Az Ujság, 1904. április/2 (2. évfolyam, 106-120. szám)

1904-04-16 / 106. szám

2 AZ ÚJSÁG 1904. április I.­ kormány, a midőn a beruházásokra nézve 1909-ig (sőt némely tételeknél azontúl 1913-ig) tervszerű programmal lép föl, ezt a programmot törvény utján állandósítja, a beruházások magvát meg­állapítja s egyúttal gondoskodik ezen beruházások fedezetéről (igaz, kölcsön útján). Az összesen 320.918.000 korona összegre rugó beruházások, a­melyeket a törvényjavaslat kontemplál, az egyes évek költségvetéseit a beruházások czi­­mén a következő összegekkel terhelik: 76.015.000 koronával 57.216.000 » 53.194.000 » 50.479.000 » 40.277.000 i­ és marad még az 1909-en túli évekre 45.743.000 korona; minthogy pedig ezek az összegek a költségvetésből kiszakítva külön fejezet alá helyezendők és fede­zésükről (kölcsön útján) a törvényjavas­lat már most gondoskodik, a követ­kező évek költségvetései, illetőleg a fe­dezet czéljára szolgáló bevételek az emlí­tett összegek által igénybe nem vétet­nek. Vagyis ha az 1902. évben ez a rendszer már érvényes lett volna, a 27 milliós defic­it nem fordul elő, mert még a legkisebb összegű évben (1908) még mindig 40 millió korona áll rendelke­zésre a most kontemplált budget-össze­alkotás módozata szerint. A törvényjavaslat beruházások czimén a következő évekre magát a rendes költségvetést is több tételben mérsékli, így a közutak számára állami segély czimén évenként szereplő 1,2 millió korona, az ipar fejlesztésére az utolsó években megszavazott 3­2 millió és a földművelési költségvetésben gazdasági czélokra fölvett összegekből 4­ 5 millió, ezentúl az utakra fölvett 43 millió, az iparfejlesztési alapra szánt 15.750.000 és a közgazdasági alapra szánt 15 millió koronának a beruházások közé történt fölvétele által, a rendes költségek közt nem fog többé szerepelni. Szóval 9—10 millió koronával kisebb lesz a rendes szükséglet ezen javaslat folytán. A beruházási törvényjavaslat c­élja tehát: költségvetési szempontból a kö­vetkező 5—6 évre stabilitást hozni létre már-már megbillent államháztartásunkba. Tekintettel azon növekvő igényekre, melyek az állami tisztviselők, a vasúti hivatalnokok, a vármegyei és községi tisztviselők fizetéseinek rendezése és emelése következtében rendes költség­­vetéseinket a legközelebbi években ter­helni fogják; több, mint valószínű, hogy a rendes költségvetésben eddig mutatko­zott 70 millió koronás többlet tetemesen meg fog apadni. Tekintettel arra, hogy a katonai költségek, a mostani világ­­konstellác­ió mellett, tegyünk bár, a­mit akarunk, emelkedni fognak, s így a közös költségek a legközelebbi időben költség­­vetésünket jobban fogják igénybe venni, a hivatalnoki fizetésemelés által meg nem emésztett költségvetési rendes többlet a katonai szükségletek emelésében fogja rendeltetési helyét találni. Tekintettel végre arra, hogy az állampénztár kész­lete az utolsó időkben, főképp az­által, hogy sok beruházás e készletekből fedez­tetett, meglehetősen megcsappant, pedig oly nagy mérvű állami üzemek mellett, mint a­melyeket most már a magyar állam kezel, már maga ezen üzemek rendes folytatása meglehetős forgó tőkét igényel, s így a pénzkészletek elég­­tekintélyes összegben tartása múlhatat­lanul szükséges, nem is szólva azon rendkívüli tartalékról, mely eshetőségek számára rendezett államháztartásban min­dig kell, hogy meglegyen: jól vezetett államháztartásban ezen készletek bizto­sításáról kell gondoskodni. Mindezek a szempontok a beruházá­sokról szóló törvényjavaslatot költség­­vetési és államháztartási szempontból jól meggondolt és átfontolt tervezetnek tüntetik föl, mely a legközelebbi 5-6 évre az államháztartást akképp rendezi, hogy nagyobb defic­itek nem fogják meg­zavarni háztartásunkat. De a javaslat ebbeli czélját csak akkor éri el, ha az államháztartás egész rendszerében a gon­dos óvatosság honosul meg; nevezete­sen, ha a kiadások folytonos növeszté­sében végre-valahára megállapodunk, ha az állami közbenjárás mesterséges rendszerét nem terjesztjük még tovább ki a gazdasági ágazatok minden leg­kisebb tagozatára; szóval, ha az állami pénzeket nem tekintjük bármily c célra megszavazhatóknak. A beruházási törvényjavaslat állam­­háztartási szempontból tekintve, szakí­tani akar azzal a rendszerrel, hogy évről-évre meglepetésszerű viszonyokkal kelljen számolni. A következő 5—6 évre tervet bocsát közre, melynek lényege, hogy rendes kiadásainkat, az átmenetie­ket és esetleg az általa kijelölt beruhá­zásokon kívül más beruházásokat csak azzal a feltétellel szabad javaslatba hozni, ha a pénzkészletek kellő meg­erősödésén kívül szükséges összegek a bevételekből kitelnek, s az évi defic­itek a törvényjavaslat