Átalvető, 2016 (97-100. szám)

2016-09-01 / 99. szám

EKOSZ-EMTE Amiről alig tudunk: I. Szolimán szabad elvonulást ígért, s­­ életében először és utoljára­­ a „hitetlen gyaur kutyáknak” adott szavát megtartotta! (Mert a „hitetleneknek” tett eskü nem számít!) Mindösszesen 72 (hetvenkettő) magyar vitéz, sebesülten, rongyosan, kimerülten otthagyta a várat. S a Föld nevű bolygó akkori legerősebb embere, a fényes­­séges padisah, három földrész, Európa, Ázsia, Afrika részeinek ura nem akarta elhinni, hogy csak ennyien van­nak, de aztán megparancsolta, hogy Allah katonái tiszte­legjenek e „hitetlenek” előtt. Próbáljuk meg mi is...! Mindehhez még annyit, hogy a XVI. század első felére az Oszmán Birodalom területe tizenkétszerese, lakossága kilencszerese Magyarországénak. És Magyarország 1366- tól 1718-ig lényegében harcban áll velük. Többnyire egye­dül. Országunk csatatér több mint 350 évig. (S most, Uram bocsá’, valahogy eszembe jutott ama sokat emlege­tett angol-francia százéves háború, hogy az mekkora pusz­títást okozott...) Savoyai Eugen, a híres törökverő hadve­zér mondta ki - legalább őszinte volt! - a magyarokról: „Ha győznek, az a mi győzelmünk /Európáé/, ha '", é íte­­nek, az az ő szerencsétlenségük.” A török hac’­­özer háromszáz éven át a világ legerősebbike volt (1396-1683). S mégis, van, amit nem lehet pénzben, statisztikákban méricskélni - csak a mindent érző szív, a mindent látó kép­zelet és a mindent szülő­­ mindent elpusztító idő lehet a végső bíró. Bizonyos Dzselálzáde Musztafa, Nagy Szolimán udvari történetírója idézi a szultán szavait: „Vezírem, Musztafa pasa boldogságos udvaromba jővén, trónom zsámolya előtt előterjesztette a tényállást a várra vonatkozólag, minek követ­keztében arra irányozom világhódító hadjáratom gyeplőjét.” Majd így folytatja a szemtanú krónikás­ ,A hit harcosai (a törökök) a várnak minden oldalát ellepték, mint a méhraj, egy pillanat alatt a falra jutva. Az alávaló hitetlenek ( = magyarok) a réseket betömték fával, gallyakkal s hordókkal s e mellvéd mögött puskás, alabárdos és kardos bálványimá­dók állottak készen a védekezésre. Ez a nap fogalmat nyújt­hatott arról, mi a pokol. ” Augusztus 29. ettől kezdve Szolimán mágikus szerencse­napjává vált.1526. augusztus 29-én győzött a mohácsi csa­tában, 1541-ben e napon szállta meg Budát. 1566-ban, már öregen, augusztus 29- én akarta, minden áron bevenni Szigetvárt, szent napja tiszteletére. Nem sikerült, a rette­gett uralkodót mérgében megütötte a guta. Öreg Zrínyi Miklós (Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér dédapja, II. Rákóczi Ferenc szépapja) ezt nem tudhatta. Maradék embereivel kirontott és mindannyian hősi halált haltak. Szolimánt csak e kettő együtt, Szigetvár és a halál állíthat­ta meg. A már említett Dzselászáde mást is mesél­,Amikor a Fényességes Császár - Allah éltesse az idők végezetéig! - kérdé a hitetlen gyaurt, mit nem bocsát meg soha a magyar, az így felelt: három dolgot. A gyávaságot és az árulást. Mi lenne a harmadik? - kérdé a világ ura. Ha e kettőt feledik - mondá az átkozott. ” Jó lenne már egyszer összeszámolni, hány magyar Thermophüle volt! Szabó István - Sarkad 2016. szeptember 1456 ötszáz éve Toró Árpád VALLOMÁS Késő ősz volt, szürke ködök úsztak A hideg levegőn, A Hargita szele győzelmesen fütyült A magas bérctetőn Egy földre hullt falevél Mint haldokló sebesült katona Sápadt, véres testtel Úgy feküdt a sárban! Néztem, s egyszer megkérdeztem Haldokló barátom: Mond, érdemes volt élni S most így meghalni e tájon? Itt, hol a sors oly kemény szikla­falatokon tartott? Itt, hol nem láthattál semmit a cifra világból, Ahol ridegséget kaptál Mindig a sziklától? Itt, hol hiába vágytad a kéklő szép eget, Eltakarták előled a viharfellegek Itt, hol nem jár soha a hírnevet osztók Nyikorgó szekere, így nem lesz a neved Márványba bevésve. Itt, hol ha végsőt ütött Számodra az óra Közömbös bakancsok Taposnak a sárba. Csak ennyit mondj nekem Haldokló barátom, Hogy válaszolhassak Ha ezt kérdik e tájon! Késő ősz volt - szürke ködök Borultak a tájra Amikor e haldokló levél Véres önmagával ezt írta a sárba: Ha csak egy homokszemlét tarthattam meg a kopár szikláknak, Ha csak egy parányi árnyat adhattam A rászorultaknak, Ha csak egy zöld fűszál nőhet ki Korhadó magamból e kopár határon. Úgy érdemes volt élni , meghalni e tájon! 25

Next