Amerikai Magyar Népszava, 1961. január (63. évfolyam, 1-16. szám)

1961-01-03 / 1. szám

2. OLDAL Second class postage paid at Cleveland, Ohio Published dally, except Sundays and legal Holiday» AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 tiőfizetési érák — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year! $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICE Bridgeport, Conn.. 578 Bostwick Ave. Rpt^Jéhem. Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 ,'tagara Square Station Jhicago, 111., 8341 Prairie Ave. Alliance, O., 768 E. Summit Street Canadian Head Office: 271 College St.. Toronto 2-B, Ont., Ca Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Garfield, N. J., 32 Division St. New Brunswick. N. J.. 98 French St. Perth Amboy. N. J . 4'1'* I anrir St.. Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St. Trenton, N. J., 482 Riverside Ave. BÉLA W. BAYER, mgr. íada. Tel WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 i — FIÓK IRODÁK ATEISTA KÖR BUDAPESTEN . Néhány hónappal ezelőtt a magyar kommunista kormány, — ki tudja hányadszor — erélyesen cáfolta azt a nyugati állítást, hogy Magyarországon nincs val­lásszabadság. Hivatkoztak a nyitvatartott templomok­ra, a papság szellemi szabadságára, a kifejezetten val­lásos tendenciájú lapokra és így tovább. Arról persze bölcsen hallgattak, hogy a papságnak csak azt a részét engedik fel a szószékre, amely behódolt az erőszaknak. Arról sem esett szó, hogy a nyitvatartott templomok szomszédságában egyre erőteljesebb hadjárat folyik a vallás ellen. Az egykori szép keresztelőkből “névadó ünnepségek” lettek, a temetéseknél a papot a párt ki­küldöttje helyettesíti, az esküvők nem a templomban, hanem a mindenható párt által létesített “házasságkö­tő teremben” folynak le. A vallásellenes hadjárat most újabb fejezetéhez érkezett el. A bolsevista kormány gyökerében akarja kiirtani a lélekben sarjadó hitet. E célból az iskolákban úgynevezett ateista (istentagadó) köröket szervezett. Ezeken az összejöveteleken “felvilágosítják” az össze­­toborzott közönséget a vallási “tévhitekről” és tűzzel­­vassal nevelik át az ifjúságot. A kör — hangoztatja az erről szóló tudósítás — “a diákok kezdeményezésére jött létre. De hogy jutott ez eszükbe? Tavaly sok vita volt a KISZ (kommunista if­júsági szervezet) szervezetben — mondotta a kör veze­tője —, de az akkori oktatás témái nem adtak lehetősé­get a felvetődő vallási problémák tisztázására. Ezért határoztuk el, hogy ateista kört szervezünk”. A cikkíró a továbbiakban elmondja, hogy a diákok többsége “már nem hisz a vallási misztikumokban. De m­­ég nincs­­— és nem is lehet — teljesen határozott tu­dományos világképük, amely végleg eloszlatná a val­lással kapcsolatos bizonytalanságokat”. A “végleges eloszlatásról” most gondoskodnak íme, így fest a kommunisták által hangoztatott vallás­szabadság Magyarországon. A LÉGIUTAK BIZTONSÁGA A new yorki Idlewild repülőtéren 24 óra leforgás­ alatt 680 repülőgép száll fel és le. A közelben lévő L£ Guardia és Newark repülőtereket további közel eze­­repülőgép veszi igénybe naponta. Mindez nyilvánvaló­vá teszi, hogy a légiutak nagyvárosaink felett olyan forgalmasak lettek, hogy csak a legújabb