Aurora - Hazai Almanach (1824)
Verseghi: A' Teremtés' képe
45 V tűzzsengének magosabb hornyába enyésznek , úgy tűnik a’ csillagsereg is, mikor a’ nap az égre a’ kelet öbleiből kitekint; halványodik a’ hold , a’ kiderűltt kékség boltyáin szétterjed az égnek , ’s a’ nagy természet pözsögd életre felújjul. Élni siet minden ! Csud'il a’ szőke Dunának méllyeibúl sík színe felé a’ fürge halaknak népe, hol a’ napnak fénnyét örvendve köszöntvén , a’ víznek tetejénn lebegő bogarakra rohannak. A’ komor erdőknek tollas zsellért, az első napsúgárt gallytornyaikonn bekacsongani látván, tollaikat rázzák , ’s orrokkal rendbe simityán szárnyaikat, kiki módgya szerint, dalolásra fakadnak. A’ sok ezer Csúszó gyúrás testével az éjnek fénytelen udvaibúl a’ nyíltt terekre tolódik , hogy szörnyű bajjal picziny étkeit öszvekeresse. Ott eggy gombolyagot látok szétnyúlni ; halomnak gondoltam ; felemelkedvén lábára, ökörnek ösmerem. A’ gyapjas nyájak , tolakodva habozván fénytelen aktok bú , a’ friss levegőre sietnek. Még a’ mézgyüjtő szesz nemzet is, erre amarra szélledvén ridegen , ’s a’ rétnek tarka virágit megsejtvén, dúzs kelyheiket versengve rabollya.