Árkád, 2007 (2. évfolyam, 1-52. szám)

2007-02-08 / 6. szám

4 KÖZÖS tanítványság „Ne tiltsátok el, mert aki nincs ellenünk, mellettünk van ” (Luk 9,50) Az igét megelőző versekben a tanítványok rangvitájáról olvashatunk: ki a nagyobb? Jézus egy kisgyermeket állít maga mellé és azt mondja tanítványainak, hogy aki nagy akar lenni az legyen a legkisebb, ne uralkodni akarjanak, hanem szolgálni. Ugyanez a nagyravágyó büszkeség hangzik el János ajkáról, amikor azt mondja Jézusnak, láttak valakit, aki Jézus nevében ördögöt űzött, de megtiltották neki, mert nem velük együtt követi Jézust (49. vers). A hangsúly nem Jézus követésén van, hanem azon, hogy „mi velünk.” A mindenkori egyház nagy kísértése ez a kizárólagosságra való törekvés, ez a fajta uralomvágy. Csak úgy lehet Jézust követni, ahogy én tanítom, csak úgy lehet benne hinni, ahogy én hiszek. Az én elvem és hitem, az én vallásom a helyes és üdvözítő. Pál apostol még Saulus korában ugye azért üldözi Jézus követőit, mert azt gondolja, hogy ezzel Istent tiszteli. Gondoljunk az egyetemes egyháztörténelem szégyen­foltjaira, mikor nem hívő példával és szeretettel, hanem tűzzel-vassal terjesztették a keresztyénséget a nem keresztyén világban. Előfordult azonban a keresztyén-keresztény harc is. A reformáció után a katolikus egyház válasza az ellenreformáció volt, üldözéssel, kivégzéssel, gályarabsággal büntették a protestánsokat stb., de bizony mi protestánsok sem ültünk karba tett kézzel, mikor lehetett visszavágtunk. A harcok közepette azonban sokszor megtörtént a baj: nem Jézusra mutatott az egyház, hanem saját magára. Már nem az volt a fontos, hogy mit mond a Szentírás, hanem hogy mi az egyház álláspontja. Az egyház mindig akkor tért és tér mellékútra, mikor saját magát propagálja és nem Jézust hirdeti. Szomorúan gondolok arra, hogy manapság hány keresztyén felekezet van. Amit Jézus nem akart, azt a nagyravágyó ember megtette: szétváltunk. Persze vitathatatlan, hogy voltak és vannak szükséges elhatárolódások, mikor el kellett fordulni tévtanításoktól, bálványoktól, hamis prófétáktól. A kérdés azonban, mi alapján történik ez az elfordulás: saját elgondolásunk, vagy az ige ossza meg a hamisat és igazat? Jézus azért imádkozik a főpapi imában, hogy a tanítványok egyek legyenek. A 12 tanítvány azonban mintha 24 felé húzott volna. Az „egyházak” vajon mennyiben látják meg egymásban a testvért és nem a konkurenciát? Nemcsak az üzleti életben van konkurencia, meg tudja ezt valósítani a keresztyén világ is. Könnyebb a különbségekre figyelni és azokat hangoztatni, mintsem megkeresni a közös pontot: Jézust. Nem azt mondom, hogy olvadjunk össze egy hatalmas masszába, és mindent elfogadjunk, hanem a kommunikációra akarom felhívni a figyelmet, a közeledésre. Haragszunk a más vallásúakra, mert ők is haragudnak ránk, elítéljük őket, mert ők is elítélnek minket. Statisztikák szólnak arról, hogy a keresztyénség hány százaléka római katolikus, mennyi a protestáns, mennyi a neoprotestáns stb. Milyen óriási erő lenne, ha össze tudnánk fogni egy ügyért: Isten országáért. Nem követ téged mi velünk, mondják a tanítványok. MINDEN egyházra érvényes: visszatérni Jézus Krisztushoz. A hatalmi pozícióból, a trónról le kell szállni és átadni a helyet az Úrnak. Mit mond Jézus: aki nincs ellenünk, mellettünk van, ne akadályozzátok, ne gátoljátok őt. A meggyilkolt Mar­tin Luther King leghíresebb beszéde így kezdődik: van egy álmom. Legyen nekünk is egy álmunk, amiért harcoljunk: mi keresztyének ne sanda, gyanakvó tekintettel nézzünk a másikra, ördögöt, ellenséget