elektronika berendezések segítségével lesz lehetséges a jövőben elejét venni az olyan borzalmas szerencsétlenségeknek­­­milyen az elmúlt hetek során játszódott le New York és München felett. A lökhajtásos repülőgépek szolgálatba állítása óta vagyis az elmúlt két év folyamán a repülőszerencsét­lenségek számaránya 0,45 százalékról 0,65 százaléka emelkedett. A statisztikai szakértők szerint a repülő­gépen való utazás még mindig sokkal biztonságosabb mint az autón való közlekedés, de a nagy tömeg­szeren­csétlenségek drámai mivolta sokkal erőteljesebben hív­ja fel a közvélemény figyelmét a problémára. Jó időjárás esetén is, amikor a látási viszonyok ki­tűnőek, egy lökhajtásos gép pilótájának, aki időben észreveszi, hogy az összeütközés veszélye áll fenn egy másik géppel, 15 másodperc áll rendelkezésére, hogy elkerülje a tragédiát. Rossz időjárás esetén azonban teljesen lehetetlen és kénytelen kizárólag a repülőte­rek megfigyelőtornyaiban szolgálatot teljesítő személy­zetre bízni repülőgépe és annak utasai biztonságát. A legutóbbi new yorki tragédia okának vizsgálata tovább folyik és ezideig nem sikerült biztonsággal megállapí­tani, hogy tulajdonképpen mi is volt a szerencsétlenség oka. A gyanú azonban igen erős, hogy emberi tévedés, az egyik pilóta rossz ítélőképessége okozta a katasztró­fát. Mindez azt látszik igazolni, hogy a hangnál gyor­sabb sebességű repülőgépek korszakában nem lehet többé az emberi ítélőképességre bízni a légiforgalom biztonságát, hanem jelentős befektetésekkel egy olyan elektronikus rendszert kell kiépíteni, amely képes ki­zárni az emberi tévedéseket. A valóságban az amerikai tudósok már képesnek bizonyultak egy megfelelő ellenőrző rendszer létreho­zására, de annak gyakorlati működésbe állítása nehéz milliókat igényel. Számos jel arra mutat, hogy sem a kormányt, sem pedig a repülőtársaságokat nem lelke­sítik a nagy kiadások, de e téren nincs takarékosságnak helye. _______ AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Utolsó intervjú a “riporterek királyával” Sas Ferenc “Csak egyetlen újságíró akadna, aki férjem Védelmére merne kelni, — Egon Ervin Kish! De ő sajnos, már nincs az élők sorában.” Ezek a sza­vak egy szerencsétlen asszony ajkairól hangzottak el, akinek férjét az egyik kommunista tisz­togatás alkalmával ártatlanul börtönbe vetettek. Ennél érté­kesebb post-mortem elismerés­ben újságíró aligha részesülhet Annál is inkább, mert Egon Er­vin Kisch tüneményes újságírói pályafutása során a reáaggatott jelzők közül a legbüszkébben a “tomboló riporter” címet visel­te, amelyet az igazságtalanság, a megaláztatás és az elesettek érdekében vívott szüntelen küz­delme során nyert el . . . Mindig arra töreked­tem — mondotta egy alkalommal, — hogy akár a legszenzációhajhászabb szó riportomnak is meg­legyen a maga szociális tendenciája.” * Újságírónak születni kell, — szokták monda­ni. Egon Ervin Kisch másnak nem is születhe­tett volna. Hiszen túl a hatvanon, maga mögött vándorlással öt kontinensen át, hajmeresztő ka­landok és lélegzetelállító menekülések után olyan lüktető élénkséggel és humorral emlékezett visz­­sza pályafutására, hogy a hallgató érezte: ez az ember képes lenne mindezt újra végigcsinálni. Napokon keresztül