Asztalitenisz, 1994 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1-2. szám

Szakmai szemmel Országos edzőkonferencia A MOB pénzügyi hozzájárulásával a MOATSZ országos edzőkonferenciát rendezett, amelyre a MOATSZ az egyesületi elnökökön keresztül meghívta az NB-ben szereplő csapatok edzőit A szakemberek eszmecseréje mindig hasznos és fontos dolog, különösen az most, az asztaliteniszsport jelenlegi helyzetében. Ezért a szövetség elnöksége különösen fontosnak tartotta az edzőkonferencia megszervezését. A konferencia szakmai programjának összeállítására, az előadók felkérésére, a konferencia megszervezésére és lebonyolítására, valamint a nyitó előadás megtartására dr. Ormai Lászlót kértem fel. A szövetség operatív bizottsága egyetértett azzal, hogy az edzőkonferencia központi kérdése a magyar asztalitenisz - azon belül is elsősorban a férfi szakág - jelenlegi helyzetét, hanyatló színvonalát előidéző okok feltárása, a kilábalás lehetőségeinek keresése legyen. Annak érdekében, hogy a konferencia ne csupán az itthon dolgozó edzők véleménycseréje legyen, meghívást kapott több, külföldön dolgozó magyar edző, régi kiváló játékosok, világbajnokok (pl. Klampár Tibor), a jelenlegi válogatottak képviseletében Németh Károly, a sporttudomány képviselői közül többek között dr. Tihanyi József, a Testnevelési Egyetem tudományos rektorhelyettese és dr. Stub­er Gyula, a pszichológiai tanszé­k vezetője. (Klampár Tibor, dr. Tihanyi József és d­r. Stailer Gyula előadást is vállaltak.) A külföldön dolgozó edzők meghívásával - akik közül Rozsnyói Tibor, Terebess Imre és Szabó István elfogadták a meghívást-az volt a cél, hogy segítségükkel kitekinthessünk a világra, képet kaphassunk az Európa és a világ élvonalába tartozó országok módszereiről, gyakorlatáról, valamint arról, hogy a külföldön dolgozó szakemberek kintről miben látják a fő különbségeket ezen országok és a nálunk alkalmazott módszerek gyakorlata között. A konferencia a résztvevők hozzám eljuttatott véleménye szerint nagyon színvonalas, hasznos volt, sok megszívlelendő tanulságot, ismeretanyagot nyújtott. Néhány - nem jellemző- disszonáns hangtól eltekintve a légkör, a mondanivalók stílusa mentes volt a személyeskedéstől, azok döntő részben a lényegi kérdésekre összpontosítottak. Annak érdekében, hogy az edzőkonferencián elhangzottak széles körben nyilvánosságot kapjanak, az előadások többségét az Asztalitenisz Híradó ez évi számaiban folyamatosan közölni fogja. dr. Harcsár István a MOATSZ elnöke Dr. Ormai László: Hogyan, miért lett ilyen a magyar asztalitenisz? (1. rész) A hetvenes években az asztaliteniszben a magyar stílus, a magyar iskola dominált, még minket magyarokat utánoztak. A csúcs 1979-től 1982-ig tartott, attól kezdve megindultunk lefelé és mára a világ elhaladt mellettünk. Hogyan? Miért? Mi volt az oka ennek a tartós visszaesésnek, hiszen a világverők még sokáig itt voltak közöttünk, közülük Klampár Tibor mindvégig a ma pingpongját játszotta, tíz évvel megelőzve a világot. Nem kellett sehová mennünk, őt lehetett nézni, azt kellett volna játszani és tanítani, amit ő játszik. Hogy ez mire elég, azt a harmincadik évei közepén járó Klampár 1989-ben Dortmundban bizonyította Waldner ellen, ahol csupán részben a korral is járó megkopott idegrendszere miatt vesztett. Amíg idegekkel bírta, gyorsaságban, technikában, taktikában lejátszotta az asztal­ról a fénykorában lévő Waldnert, bizonyítva, hogy az, amit ő játszik, az ma is a legkorszerűbb. Persze nem mindenki ezt játszotta a magyar stílus akkor még inkább a Jónyer-féle, hosszabb, nagyobb mozdulatok­kal hátrábbról­­operáló­ játékot jelentette, ami abban az időben a kétségkívüli világelsőséget is eredményezte. Ez a stílus a gyorsaság növekedése, a pörgetéskezelés bizton­ságának növekedése miatt egy idő után már nem volt versenyképes az asztalhoz köze­lebb, gyorsabb, erőteljesebb, agresszívabb játékot játszókkal - előbb csak a svédekkel, azután már szinte senkivel - szemben sem. Ugyanakkor ellenpólusként a nőknél - szintén korszerű játékkal - Bátorfi Csilla, majd később Wirth Gabriella Európa legjobbjai lettek, sőt a világ legjobbjai közé kerültek és Tokióban, 1991-ben reális közelségben volt a nagy meglepetés, hajszálon múlott a dél-koreai nők elleni csapatgyőzelem, a döntőbe jutás. Párizsban, 1988-ban még egyszer megrázta magát a még Klampárral, Kristonnal felálló férficsapat - bronzérmes - és azóta semmi. Az utóbbi időben sokat és sokan foglalkoztak - sajtó, elnökség, szakemberek - a visszaesés okaival. Ezekből a véleményekből, napvilágot látott elemzésekből is kiderül, hogy nagyon nehéz egyértelműen meghatározni a jelenlegi helyzet okait, mert egyrészt azt nem lehet egy-két okra visszavezetni, illetve korlátozni, sok tényező együttes hatása okozza; másrészt nem lehet a bajok kezdetét valamely időponthoz sem kötni, mert hosszú, nagyon régen elkezdődött folyamatról van szó. Előadásomban - nem korlátozódva az eredeti címből következtethető tartalomra - megpró­bálom összefoglalni és áttekinteni az okokat, körülményeket, amelyek kisebb-nagyobb súllyal közrejátszhattak abban, hogy sportá­gunk ma már nem tartozik (részsikerei ellenére sem) a magyar sport sikerágazatai közé, és hovatovább a keserű pirulák lesznek túlsúlyban (lásd Dánia 0:4). Szeretném előrebocsátani, hogy mint minden személyhez kötött mondanivaló, úgy előadá­som is tartalmaz természetesen szubjektív elemeket, amelyeket mások talán kicsit másképpen látnak Mégis azt kérem most, hogy ne a nüanszbeli eltérésekre, felfogásbeli különbségekre koncentráljanak - sem nálam, sem másoknál -, hanem a lényegi kérdések­re. Az elmúlt évtizedekben ugyanis számtalan vitában vettem részt, ahol lényegtelen kérdésekről folyt az elkeseredett, sérelmekre, személyekre összpontosító, elmérgesedett hangnemű vita, a lényeg pedig elsikkadt. Én most abból indulok ki, hogy a magyar (Folytatás a 4. oldalon) .

Next