keresve benne, hanem induljunk közösen Krisztus felé. Ne mi válogassunk ember és ember között, hagyjuk ezt arra, aki igazán ismeri az emberi szívet. Gyülekezeteinkben is, ahol ugyanaz a hitvallásunk megvan a sokszínűség. Nincs két egyforma hitű ember. Van, aki nyugodt lelkiismerettel felhajt egy (csak !) pohár pálinkát, van, aki nem. Van, aki egyféleképpen böjtöl, más pedig lévén más a hitélete másképp áll hozzá, de szintén nem hanyagolja el. Ez a változatosság is Isten mindenkire kiterjedő kegyelmét hirdeti és magasztalja. Viszont nálunk is megvan a széthúzás, egy gyülekezeten belül: nem akarok segíteni a másiknak, mert nem olyan, mint én. Nem számít, hogy ugyanúgy Isten gyermeke ő is mint én, nem számít, hogy ugyanabba a templomba járunk, ugyanaz a nap süt ránk, inkább az számít, hogy nem olyan mint én. Ezért már nem támogatom, elkerülöm vagy esetleg akadályozom, gátolom. Gátolhatok így egy embert, de akadályozhatok egy egész közösséget is. A nagy farizeusságomban azonban nem veszem észre, hogy a Sátán eszköze lettem: a Diaboloszé, aki szétver, szétdobál, rombolni akar. Ugye két vagy több út a kereszteződésben találkozik. Találkozzunk Krisztusban, ne szétváljunk és egymástól távolodjunk, hanem fussunk össze Krisztus keresztjénél, ennél a kereszteződésnél és egy úton induljunk tovább: valamennyiünk Megváltója útján. Ámen. Lovász István lelkipásztor I f­n 2007. február 8 Két lelkész És szilágyságiak - ezt előrebocsátom, hogy tévedés ne essék. A szilágysági magyarság kultúrtagjai ők (is). Püsök a­ családnevük, mely mélyen gyökerezik Diósad talajában. Az egyikkel - becsületes neve Püsök Sándor Csaba, lelkész - 2001. július 7-én volt szerencsém találkozni a zilahi ev. Ref. Temető főbejáratával szemben emelt kopjafánál. Ezt 1956-ban az Ady Endre líceum A és B osztályának végzősei emelték az elhunyt tanáraik, kollégáik valamint az 1956-os hősök emlékére. Az ünnepélyes aktuson - többek között - beszédet mondott egy Püsök Sándor Csaba nevű, jó megjelenésű, fiatal lelkész is, aki a Zilah-belvárosi Református Egyházközséget képviselte. Az eltelt idő óta talán továbbfejlesztette már akkor is nagyszerű beszédképességét. Azóta csak egy-egy sajtóhírben hallottam róla. A kopjafára pedig két év múlva (2001) már felkerült az egykori Ady-s tanárok s az 1956-os két osztály tanulóinak névsora. Ennyi a múltról és az egyik Püsök lelkész úrról. A másodikkal 2007 január végén hozott össze az élet. A Nagybányától alig 8 kilométerre lévő Koltó községben járt, meg a városban és a környező hegyeken, melyeket Petőfi is oly nagyon kedvelt. Nagyon rövidre sikerült találkozásunkról néhány mondatot mégis sikerült rögzíteni. Tehát: - Kicsoda ön, mikor és hol született? -Nevem Püsök Dániel. Származásilag bonyolultnak tűnik helyzetem. Apai ágon őseim - mint a legtöbb Püsök - Diósadról származik. De én egrespatakinak tartom magam, mert születéseim idején szüleim ott laktak. Az érdekesség benne az, hogy a zilahi megyei kórház szülészeti osztályán láttam meg a napvilágot 1977. augusztus 21-én, így egyszerre tartom magam diósadinak, egrespatakinak, zilahinak és természetesen a Szilágyság szülöttjének. - Az életre való felkészülésre hol végezte tanulmányait? -Az első négy osztályt Egrespatakon, szüleim szárnya alatt; az V-VIII. osztályt a zilahi 1. sz. iskolában, a középiskolai tanulmányaimat pedig az akkori 1. sz. líceum egyik magyar osztályában. Ott aztán 1995-ben mi voltunk az utolsó magyar osztály. Az utánunk jövőket átirányították más tanintézményekbe, főleg a református líceumba. - Hol és mikor végezte