Autó-Motor, 1962. július-december (15. évfolyam 13-24. szám)

1962-11-06 / 21. szám

Idáig mindig keletnek, jöttünk. Itt találkozik az út az észak-déli autóúttal, amelyen mi is továbbmentünk­­ dél felé. Zaporozsje új város Ukrajnában. A szovjet hatalom évei alatt keletkezett. A németdúlás nyomait már itt sem látni, sőt az újjászületett város mellett épül az új Zapo­rozsje. A mezőkön végighúzódó járdaszegély-kövek jel­zik már az új utat, amely a régi és az új várost majd összeköti. A város mellett létesült 1932-ben a Dnyepro­­gosz vízierőmű, az első a Szovjetunióban. Hat ember ke­zeli. A gát két oldalán a vízszintkülönbség 36 méter. Maga a gát 720 méter hosszú, koronáján szabályos úton, rend­szeres forgalom bonyolódik le. A gát által felduzzasztott mesterséges tó 90 km hosszú. Bármennyire is szerettük volna, az itt készülő „Zapo­­rozsec” kisautók gyártását már nem tudtuk megtekinteni. Az országúton pótoltuk, és jól megnéztük őket, különösen hátulról, mert bizony nemegyszer előzték le konvojunkat. S távirati stílusban tovább. Találkozás az Azovi tenger egyik kiszáradt öblével. Az egész környék hófehéren, va­kítóan csillog. Minden jó! Fényképezés — és tovább Szim­­feropol felé. Gyors ismerkedés a várossal és az emberek­kel. Az egyik kisfiútól kapott fababa mindig figyelmez­tetni fog bennünket vendéglátóink barátságáról, mely egész utunk­at végigkísérte. Ahogy elhagyjuk Szimferopolt, újra hegyek közé érünk. Ez már a Krim. A tükörsima aszfalton elindulunk, a troli vonalát követve, ahogyan tanácsolták. De hiába vártuk a házak elhagyása után a troli végállomását. Azt csak 90 kilométerrel odébb, az 1500 méter magas hegy túlsó olda­lán — Jaltában találtuk meg. Jalta—Szimferopol, rend­szeres trolijárat, mint Kossuth Lajos tér — Keleti pálya­udvar. Az út is éppen úgy van este világítva, csak éppen 90 km hosszú, széles és jól vezetett. A benzinállomások mellett nemcsak pihenőhelyek, hanem még szerelőakna is áll az autósok rendelkezésére. És délután fél hat tájban, alattunk lenni, mint egy végtelen nagy tintás rajzlap — a Fekete-tenger. A Szovjetunióban az országutakon nagy a forgalom. Teherautó-konvojok és a campingből visszatérő magánko­csik, sokszor szinte városi zsúfoltsággal, mindig nagyon tempósan, de fegyelmezetten. A benzinállomások a mi méreteinkhez viszonyítva jó messze vannak egymástól. Hja, 50—100 km itt nem távolság! De azért sohasem kel­lett a biztonságból vitt 20 literes kannához nyúlni. Minden műút mellett földút is halad, azon bonyoló­dik le a helységek egymás közötti forgalma, traktorokkal, lovaskocsikkal. Annak ellenére, hogy a benzinállomáso­kon 6—8 motoros kút szolgál ki, mégis mindenütt sok kocsi gyűlik össze. Bennünket ez nem hátráltatott, mert az idegen soronkívüliséget élvez. Nem kényszer­ű udva­riasság. A kocsik várakozását sokszor a szükséges pihe­nővel is összekötik. Evés, mosdás, szórakozás, mert bizony a távolsági buszokon majdnem egy napra vannak össze­zárva az utasok. Például az 536 km-es Lvov—Kijev útvo­nalon is távolsági busz jár. A teherautók oldalára krétá­val felírva az útvonaluk. Láttunk Lvov—Voronyezs fel­iratot is. A Trabantot nem ismerik s ezért ezeket a kocsikat min­dig embergyűrű fogta körül, ahol csak megálltunk. A krími hegyek félkörbe húzódó, meredeken leszakadt oldalai lábánál kilométer szélességű sávon üdülő üdülő mellett. Ezeknek központja Jalta. Cédrusok, pálmák min­denfelé. Évente mintegy 750 ezer ember üdül itt, köztük mind több külföldi is. A szállodánkban ottlétünkkor an­golok, franciák, amerikaiak és skandinávok tanyáztak. Az Inturiszt autóbusszal és motoroshajóval megmutatta a környéket. Szőlőlugas az országút felett és a modernnél modernebb üdülők a víz partján. Az 1945-ös konferen­cia székhelye most szívbetegek szanatóriuma. Jaltában vittük először a kocsikat szervizbe. A műhe­lyek, a szerszámok és az emberek tisztasága szembeötlő. Mintha nem is dolgoznának olajjal, zsírral. A műhelyek felszerelése a legkorszerűbb. A délutáni behajózás izgalmas pillanatokat hozott. De a darusok ügyessége hamarosan megnyugtatott. Mint a hímestojást, tették le a kocsikat a „Litva” fedélzetére. Nemhiába dolgoznak kesztyűben a rakodómunkások. A hajó 1960-ban épült az NDK-ban­. A hajóétterem magya­rul is tudó vezetője nagyon kedvesen és figyelmesen igye­kezett a kedvünkben járni. De vigyáztak a kocsikra is. A fedélzethez csavarozott speciális keréktartó bakok rög­zítették a kocsikat, amelyeket oldalmozgás ellen vastag kötelek biztosítottak. Nem ártott volna, ha a fémrészeket bezsírozzuk, mert bizony a sós pára helyenként mattu­­lást okozott, amit elég nehéz volt később újra teljes fé­nyére hozni. Percnyi pontossággal futottunk be Constantába, a szé­pen épülő romániai kikötőbe. Búcsúreggeli a hajón, és 11 órakor már az összes kocsik elvámolva, rajtra készen álltak. A vámkezelés, az előzőkhöz hasonlóan, itt is gyors és udvarias. A tengerparti gyönyörű Mamaián keresztül a már leírt útvonalon fejeztük be a túrát. Újra vizsgáztak a Traban­tok a Brassó—Pojána útszakaszon. Egyébként ez a rövid, 4 kilométeres éjszakai autózás, ami jó sport volt, tette lehetővé, hogy drótkötélpályán ugyan, de mégis feljus­sunk 2000 méter fölé és szétnézhetzünk a Kárpátoknak ezen az oldalán is. A hűséges Trabi órája 43 690 kilométert mutatott, ami­kor felejthetetlen élményekben gazdagon­, kissé fáradtan ugyan, de nem összetörve, hazaértünk. Mint egy hatalmas film után, kavargó gondolatok tömegével, amelyeket még nagyon hosszú ideig kell rendezgetni. Egy biztos! Csodá­lattal kell adóznunk a látottaknak, és szeretettel gondo­lunk a barátságos vendéglátókra, akik olyan sok kedves­séggel, előzékenységgel segítettek át bennünket a nehéz­ségeken, és tették felejthetetlenné az ott töltött szép napokat. Bence Pál Az Azovi-tengeröböl partján A 6500 tonnás Litva hajó várja a Trabantot Jalta kikötőjében (A szerző felvételei) .

Next