Asztalitenisz, 1999 (40. évfolyam, 1-10. szám)

1999-01-01 / 1-2. szám

Levél az Olvasóhoz Az 1989-es rendszerváltás, vagyis a sportági szakszövetségek közigazgatási és részben gazdálkodási önállóságának megteremtése óta sportágunk kisebb-nagyobb pénzügyi problémákkal küzdött. Az alapkérdés minden évben az volt és az ma is: vajon a költségvetés hány százalékát fedezi az állami hozzájárulás, és vajon mennyi szponzori bevételt sikerül „összelapátolni” kifejezetten személyes kapcsolatok révén az adótörvények és a média-megjelenés szempontjából cseppet sem sportbarát környezetben ? A legkritikusabb időszak ebből a szempontból 1995 végén következett be. Az akkori kilátástalan helyzetben — ugyanúgy mint azóta is szinte mindig, noha a munkaköri leírás ilyen feladatot nem ír elő számára - Juhos József technikai igazgató vállalta magára az elnökség nevében azt a szponzorszerzői tevékenységet, amely nélkül nem hogy szakmai koncepcióra nem lehet gondolni, de a szövetség alapműködése sem biztosítható. Az 1996. decemberi közgyűlésen úgy tűnt, hosszútávon sikerült megoldást találni, az elnöki felkérést 4 évre elvállaló dr. Tarr József mögött álló cég, a Postabank jóvoltából. Az elmúlt két esztendő (1997, 1998) ennek megfelelően nyugodt légkörben telt, a viszonylagos anyagi biztonság lélegzetvételhez juttatta az elnökséget, apparátust, szakembereket. Ennek jegyében történhetett, hogy a szövetség tagságának döntő többségét kitevő egyesületeket tehermentesítve még az inflációt sem közelítette meg az amúgy is jelképes összeget megtestesítő nevezési díjak, tagdíjak emelésének mértéke; hogy valamenynyi területi szövetségnek tudtunk pénzbeli és felszerelésbeli hozzájárulást adni a megyei bajnokságok megrendezéséhez, az utánpótlás neveléshez; hogy azon kevés szövetségek közé sorolhatjuk magunkat, amelyeknek nincsen köztartozása; hogy olimpiai részvételre esélyes sportághoz méltóan végre két főállású edzőt tudtunk szerződtetni a felnőtt válogatottak mellé; hogy a hosszútávú utánpótlás program részeként beindított rendszeres összetartó edzőtáborozásoknak rendkívül pozitív visszhangja volt, s hogy az utánpótlásra tavaly minden eddiginél többet, 19,5 milliót költöttünk, ami a szakmai kiadások 50%-át jelentette. S hogy miért a múltidő használata? Az élet, mint annyiszor, most is közbeszólt. A Postabankkal történteket, gondolom, nem kell részletezni, az új kormányzati politika ráadásul gyökeresen felforgatta a sportirányítás eddigi rendszerét, így történhetett meg, hogy kis túlzással egyik napról a másikra a szövetség elvesztette főszponzori bevételeit, ami a költségvetés 40%-át tette ki. A Postabank új menedzsmentje levélben értesítette a szövetséget, hogy 1999-től nem szponzorálja sportágunkat, és ugyanezt eredményezte a Szerencsejáték Rt.-nél történt vezetőváltás. Azzal pedig, hogy dr. Harcsár István távozott a sporthivatal éléről, és a sportfinanszírozás egész rendszerét átreformálták, ismét elérhetetlen messzeségbe került a sportág dédelgetett álma, az egésznapos saját asztalitenisz csarnok, legalábbis egyelőre. Lapzártakor még folytak a szponzori tárgyalások, remélhetően Juhos József erőfeszítése konkrét szerződéskötést eredményez, ám az elveszett szponzori pénzek kiváltása sem jelentené azt, hogy nyugodtan hátradőlhetünk. Több sportághoz hasonlóan, illetve nyugodtan mondhatom, hogy az összes köztestülethez hasonlóan, mi is „Messiásként" vártuk az új sportvezetés konkrét bejelentését a sportfinanszírozással, a központi támogatással kapcsolatban. Hiszen az OTSH jogutódjaként radikálisan megújított struktúrával és személyi állománnyal létrehozott Ifjúsági és Sportminisztérium (ISM) vezetői még hivatalba lépésük előtt lépten-nyomon hangoztatták, hogy a sportra kétszer annyi pénz jut 1999-től, mint eddig. Igaz ugyan, némi gyanakvásra adott okot az, hogy az új nemzeti sportstratégia négy alappillérének „sorai között” olvasva sem véltük felfedezni a versenysport, élsport szerepének, jelentőségének hangsúlyozását, ám a köztestületként működő sportágak jogosan várnák el, hogy az állami feladatok ellátását az állam fedezze. Természetesen nem olyan mértékben, mint a pártállami időkben, de legalább ne drasztikusan csökkentve a hozzájárulást. A remény hiábavalónak bizonyult, a január 14.-i főtitkári értekezleten világos, egyenes beszéddel adták tudtára a sportágaknak, hogy idén kinek mi jár. Az új kormányzat célja a sport üzleti alapokra történő helyezése, ennek részeként pedig a szövetségek alapműködési támogatása fokozatosan csökken, míg az egyesületek, szakosztályok a jövőben egyáltalán nem részesülhetnek központi támogatásban, ennek átvállalása a szakszövetségekre hárulna, már abban az esetben, ha erre a legjobb szándék mellett némi pénz is lenne. Mindez nem vonatkozik arra az öt kedvezményezett, kiemelt (szándékosan nem írom azt, hogy szerencsés) sportágra, amely hagyományait és jelenlegi eredményességét tekintve kiugróan magas összegű olimpiai műhelytámogatásban részesült. A vívás, a kajak-kenu, az úszás, a kézilabda és a judo olimpiai felkészülése, szakmai munkája tehát biztosított, de a többi, szintén nagy olimpiai hagyományokkal és szép sikerekkel rendelkező sportág úgy érzi, magára hagyták. A közvetlen állami támogatás ilyen mértékű és módszerű differenciálását rengeteg kritika érte, Juhos József, a szövetség legfőbb szponzor szerzője .