hallgattam, a prágai Hrad­­zsin tövében meghúzódó villájának kertjében ül­dögélő, csodálatos életregényét. Egyikünk sem sejtette, hogy ez lesz a “riporterek királya” utol­só nyilatkozata. — Hogy minek köszönhetem az első újságírói sikeremet? — kérdezte huncut mosollyal fiatalo­san csillogó szemeiben. — A sziámi ikreknek. Azután maró öngúnnyal elmesélte az esetet. A prágai Blazsek sziámi ikrek pikáns esete a ferencjózsefi “aranyidők” nagy szenzációjává nőt­te ki magát. A két leánytestvér közül az egyik­nek, Ruzsenkának gyermeke született. Kisch, a jószimatú fiatal riporter ezt megtudta és tudni vélte azt is, hogy az apa a leányok őszhajú ma­­nagere. Több sem kellett a becsületében megtá­madott üzletembernek és tüstént Kischre hárí­totta át az apaságot bizonyítgatva, hogy azért csábította el Ruzsenkát, hogy legyen később anya­ga egy szenzációs riporthoz. A dolgokat kompli­kálta az a tény is, hogy a másik sziámi-iker­test­vér mit sem akart tudni az előzményekről. A tör­vényes apaság kérdése máig sem dőlt el, de az ügy bejárta a világsajtót és Kisch egyszeriben ismert nevű riporter lett. 4 . A véletlen és a szerencse ugyan hatékony segí­tőtársai az újságírónak, de nem helyettesíthetik a riporter-ösztönt. Mi sem bizonyítja ezt jobban mint a századeleje egyik legnagyobb újságírói szenzációja, Redl ezredes esete. Kisch, a Redl­­üggyel kapcsolatos eseményeket annak idején olyan jegyzőkönyvszerű pontossággal írta meg, hogy beszélgetésünk során csak az átélt élmény varázsa tarkíthatta újabb színfolttal a “nagy fo­gást Mint ismeretes, Redl ezredes, az osztrák-ma­gyar monarchia egykori félelmetes kémelhárító főnöke, majd a prágai hadtest vezérkari főnöke, eladta a cári Oroszország kémszolgálatának a mo­narchia mozgósítási és felvonulási terveit. Redl ezredes, aki egyébként homosexuális volt, (ennek a ténynek ismeretében kényszerítette az orosz katonai attasé a kémkedésre) egy úgynevezett “banánhéjon” elcsúszott és az osztrák katonai hatóságok leleplezték. A történelemben azonban kevés esetet ismerünk, amikor nagyobb erőfeszí­tés történt a legfelsőbb hatóságok részéről, egy bűntény eltitkolására. Az osztrák-magyar mo­narchia legfelsőbb hadvezetőségének ez a szándé­ka csaknem sikerült, de egy fiatal prágai ripor­ter, Egon Ervin Kisch keresztülhúzta számításai­kat. Kisch, az annyira féltve őrzött titokhoz foot­­ball-csapat kapitányi tisztségén keresztül jutott, hozzá. Csapatának egyik játékosa, foglalkozásra nézve lakatos, azért nem jelent meg a vasárnapi mérkőzésen, mert egy magasrangú tiszt lakásá­nak a zárjait kellett felfeszíteni, ahol “minden partomtól illatozott, mint egy dáma hálószobájá­ban.” A lakatos azt is elmondotta, hogy a ház­kutatást végző bécsi tisztek egymás között mi­lyen felháborodottan tárgyalták az “ezredes ször­nyű tettét.” Kischnek több sem kellett. Azonnal akcióba lépett és felrobbantotta a századeleje egyik legnagyobb szenzációbombáját. * Kischnél többet utazott és látott riportere alig van az újságírás történelmének. Egy szellemes karikaturista úgy is ábrázolta mint akinek mo­dern, közlekedési eszközökké átvedlett végtagjai a szélrózsa minden irányába rángatják. Nem akad korunkban sok, nála nagyobb ismeretekkel ren­delkező