Athenaeum, 1873/4. kötet
1873-11-27 / 48. szám
3079 Athenaeum, 3080 Kossuthot és Petőfit a lázas küzdés, Deákot és Aranyt az alkotás korszakának prototipjeivé teszi, s csillogó stíllel, a pathosz magas kotiurnusán járva, mond szigorú ítéletet a négy első felett, míg Deákot és Aranyt elhalmozza dicséretekkel. De ez benőnket nem lepett meg. Hisz Széchenyi és Vörösmarty, Kossuth és Petőfi párhuzamba tétele nem új dolog . Csengery Államférfiak könyvében, és Vörösmartynak Gyulai által írott életrajzában ismételve találkozunk azzal, úgy, hogy belőle Deák és Arany kapcsolatbahozása már az eszmetársulás törvényéből is következik. Széchenyinek és Kossuthnak in contumaciam elítéléséhez pedig hozzá szoktattak az aligmúlt brochure-irodalma és politikai küzdelmei, midőn a nemzeti félmúlt alakjai nimbuszuktól megfosztatva a nemzeti kegyelet magas polcáról a politikai vásár porondjára hurcoltattak. Hanem meglepett bennünket a kicsinylő modor, melylyel névtelenünk Petőfi és Kossuth, sőt maga Széchenyi és Vörösmarty felett is ítél. Széchenyi és Vörösmartynak a nagy alkotások hiányát s az utóbbinak azonkívül a költészetet elnyomó virtuozitást, Petőfinek a magyar szellemmel nem egyező kozmopolitizmus affektálását veti szemére. Kossuth politikai alkotásai felett pedig az utópia név odadobásával nagy könnyen végez, s hosszasabban csak a turini száműzött leveleinél s természettudományi dilettantizmusánál, és a Magyar Újság róla zengő dicséreténél állapodik meg, persze hogy kicsinylő mosolylyal. Ámde névtelenünk feledi, hogy belpolitikánk legnagyobb tényét, rendi alkotmányunknak parlamentárissá változtatását maga Deák is Kossuth érdemének nevezte az ország széle előtt, s ezt tőle elperelni nem fogja soha semmiféle brochura sem röpirat. Mi a turini száműzött botlásait nem védjük, egyetértünk névtelenünkkel, hogy Kossuth az elbukott haza romjai közé temetkezett ; de a 48-as évek Kossuthját oly könnyen elitélni, s működését politikai alkotás hiányával vádolni nem lehet, különösen nem a jelen generációnak, mely experimentáló habozással vajúdik még mindig ama kérdések megoldásán, melyek ama nagy korból reá maradtak. S lehet-e Petőfit kozmopolitizmussal vádolni azért, hogy a világszabadságról énekelt. De végre kérdés még az is, találó-e Aranynak a kiegyezési aera költőjévé avatása . Mi részünkről legalább ily feltevésre támpontot seholsem találunk Arany műveiben, ki mint »a hunyó dicsőség lantosa« elfordult Homér fénydűs egétől, hogy Kaledónia pusztuló népének szenvedésében s ködös, homályos énekében keressen enyhülést hanyatló nemzete felett érzett fájdalmában,s kinek lantján a nemzet ujraébredésének ünneplésére egyetlen hang sem szólalt meg. Az ő individualitása s fejlődésének még a 49-cel bezárult kor volt dajkája és idomitója, és költészete egy magasabb, tisztább fejlődési stádiuma amaz iránynak, melyet Petőfi képviselt. A kiegyezési aera még nem találta meg költőjét és irodalmát, és itt a nemzeti ábrándok és utópiákból kijózanodó politika oldalán, egy nagyon is kalmárszerűleg józan és idegen elemekkel szaturált irodalom halad, mely iránytalanul tévelyeg épp úgy, mint a meggyűlt politikai problémák felett töprengő és tétovázó nemzet. Ez irodalomnak a nemzeti múlt iránti érzék kiveszése képezi egyik jellemvonását, melyről bizonyságot tehet a nemzeti túlbuzgósággal soha sem vádolható akadémiának a nemzeti múltat kicsinyesen felfogó pályadrámák felől való jelentése. De ne menjünk tovább, mert különben meglehet talán névtelenünkkel ellenkező túlságba esünk, s épp oly kicsinyítő szemüvegen fogjuk nézni jelenünket, mint a minővel névtelenünk a jelen férfiainak nagyítására nézte a múltakat. Szerencse, hogy Deák és Arany nagysága sokkal reálisabb alapokon nyugszik, mintsem ily optikai csalódás előidézésére szorulna a végből, hogy elismertessék. F. L.