Az Én Ujságom, 1908. július-december (19. évfolyam, 30-53. szám)
1908-07-19 / 30. szám
30. szám. AZ ÉN ÚJSÁGOM 55 Dehát nem csodálkozhatott sokáig, mert Boriska sietett megmagyarázni a dolgot. — Az iskolában kaptam, édesapám, a vizsgán. Mert én voltam a legis legjobb tanuló. Úgy bizony, azért. Magam kerestem, magam érdemeltem meg. Büszkén nézett az édesapjára, az édesanyjára. Mind akettőnek örömkönny ragyogott a szemében. Pista gyerek, a Boriska kis öcscse ellátotta a száját bámulatában. Noha még azt se tudta, miről van szó. Nyilván az öt koronásat bámulta meg, mert olyat a Pista gyerek most látott legelőször világéletében. Az igaz, hogy mindössze is öt esztendeje, hogy ezen a világon van a Pista gyerek. Az alatt ugyan hol is láthatott volna öt koronásat ? Olyat nem mindenütt mutogatnak. A libapáston éppen nem. Kerekes István pedig összenézett nagy tanakodólag a feleségével. Bizonyosan azon törték a fejeket, hogy mit csináljanak az öt koronával. Meg azon, hogy milyen istenáldás az olyan kislány, amilyen Boriska. Aki annyi sok örömet szerez apjának, anyjának. Kerekesnének csakúgy sugárzott az arcza, míg összecsókolgatta Boriskát. — Te aranyvirág, te! Már most mondd meg, hogy mit tegyünk a kedvedre mi is ? Mivel szereznénk neked örömet ? Hogy mi is megjutalmazzunk. Boriska nem sokáig gondolkozott. — Hiszen az a legnagyobb jutalom, édes, kedves anyám, hogy nektek örömet szerezhettem. A ti boldogságotok az én jutalmam. De ha mégis valami újabb örömet akartok nekem szerezni, akkor csakugyan volna egy kiványságom... — Mi az? Mi az? — sürgette édesapja is, édesanyja is. — Hát csak az, hogy majd vasárnap, mikor az Isten házából kijövünk, akkor majd velem együtt jöjjön el édesapám is, édesanyám is a tanító úrhoz. — A tanító úrhoz? Minek? — Megköszönni neki azt, hogy az esztendőn keresztül tanított engem. Minden szépre, jóra. Ábéczére, dalra, mesére, kétszerkettőre. Megteszik-e, édesapámék ? A kedvemért ? Hogyne tennék azt meg Kerekes Istvánét! Kerekesnének még szó se jött a szájára, azt se tudta, mit feleljen. Csak integetett a fejével: — Hogyne! Hogyne tennénk meg, Boriskám! Kerekes István azonban félrefordította a fejét, azután meg a tenyerébe hajtotta, mintha csak nem bírná a válla, olyan súlyos attól a gondtól, amivel tele van. — Majd édesanyád elmegyen veled, — szólt csöndes, reszkető hangon. — De bizony eljön édesapám is. Kerekes István kedvetlenül lógatta meg a bús fejét. — Nem, nem, Boriskám. Nekem nem lehet elmennem. Olyan bánatosan mondta ezt Kerekes István, hogy Boriska nem is merte többet kérni. Csak eltűnődött rajta, hogy vájjon miért nem jöhet az ő édesapja a tanító úrhoz. Még késő este is alig tudott elaludni, mindig az motoszkált a fejében. Pedig motoszkálhatott volna abban egyéb is, mert teleszedte tudománynyal az iskolában. Hajnaltájban, pitymallatkor arra ébredt föl, hogy Kerekes István készülődött kifelé a házból. Tarisznyát vetett az egyik vállára, a másikra meg kaszát. Mert aratás idején a földmíves, a napszámos ember azzal fekszik, azzal kél. Akkor valami szöget ütött a Boriska fejében. Az édesapja ugyanis nem húzott csizmát. No, annak bizonyosan nagy oka van. Mert Kerekes István, ha szegény ember is, azért tisztesen felöltözik rendesen. S aztán a kaszált tarlón különben is keserves lehet csizma nélkül járni. Boriska hamarosan megmosdott, felöltözött, azután odament az almáriomhoz, ahol a Kerekes István ruhaneműjét tartogatták nagy szép rendben. Boriska sorra nézett mindent s mindent rendben talált. Utoljára került a sor a Kerekes István csizmájára. Az is ott állott, az almáriom szögletében s Boriska kézbe vette és körülnézte a pár csizma mind a két darabját. Azután a homlokára ütött a mutató ujjával. I