riporter sem. Munkamódszere ugyanis az volt, hogy mielőtt valamire “rávette magát” el­olvasott minden fellelhető irodalmat a tárggyal kapcsolatban. Rendkívüli sikerének titka pedig abban állott, hogy a dolgok gyökeréig hatolt le. Ebben mélységes emberszeretete és csalhatatlan riporter ösztöne segítették. Minden híranyagból amit kezébe vett érdekességet, drámai feszültsé­get és alig észrevehető szociális tendenciát tudott kicsiholni. A prágai utcalányokról, akiknek még 60 éves korában is bálványa volt, ugyanolyan tár­gyilagossággal tudot­t­rni mint az éppen műkö­désben lévő mexicói tűzhányóról vagy a sang­­haji milliomos üzelmeiről. Riportjainak, útleírá­sainak száma több ezerre tehető. Minden érdekelte és minden iránt fel tudta kelteni az érdeklődést. Egon Ervin riporter volt testétől-lelkestől. •­ A csehszlovák kommunista kormány Egon Er­vin Kischnek díszes állami temetést rendezett. Összegyűjtött műveit nagy példányszámban kiad­ták és kalandos életéről kiállítást rendeznek. A “riporterek királya” halála után elnyerte mind­azt, ami joggal megilleti. Ennek az ára azonban kisajátítás. Egon Ervin Kischt a kommunisták magukénak mondják, aki közülük való. Pedig a valóságban csak mélyen humánus és éppen ezért szociális érzelmű ember volt, aki a fasizmusban idejekorán felismerte a végzetet. Az ellentéteken felépült világnézetű, sziporkázó szellemű és nyug­talan szivű Kischt, egykori barátja ezekkel a sza­vakkal jellemezte talán leginkább: “Hogy ki is volt Egon Ervin Kisch tulajdonképen? Egy mé­lyen érző nyugtalan lélek.” Az ügyvéd, jómagam, meg a többi bolond­ ­os hát, jónéhány hét óta a University Hos­pital lakója vagyok. Tudom, valahányszor egy átlagember kórházra gondol, vakbél jut az eszé­be, gyomorbántalmak, meg ilyesfélék. Ezúttal azonba­­ a do­log lényegesen komolyabb. A Hanna Pavillonban lakom, ez pedig a Mental Hospital. Persze, korántsem úgy értetődik ez, hogy, akik itt tartózkodunk, őrültek vagyunk a szó szoros értelmében. Nem szeretném, ha valamelyik olvasóm olyasféle el- Küzihy Miklós képzelésben élne, hogy mielőtt e cikk írásába fogtam, így szól­am az őrnek: — Kérem, uram, legyen szíves kioldozni ezt az átkozott kényszerzubbonyt, mert szerződésem értelmében meg kell írnom egy cikket. A kényszerzubbonyt kioldozták, az őr éberen fi­gyel, töltött revolverrel a kezében, miközben a cikket írom. Hát, kérem, nem ez a helyzet, egyáltalán nem. Természetesen, túlzás volna azt állítani, hogy­­kik itt lakunk, teljesen normális emberek va­gyunk. Ha ez így volna, nem lennénk itt. Vala­­mi baj van mindegyikünkkel. Valahol, valamikép­pen megzökkent az életünk s orvosaink most meg­próbálnak bennünket visszavezetni a normális emberek társadalmába. (Visszagondolva az időre, amikor odakünn éltem, nem vagyok egészen bi­­zonyos benne, hogy a künn élők teljesen normá­­isak s mi vagyunk a­­ bolondok. Attól tartok, nézőpont dolga az egész.) Nem akarom azonban olvasóimat untatni be­­egségünk szakszerű leírásával. Ez a doktorok folga s azt hiszem, számtalan esetben, ők maguk sem bizonyosak­ a diagnózis felől. Ami azonban sokkal érdekesebb s jellemzőbb Amerikára, hogy ez a Hanna Pavillon egy úgynevezett kísérleti te­lep itt. Egy ugyanilyen van New York városában, egy