főiskolai tanulmányait? -A kolozsvári teológián 1996-2000 között. Néhány évi vidéki gyakornoki időszak után egy évet Angliában töltöttem. A Wales tartományi Cardiff városban mestervizsgáztam. A teológiai tanulmányokból nyertem képesítést. - Most hol szolgál - ha szabad kérdeznem? - Elég messze­ innen és a szülőföldtől is. Feleségemmel Tordán lakunk. A környéken négy szórványgyülekezetnél szolgálom a szórványságba jutott maradék magyarság egyre öregedő tagokból álló közösségeit. - Úgy hírlett, hogy a mestervizsga után Bányára is hívták. - Igaz. A meghívást megtiszteltetésnek tartom egy fiatal lelkész számára, és jól esett, mégis visszautasítottam. Hogy miért? Hivatástudatból. Ott Erdély közepén - ami már-már a végeknek számít - úgy érzem koromnál fogva ott a helyem, ahol a legtöbb és legnehezebb a munka. Ott is igénylik a szép szót, a Jó Hírt. -A család...? - Igen, mint említettem, nős vagyok. Felesége a nagyváradi születésű, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát angol-német szakon. Egy tordai iskolában tanít, ahol egy magyar osztály is működik. Gyerek még nincs, de ami nem volt, még lehet és reméljük... - Tordán nincs önálló magyar iskola? - Nincs, noha a református egyháznak hivatalosan is visszaadták az épületet, de hogy ott külön iskola induljon, az mindeddig a helyi tanács NR párti képviselőinek ellenállása miatt nem történhetett meg. A médiákból is megismerhette a világ, amint egy ilyen tanácsi heves szócsata után meghalt egy fiatal protestáns pap. - Igen, láttuk, hallottuk és olvastunk is róla. Sajnos, hogy ilyenek is megtörténhettek 2006-ban, az EU kapujában. - Volt ideje szétnézni a környéken, mit látott? - Sajnos kevés időnk volt. De Kok­ó így, télen is szép. Épülnek a szép, új házak, közel a város, látszik a gazdaságokon. Jól elrendezett a faluközpont, templom, kultúrház és a bekerített parkban gróf Teleki Sándor kastélya. Egyik részében iskola, a másikban a Petőfi-múzeum. Csak kívülről láttuk a hókocsma alatt is szép Petőfi­­ Sándor-Szendrei Júlia-szobrot, mert |s siettünk, hogy minél hamarabb elérjünk a Felsőbánya fölötti Fekete-hegy sípályára. Itt Kohón ért utol az idei első hó, s bányai barátaim felfuvaroztak a vadregényes hegyek közé. - Nem szeretnék belülről is megnézni a kis múzeumot? - Erre okvetlen visszatérünk, ha lehet több napra, úgy egy „Szeptember végén”, ha Isten éltet.­­ Végül is én is azt kívánom, Isten éltesse mindkettőjüket, és a remélt gyerekeket is. Egyben sok sikert felvállalt nehéz munkájukhoz, hogy Torda környékén se uralkodjon el az embereken a csüggedés, a feladás, hogy az emberek és a gyerekek ne hagyják el a templomot és az iskolát. Köszönöm a beszélgetést! - Mi is köszönjük! - s ment tovább az ifjú pár. * * * Mit illene ehhez fűzni? Én úgy látom őket: két fiatal diplomás. Egy váradi lány és egy szilágysági fiú, sorsukat összekapcsolva vállalták hivatásukkal járó nehéz munkájukat szórványmagyarság falvaiban. A kényelmetlenség és az alacsony a bérezés elől nem jutottak melegebb éghajlatra. Minden elismerésem példamutató magatartásuknak. Két Püsök. Egyik Csaba, másik Dániel. Mindkettő lelkész, értelmiségiek. A Szilágyság kimerithetetlennek tűnő szellemi aranytartalékai. Bár lenne példájuk ragadós, hogy minél többen kövessék azt, mint papok, tanárok, orvosok, mérnökök, a szülőföld felvirágoztatásáért. Kaszta István „A szülőföld elvárja fiaitól, hogy mindenki teljesítse a maga kötelességét." Szabó T. Attila A szilágysági múlt tarlójáról 1. „Életét kellett föltennie a zászló mellett. ” Drágffy János Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék (Szilágyság) ispánja, országbíró vitte szokás szerint a király mögött az ország Szűz Mária képével díszített zászlóját, és ott esett el a Mohács mezején, 1526. augusztus 29-én, szerdán. Ősi szokás szerint az ütközet előtt leszedték sarkantyúit, annak biztosítására tudniillik, hogy menekülésre ne is gondoljon. A szent jelet, a zászlót vagy győzelemre viszi, vagy ott esik el, de megfutnia nem szabad. A zászló egykoron a magyar hadakban igen nagy szerepet játszott. E nélkül hadat fogadni vagy harcba indulni lehetetlenség volt. Zászlót emelni, és a zsoldot megkiáltatni a hadfogadás jele volt. A zászló alá állást egyértelműnek tartották a vitézek közé való szegődéssel. A zászlók kibontása és megeresztése a harcbaindulást jelentette. A zászló letevését a vitézi élet abbahagyásának tartották. A zászlónak elvesztése a magyar hadinép szemében a legnagyobb szégyen és vereség volt, s ha ilyen eset előfordult, „az egész sereget renden megkiáltották.” Viszont a legszebb vitézi tettnek az ellenség zászlójának elfoglalását tartották. A zászló volt a sereg látható szelleme, harcra buzdítója. Bátorságot öntött a szívekbe, előre vitte a megtorpanókat. Gyakorlati szerepet is játszott. A zászló jelölte meg a vezér helyét, adta meg a menetirányt, s világos képet nyújtva a különböző harci alakulatok elhelyezkedéséről, elősegítette az egyazon csapat alá tartozók gyors gyülekezését. Zászlótartónak csak nagyon megbízható embert tettek meg. Bátor szívűnek, hadban sokat forgott embernek kellett lennie. Ostromnál, ütközetben ő járt legelöl, példát mutatva bátorságban és vitézségben Állásának fontosságát világosan jelzi esküje is. Minden tiszt és altiszt között a zászlótartónak kellett a legsúlyosabb esküt tennie. „Életét kellett föltennie a zászló mellett.” A zászlótartónak meg kellett esküdnie, hogyha jobb kezét átlövik, vagy megvágják, a zászlót bal kezében tartja. Ha bal keze is tehetetlenné válnék, a zászlót szájába veszi, s tehetsége szerint lengeti. Ha ereje fogytán lesz, a zászlóba csavarja magát s az utolsó pihegésig védelmezi a zászlót. Megesküdött arra is, hogy „a zászló mellett becsületesen élni és halni akar, meddig ereje és esze lészen.” A zászló alól megfutamodókat mindenkor szigorúan büntették. A XVI. és a XVII. század kisebb-nagyobb csatározásairól ránk maradt írott emlékek világosan hirdetik, hogy a mieink csata előtt a zászlótartót kemény vitézekkel vétették körül. A nagyhírű újvári kapitány, Zoltay Lőrinc, mikor 1551-ben 93 huszárjával 400 török lovas törökre bukkant, támadás előtt, a zászló védelmére 24 jó lovast rendelt. És csak ezután támadott. Természetes jelenség ez nálunk, írja Takáts Sándor, ez a lebilincselő történetíró valahol. A zászló elvesztését ugyanis a legnagyobb szégyennek tartották. Mikor Révay Istvánt 1531- ben Szapolyai János serege megverte, a hadi jelentésben azt is megírták, hogy Révay zászlója is az ellenség kezébe került. Ennél nagyobb szégyen nem is érhette Révayt. A zászló neve a középkorban latinul: vexillum, németül gonfanon, ami szintén hadizászlót jelent. A zászlón lévő jelvényt signum-nak (Zeichen,­en Seigne) nevezik. Ez és a katonák közös jelvénye a teljesen zárt sisak korában egyénivé válik, s a XII. század végén a pajzsra kerülve címerré alakul. Ezóta a zászlóra is a címer kerül, s a címeres zászló is új nevet kap. Ez a francia banniére, az olasz bandiera, és a német Banner. Nálunk a XIII. század végén banerium, a XIV. században pedig bandérium. Bálint István János : Ritka, régi országzászló a Rákóczi-nabod­ágharc korák

Next