által az egyes évekre kirótt beruházási összegeknél nagyobbak nem lesznek, a­mely összegekre a köl­csön által való fedezést már a javaslat megengedi. A javaslat abban a pillanatban el­veszti jelentőségét, a­melyben akár a kormány, akár a törvényhozás az állam­háztartás egyensúlyát a mondott foknál tovább megingatja, mert abban a pilla­natban megszűnik az a határ, melyet most az egyes évekre a javaslat kijelöl és ismét az évről-évre való tervezgetés stádiumába jutunk, melyet a javaslat mellőzni akar. 1904. évben 1905. » 1906. » 1907. » 1908. » sétált a szobában, aztán haragosan kiál­tott fel: •— Hát divatlap vagyok én, azt hiszi­tek?... Aztán fontoskodva folytatta: — De annyit mondhatok, hogy sohasem árt, h­a az asszony korán beletanul a sírásba... Mivel gyötörné különben egész életében az élete párját? A szép Csánki Flóra ezen úgy meghara­gudott, hogy csak azért is bátran rámosoly­­gott az eskető papra. Dömöczky, a vén mogorva apát úr, resze­lés hangján nem is felejtette el meginteni: — Lányom, komoly dolog a házasság!... így lett igaza még ebben a kérdésben is Homolai Gyulának. Nőtt, nőtt a Homolai hire. Bolondság, ere való, hogy néha azok a dolgok imponálnak legjobban az embereknek, a­melyeket különben nevetségesnek tartanak. A falusi kurtaneme­sek délutáni kvaterkázás közben sok minden­féle dologról elbeszélgetnek. Pipaszó és bo­rocska mellett a legelzártabb agyvelő is ki­nyílik, felébred a szunnyadó fantázia és a gondolatok olyan tájakra is elkalandoznak, a­hol máskor álomban sem járnak. A vén udvarházakban vitatkozás közben mindig akadt valaki, a­ki azzal vetett véget a vitának : — Kérdezzük meg Homolai Gyulát! Ha tudja valaki alaposan a dolgot, ő bizonyo­san tudja, így női néha terebélyes fája a bölcseség­­nek egy mustármagból, a­mit egy bolond elhajított. Az öreg Homolai pedig csak simogatta otthon a szakállát és a régi aczélmetszettel barátságos pillantásokat váltott. De hát mi is volt az ő bölcseségének a mustármagja ? Talán a nagy szakálla? vagy a mentése? Ki tudná azt? Hisz ha mindenki tudná, hol te­rem a bölcseség, senkinek sem volna kedve bölcs embernek lenni. A bölcseség csak akkor ér valamit, ha az ember egyedül van vele legalább a vármegyében. Az öreg Homolai Gyulára ránehezedett a bölcseség nehéz palástja. Sokkal bölcsebb ember lett, mint szerette volna. Azelőtt hébe-korban sze­retett eljárogatni torra, lakodalomra. Mert hisz a bölcseség jó otthon, annak a nevezetes aczélmetszetnek a társaságában, de hát még Ciceróról is mondják, hogy részeg volt fiatal korában. A keresztelőkön szerették szép hang­jáért, a lagzikon, névnapokon pohárköszöntőiért. A legkomolyabb arc­c­al beszélt annyi zagyva­­ságot, hogy tán még a holt ember is nevetve ült volna fel koporsójában. Poharazásnál már előre rettegtek tőle a szomszédai, mert becsület szerint nekik kellett hazáig segíteni a jóma­gával tehetetlen Homokit. De hát a tornak, keresztelőnek vége lett egyszerre. Homolai Gyula akárhogy unatkozott is otthon egyma­gában, nem ment sehová. Nem engedte a bölcsesége. A bölcseség ráakaszkodott, le­nyomta, fojtogatta. Ha nem lett volna oly mértéktelenül hiú, rég lecsapta volna magá­ról a neki nem illő hivatalt. — Még a papnak is szabad, csak nekem nem,— dünnyögte néha elkeseredve. De az el­keseredés jóízűen bizsergette a lelkét. A név­napi meghívásokat gőgösen utasította vissza: — Azért, hogy a sors ide dobott közé­tek, — felelt gorombán — nem vagyok én is disznópásztor. Tuű, hogy agyonverik ezért a hatfontos gorombaságért azelőtt Homolai Gyulát! De most már bölcs ember volt. A falusi urak kedélyesen csóválták a fejüket. — Van benne valami ... Homolai Gyula tudja, hogy mit beszél! A bölcsek mind ne­veletlenek. Ki tudná kiszámítani, hogy meddig nőtt volna Homolai Gyula bölcsesége, ha a sors, — ez a régi ellensége — megint bele nem avatkozik a dolgába. Történt, hogy Homolai özvegyen maradt... Az a hűséges, csendes asszony, a­ki tán még a halálos ágyán se tudta meg, hogy ő madame Juliette néven szerepel az ura naplójában, árnyék­ életéből átvonuul az örök árnyékba. A pap a koporsónál hízelkedve szólt, Homolai felé pillantva. — A végzet rendelése, hogy az asszony sohasem értheti meg az ő urát és hűtlenül elhagyja... Homolai Gyula bár belsőleg nagyon két­ségbe volt esve, a nimbusz kedvéért egyked­vűen dörmögött közbe: — Ideje is volt már. A szegény madame Juliettet kivitték a nedves temetőbe és a bölcs Homolai szerzett egy nagy macskát, a­mely vállán dorombolt. A vigasztalására járó atyafiaknak fontoskodva mondta: — A macska bölcs állat. A legbölcsebb az állatok között. Jobban megértjük egymást, mint egy asszonynyal. De az atyafiak ebben már nem engedtek

Next