másik Chicagóban s ez a harmadik, Cleve­­landban. Az érdekessége a dolo­gnak az, hogy itt tartózkodván, nem is érzed, hogy kórházban vagy. A légkör legalább olyan liberális, mint egy szana­tóriumban. Senki sem írja elő, mikor kell felkel­ned és mikor kell lefeküdnöd. Természetesen, az étkezéseknek megszabott ideje van, amikor is, ha tetszik, bemegy az ebédlőbe és ott költöd el, ha azonban akarod, az ápolónő szobádba hozza. Fe­ketekávé és cigaretta fogyasztható korlátlanul , és mindegyikünk külön szobában lakik, egye­dül. A lélektani kísérlet az, hogy a lehető legna­gyobb szabadságot kell adni a betegnek, külön­ben, a korlátozások hátráltatják a gyógyulást. Majdnem azt mondhatnám, nagyobb szabadságot élvezünk itt, mintha künn élnénk, a társadalom szabad és egészséges tagjaiként. Persze, mindez könnyedén és talán, első pilla­natra, csábítóan hangzik, ám, mégse feledd, ol­vasóm, hogy akik itt élünk, betegek vagyunk. Valami baj van az emberi társadalom és mi kö­zöttünk s most megpróbálunk visszatalálni Hoz­zád, olvasóm és a többi normális emberhez. Bailey, az ügyvéd­­e cikksorozatban közölt ne­vek nem valódiak, a helyzet és a légkör azon­ban a valóság pontos mása) már hét hónapja van itt és nem első ízben s attól tartok, nem utoljára. Mi történt vele? Látszólag, semmi különös. Ki­lenc évvel ezelőtt, a felesége beleszeretett vala­kibe, elvált tőle, férjhez ment az illetőhöz s ma is boldogan élnek. A történet — mondhatnék — banális. Ám, ez a banális történet tönkretette az ügyvéd életét, aki azóta sem tudja megtalálni önmagát és gyakorta hallom éjszakánként, mi­ írta: KÜRTHY MIKLÓS közben a folyosón lépkedek, hogy zokog. Ötven éves férfi, aki zokog s végül is, orvosságokkal és altatókkal, álomba zokogja magát.­­- Az arcát szeretném látni, csak egyszer, csak egyetlen egyszer —: mondja kínlódva és aztán a szobájába megy sírni. Nem szeretem a nagy sza­vakat, de azt hiszem, a találó és jellemző kifeje­zés erre: “megrendítő. Van egy betegünk, egy fiatal lány, aki férjhez­­menési fóbiában szenved. Az első pillanatban fi­gyelmeztettek reá. Tizennyolc esztendős és az el­ső este odajött hozzám a folyosón, kacéran rám mosolygott és azt mondta: — Maga is bolond? — Az az érzésem, igen — feleltem — egyéb­ként nem lennék itt. — Ha akarja, holnap kérhetjük a marriage license-t — folytatta — azt hiszem, a leghelye­sebb megoldás,, h­a két bolond összeházasodik. — Ebben nem vagyok bizonyos, tekintve az utódokat, de különben is, nem volna szabad fi­gyelmen kívül hagynia a köztünk lévő néhány évnyi korkülönbséget , és otthagytam a kéret­len menyasszony-jelöltet. Minden éjszaka, éjfél és egy óra között, az ügy­véd és én ping-pongozunk. Micsoda bolond ötlet! Két őszülő hajú, öregedő férfi ugrál a ping-pong asztal mellett, késő éjjel. Tegnap éjszaka a ping-pong meccs után, lefek­vés előtt, az ablakhoz sétálunk. Hó borította a há­zakat és fények ragyogtak az ablakokban. — Micsoda élet ez itt, a mienk! — szólt az ügy­véd keserűen. — Nem igaz — mondottam — ez nem élet. Az élet odakünn van, a hó alatt és az ablakokban ragyogó fények között. Meg kell próbálnunk visz­­szatalálnunk a társadalomba. Ez január kezdete. Ez a mi újévi tervünk. A SZEGÉNY ANTOINE-HOZ A kis butik