Anyagi Érdekeink, 1875 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1875-01-25 / 1. szám
Továbbá arra kértük a kereskedelmi minisztériumot, hogy a világkiállításon szerzett tárgyakat együtt tartsa, mivel talán mégis felállíttatik az iparmúzeum, s valóban a tárgyak mindeddig nem is osztottak szét. Továbbá odahatottunk, hogy a keleti és keletázsiai bizottság szerzeményei a közönség számára hozzáférhetőkké tétessenek. Ez megtörtént. A kereskedelmi miniszter úr a legnagyobb előzékenységgel megengedte, hogy eme gyűjtemények a világkiállítási helyiségekben kiállíttassanak. Nemsokára ezután a kormány tetemes segélyzésével megnyittatott egy keleti múzeum. Végül egy harmadik kérvényt is intéztünk a minisztériumhoz, és pedig két tény által indíttatva. Az első tény abban áll, hogy az Athenaeum képviselői, Báró Schwarz-Lenborn jogutódai, készeknek nyilatkoztak az Athenaeumot egy birodalmi intézet alapításának megkönnyebbítésére, vagy magának az Athenaeumnak birodalmi intézetté leendő átalakítására a kormány rendelkezésére bocsátani. Midőn ez köztudomásra jött egy pillanatig sem késtünk az alapítványi képviselőket, Leon Gusztáv és Dr. Rosas urakat, a múzeumi bizottságba való belépésre felszólítani, mit emez urak meg is tettek. A második tény, mely az újabb lépés indokául szolgált, következő volt: A lapok utján közhírré lett, hogy a kereskedelmi minisztérium azon van, hogy az igazgatóság kinevezésével az intézet életbeléptetésére az első lépést megtegye. Ennélfogva kötelességünknek tartottuk, hogy ismét a kormány elé járuljunk, ezt mondván: Kérjük a minisztériumot, hogy alkalmasnak látszó rövid úton a múzeum felállítása felé evezzen, az Athenaeumot kezére kerítse, s az igazgatóság kinevezésénél vegye tekintetbe első kérvényünkben kifejtett eredeti programmunkat“. Ezek azon lépések, melyeket a múzeumi bizottság a múzeum létesítésére tett. Exner úr, mint mondtuk, előterjesztésének második felében a múzeum programmjairól és szervezetéről szól. Ebből a következőket emeljük ki: „A múzeum programmja nagyon rövid, de ép oly szabatos. Oly intézetet kívánunk, mely egyfelül a vegyészeti gyáriparnak és kézműiparnak, másfelül a chemiai kézműiparnak előmozdítására szolgál. (Kiindulási pontunk itt az, hogy a vegyészeti nagyipar nem alkalmas arra, hogy a múzeumi intézet lényeges attribútumából a szemléleti oktatásból hasznot merítsen, s hogy ez ipar elég hatalmas arra, hogy a rá nézve hasznos kutatásokat maga eszközölje. Szabatosan azt mondjuk : a múzeum által a mechanikai nagyipart és kézműipart akarjuk emelni. Hogy ily megkülönböztetést teszünk nagyipar és kézműipar közt, nem azért történik, mintha nem tudnók, hogy a kisiparnak előbb-utóbb nagyiparrá kell átalakulni. Sőt azon nézetben vagyunk, hogy a kisipar általában csak időleges létjoggal bír, de épen ezen relatív létjog a kormány feladatává teszi, hogy a kisipart segélylyel és tanácscsal támogassa. A kisipar előbb-utóbb nagyiparrá alakul át. Meddig tart ez átmeneti stádium, mely kézműiparágaknak van még hosszabb idejű fennállásra kilátásuk ; melyeket lehet műiparrá fejleszteni s megmenteni, melyeket nem ? .. . mindezek oly kérdések, melyeket semmi hatóság meg nem vitathat, de igenis egy oly intézet, mely eme kérdések megoldására van hivatva. Egy ily intézetnek épen az a feladata, hogy a nagyiparnak használjon, a kisiparnak pedig utat mutasson, melyen járnia kell, ha amaz átalakulást a jelenlegi kézművesek veszélyeztetése nélkül át akarja élni. Mi ez intézet által nem akarjuk a kézműipart nagyiparrá alakulás ellen védeni, sőt ellenkezőleg azt akarjuk, hogy a kézműipar űzői megóvassanak az üzleti romlástól, sőt nyomortól, melybe okvetlenül merülniük kell, ha a kézműipar fel nem tartóztatható menetét követi, míg ők a haladásra nem képesek, s ezért elmaradnak. Ami az intézet szervezetét illeti, az az első kérdés: miképen használhat egy ilyszerű nagyszabású intézet a kézmű- és gyáriparnak ? Két különböző uton, melyek azonban egymás mellett haladván ugyanazon czélra vezetnek: a kutatás és a tanítás útján. Valamennyi múzeum, mely csupán tanintézet gyanánt működik, csak kétes életképességgel bír. Néhány intézet, melyek csupán szemléleti okulást nyújtottak, technikai tekintetben úgyszólván fiascot csináltak. Hasonlókép hiba volna, bár kisebb mértékben, ha egy ily intézetet csupán kutatási czélra alapítanánk. Mert a kutatás ránk nézve, kik kényszerhelyzetben vagyunk, nem elegendő, nekünk a kutatás eredményeit gyümölcsöztetnünk kell, s ez csak tanítás által történhetik. Ami a kutatást illeti, erről a múzeumi bizottság három laboratórium vagyis kísérleti intézet által akar gondoskodni. Az első arra való, hogy benne az anyagok mechanikai tulajdonságai vizsgáltassanak meg, a másik arra, hogy benne az anyagok egyéb természettani tulajdonságai, s a harmadik arra, hogy a gépek és eszközök anyagátalakító képességei vétessenek vizsgálat alá. Münchenben a politechnikai intézettel kapcsolatban egy állami intézet áll fenn, melyben a nyersanyagok tulajdonságai megvizsgáltatnak, s az eredmények közhírré tétetnek. Egy ily intézet lenne az iparmúzeumnak első és legfontosabb alkatrésze. Hogy egy ily laboratórium nagyfontosságú gyakorlati szükségletnek felel meg, arról tanúskodnak a Londonban Southwark Street L. E. fennálló David Kirkaldy-féle „Testing and experimenting Works“. Ami azonban Angliában mint magánvállalat lehetséges, azt nálunk csak az állam kezdeményezése hozhatja létre. A másik laboratórium vagyis az anyagok természettani tulajdonságainak kipuhatolására való kísérleti intézet, nevezetesen a kézműipar számára van rendelve. A kézműipar főleg az anyagok természettani tulajdonságaival dolgozik, e tulajdonságok azonban még kevésbbé ismeretesek, mint a nyersanyagok mechanikai tulajdonságai, mert emezeket mégis megvizsgálja itt-ott egy-egy nagy ipari telep. A harmadik intézet nagyon olcsó. Ez intézethez, melyben a gépek és szerszámok munkaképessége vizsgáltatik meg, nem kell egyéb, mint egy férfi, aki .