormányférfiak is felfigyelnek. Bátorhangú, higgadt, előítélettől mentes cikkeinek véleményformáló hatása Ameri­­­­kában felmérhetetlen. .­­ A nemzeti célkitűzésről írott értekezését Lipp­­mann a múlt felidézésével vezeti be. Régen a ke­mény munka, a jobb élet megteremtésébe vetett­­ szilárd hit és egy dicsőséges és szabad emberi tár­sadalom iránti vágyódás jellemezte Amerikát. Ez volt az “American dream”, az “amerikai álom.” Most úgy vagyunk, — írja Lippmann, mint az az ember, aki Nyugatra indult és eljutott Chicagóig. Ot­t annyi nyugat felé vivő it állott előtte, hogy , teljesen megzavarodott, mert nem tudta melyiket válassza. Szerinte a modern Amerikát három nagy elnök kovácsolta ki: Theodore Roosevelt, aki alatt a nagy farmer-állam, ipari nagyhatalommá nőtt; Woodrow Wilson, aki az első világháború idején bevitte az amerikai köztudatba, hogy Ameriká­nak kötelességei vannak a világ többi részével szemben. Ekkor lépett Amerika a történelem po­rondjára. A harmadik nagy elnök Franklin Roose­velt volt, aki nemcsak egy szétzüllött gazdaság­gal, hanem a totalitáriánus államok szörnyetegé­vel is szembe kellett hogy nézzen. Az ő ideáljaikat és módszereiket az idők túlha­ladták. Új vezetőikre van szükség, akik a jövőbe tudnak mutatni. Nem azt várjuk tőlük, — mond­ja Lippmann, hogy holmi világrengető ideálokat nyilatkoztassanak ki, hiszen a cél marad a régi, az emberi szabadság, — hanem azt, hogy mutas­sák meg, milyen korszerű eszközökkel érhetjük el ezt a célt. Más szóval egy praktikus politikai, gazdasági és kulturális programot kell kidolgoz- GENTLEMAN Az előkelő mágnás egyedül volt és rettenetesen unatkozott. Nem tudott mihez fogni, tehát egyéb szórakozás híján, elkezdett önmagával makaóz­ni. Korrektül és finoman játszott, mint mindig, és nemsokára elnyert saját magától harmincezer koronát. Mikor már ötvenezer koronát vesztett, bosz­­szantani kezdte a dolog és “Dupla vagy semmi!” kiáltással újra osztott. Ez alkalommal úgy adta le képzelt ellenfelének a kártyát, hogy látta. El­lenfelének hete volt. Azután megnézte saját kár­tyáját és minthogy csak hatja volt, bevágott. An­nál is inkább, mert a következő kártyát már előbb begöb­bítette, és így tudta, hogy az a pikk hármas. A mágnásnak kilence volt és visszanyer­te az ötvenezer koronát. Ennek nagyon megörült, de azután hirtelen el­­komorodott. — Hisz én csaltam! — mondta megvetéssel, és főbe lőtte magát. Irta* KERESZTESI MIHÁLY ir az 1960-as évek Amerikája számára. A továbbiakban Lippmann rámutat arra, hogy az utóbbi 15 évben a világon forradalmi változá­sok mentek végbe. Gyarmati népek egész sora szabadult fel, az erőviszonyokban lényeges elto­lódások állottak elő, az elmaradt világrészek a a társadalmi forradalmak görcseiben vonaglanak, a fegyverkezés és technika területén szédületes fejlődés következett be. Vegyük ezekhez az óriási mértékű népesség szaporodást, a hírközlés esz­közeinek módosulását és akkor megértjük, hogy a régi demokratikus rendszer gyökeresen új hely­zetben találja magát. E pillanatban senki sem tudja, hogyan kezelje ezeket a változásokat. A régi nemzeti ideálok többé nem életképesek, egy­szerűen azért, mert nem serkentik, nem mozgó­sítják energiáinkat. Amerika helyzetében jelentkezett egy újabb nyugtalanító körülmény, nevezetesen az, hogy az óceán többé nem védi meg külső támadástól. Mindez azt követeli,­­ folytatja Lippmann, hogy új alapokra fektessük külpolitikánkat és hogy neveljük át az amerikai közvéleményt. Jövő sikereink attól függnek, hogy milyen mér­tékben fogjuk tudni egyre halmozódó gazdagsá­gunkat nem egyéni élvezetekre, hanem olyan be­fektetésekre felhasználni, mint a tudomány fej­lesztése, köznevelés és egyéb jóléti célok. Többet kell költenünk civilizálódásra, hangsúlyozza Lipp­mann. A következő négy pontba foglalja nemzeti céljait korunkban: 1. Ésszerű mértékben költsünk honvédelemre! 2. Meg kell javítani a köznevelést ! 3. Rendbe kell hozni a városokat! 4. Fejleszteni kell a tudományt és a közművelt­séget! A jelenleginél sokkal civilizáltabbá kell tenni életünket! Ezek a feladatok függetlenek a szovjet kihí­vástól, végrehajtásuk már régóta esedékes. Most azonban már halaszthatatlanok. Jobbá kell ten­nünk életünket, hogy elkerüljük a végleges lerom­lást. Be kell bizonyítanunk a világnak, hogy az egyéni szabadság viszonyai között, demokratikus uton is ki lehet elégíteni népünk szükségleteit, amelyeket az idő már régen megérlelt. És ezen a ponton Lippmann meglepő következ­tetésekre jut. Ezt írja: “Minden veszély és baj ellenére, amelyet a Szovjetunió okoz nekünk, a dolgok mélyén áldás is rejtőzik számunkra. A szovjet kihívás nélkül ugyanis aligha tudnánk ki­emelkedni kényelmességünkből, békés önelégült­ségünkből. Elindultunk volna a hanyatlás útján, mert energiáink használat hiányában elsatnyul­­tak volna, nem lett volna bátorságunk, a pelyhes meleg jólétből nekirugaszkodni a nagy felada­toknak. Mert a történelem arra tanít, hogy ami­kor egy társadalom azt hiszi, hogy elért mindent, amit óhajtott, nincsenek előtte nagy célok, csak az, hogy tartsa azt, amit addig megalkotott, — ez a társadalom elindul visszvonhatatlanul az enyészet útján.” — fejezi be értekezését Walter Lippmann. (Folytatjuk.)

Next