a nagyhercegség fővárosának egyik nevezetessége volt. Az ajtó felett nagy fehér cím­­­ábrán óriási betűkkel feketéit: “A szegény An­­toine-hoz.” Ez nagyon pikánsan hangzott. Mert az uralkodó nagyherceget, aki történetesen Európa egyik leggazdagabb fejedelme volt, ugyancsak Antoine-nak hívták. Sokan bizonyos szatirikus vo­natkozást olvastak le erről a furcsa címtábláról. A benfentesek ismerték is a háttérben bujkáló történetet. Egyszer, régen, egy Antoine nevű sze­gény ördög letelepedett a város legszebb utcájá­ban a járda szélére és ott fonogatta a szalmaszé­keket. A rendőrök természetesen elkergették on­nan “a herceg nevében.” A városon kívül azonban még sorakozott né­hány omladozó régi ház, amelyeket nem ér hitett a városszépítő bizottság építési mániája. Egy ilyen ház vakolatlan, ablak nélküli földszint kam­ráját bérelte ki Antoine néhány fillér heti bérért s idehalmozva vásári romjait, kiragasztotta a hangzatos táblát:“A szegény Antoine”-hoz. Megér­tették a jelentőségét. A mögötte rejlő keserű hu­mort. A rendőrség tehetetlen volt. Antoine rende­sen fizette a “boltbért” és annak rendje és módja szerint kiváltotta az iparigazolványát. Semminő ponton sem köthettek bele. Nemcsak gyalogjárók tévedtek be a butikjába. Az autón járók is kiván­csiak voltak erre a furcsa kis boltra, mert egysze­rűen nem is volt kilincse. Egy napon aztán eltűnt az i­ombabetűs címtáb­­la. De csak azért, hogy a város főutcáján, egy tá­gas áruház portáján, fekete márványtáblán, arany betűkkel tűnjön fel újra. “A szegény Antoine­­hoz” most már a város legelegánsabb divatüzlete volt. Antoine a város leggazdagabb polgárai so­rába lépett. Meg is nősült. Kitűnően. Volt egy szép leánya. Akit éppen férjhez adni készült egy nagyjövőjű fiatal orvoshoz. ______ Egy napon egy pompás limousine állt meg az üzlet előtt. Egy hatvan év körüli férfi szállt ki. Antoine maga sietett ámulva ajtót nyitni. Megis­merte a vevőt, Antoine nagyherceget. — Jó napot Antoine! Egy zsakettöltönyt akarok készíttetni ... — Felség! — és Antoine földig hajolt, — ez a kitüntetés ... — És egyben kinevezem udvari szállitómmá. Irta: EDELÉNYI MÁTYÁS Ez kitünően fog festeni a címtábláján, így aztán azt hiszem semmivel sem maradunk egymás adó­sai. Sose ellenkezzen. Tudom mit szenvedett miat­tam. Bár ugyan nem az én bűnömből. Mert té­ved, ha azt hiszi, hogy egy uralkodó mindenért felelős, mit a nevében végbevisznek. Kevésbé szabadakaratú, mint bármelyik alattvalója és fő­leg kevésbé boldog. És sohasem teheti azt, amit akar. Higgye el, kettőnk közül ön a szerencsésebb s ha tehetném, boldogan cserélnék a sorsával. Mialatt a nagyherceg beszélt, Antoine mérté­ket vett és aztán kétrét görnyedve, hajlongva ki­sérte ki magas vendégét. Antoine, leánya esküvője alkalmából, a Ma­jestic hotelben fényes ebédet adott. Alighogy a vendégek leültek, újra valamennyien zavartan felugrottak. A nagyherceg jött be. A zsakettöl­tönyben, amelyet Antoine készített. — Örömmel tapasztalom, hogy hű maradt egyik legrégibb, legjámborabb, jótékony tradí­ciónkhoz. Látom, hogy az asztal végén egy üres hely van fenntartva. Én hát elfoglalom ezt a he­lyet, Antoine! Mert a “szegény, Antoine” én va­gyok. _______ _____ __________,___­_, _

Next