Az Ujság, 1904. május/1 (2. évfolyam, 121-135. szám)

1904-05-01 / 121. szám

2 királyi esküjével egykor megpecsételt és mindmáig hiven meg is tartott. Legyen a király visszatérésének napja világra szóló bizonysága annak, hogy Szent István király öröksége, a magyar állam semmit sem vesztett a helyi zivatarok miatt belső épségéből. Sőt legyen bi­zonysága annak is, hogy a szent ko­ronába foglalt nemzet és király össze­­tartozandóságát dicsőséges történeti em­lékek újabb aranykapcsa tette tökéle­tesebbé. A II. Rákóczi Ferencz földi marad­ványainak hazahozatalát rendelő királyi szó miatt érzett öröm zaját egy pilla­natra hallgathatta csak el a futólagos belső rendetlenség, de mit sem fogyasz­tott el abból a mély megilletődéséből, két évszázad forró óhajtásának amaz édes kielégüléséből, a­melylyel a királyi elhatározás milliók szivét eltöltötte. A drága fejedelmi hamvak hazahozatala nekünk magyaroknak a magunk meg­becsülését jelenti. Hitvány, megbízha­tatlan, erőtlen s igy királya szemében is keveset érő volna az a nemzet, mely nagy történeti dicsőségeit tisztelni s bennük a maga életerejét megérezni nem volna képes. I. Ferencz József bölcs elméje és királyi szive ezt ismerte föl bennünk; talán a legbecsesebbet és leg­férfiasabbat önérzetünkben, a­mikor ön­ként nyújtotta ki kezét a szent ham­vak felé. Bizonyára ő is tudja, hogy ez mit jelent. Tudja és akarja, hogy a szent ereklyék kultusza által még hatalmasabbá és még gazdagabbá legyen a nemzet. Tudja és önérzete akarja, hogy a magyar állam kifejlését egészen a nemzeti ereje teljesítse, hogy Magyarország földjén csak egyetlenegy nemzeti és állami kultusz legyen és ez az egy is magyar legyen. ' ''TMJ—1— Gyarló és szűkkeblű fölfogás az, mely ebben a királyi hajlandóság­ban a plátói jóindulatnak csak egy sugarát, vagy éppen a fejedelmi udvarias­ság hideg holdvilágfényét keresi. A belátó emberek tudják és a magyar nép szivé­vel megérzi, hogy dicsőséges harczi emlékeink fölélesztése s nagy törté­neti mártir-fejedelmünk maradványainak visszaszerzése nemcsak királyi kedvezést jelent, hanem régi történeti ellentétek eltakarítását is jelenti a magyar állami fejlődés útjából. Az a király, a­ki II. Rákóczi Ferencz hamvait Magyarország­nak visszaadja, az egységes magyar nemzeti állam eszméjét is ez maga poli­tikai hitének vallja vele. És úgy azono­sítja magát magyar nemzete vágyaival és reményeivel, mint igazságos Mátyás ki­rály ideje óta egyetlenegy sem a ki­rályok közül. Zárja el fülét minden magyar az ellenkező szólamoktól és nézze a tényt, a valóságot, mely ek­be tárul királyá­nak f­ölséges hajlandóságában. Értse meg, hogy a magyar király Rákóczi hamvainak állami hazahozatalával óriási emlékkövet helyez el a magyar nemzet életében, a­melyre rá vannak vésve az ő királyi parancsolatai. Szinte végren­delete is arról, hogy milyennek akarja ő tudni a következendő magyar kirá­lyok politikáját és uralkodását akkor, a mikor az ő jóságos szemei — bár minél későbben — örök álomra lezá­ródtak. Értse meg mindenki igy, a hogyan gondolva van s ihletve hajtsa meg fejét szerető és szeretett királya színe előtt. De fogadja öröm és lelkesedés az érkező királyt más okból is. A magyar király a fején ragyogó szent korona által a nemzet hatalmi egységének, a magyar államnak legfőbb őre, vezére és szimbóluma. Benne testesedik meg az alkotmányos állami rend, a­melynek megtartása végett kormánypalota és kard adatik kezébe a koronázáskor. Az idők viharai közt, állami rendünk véres fölbomlásai idejében, a nemzet veszendő politikai hatalmát, békéjét és boldogsá­gát mindig a törvényesen megkoronázott király személyében és hatalmában ke­reste és találta meg. A magyar királyi hatalom ereje és bölcsesége százszor mentette meg a nemzetet a végpusztu­lástól. Nehéz időkben, a­mikor békés eszközeink már-már gyöngék állami rendünk föntartására, a szent korona viselője felé fordul mindig a magyarok tekintete, a hire. Werbőczy tanítása szerint a koronával az­­uralkodás és a kormányzás hatalma átruháztatok«. A király személye­­s időktől fogva leg­főbb biztosítéka volt nemzeti hatalmi szerkezetünk megmaradásának, az ma is. Állambontó, gyöngítő és lazító erők megmozdulását láttuk országunkban. Az alkotmányos hatalmak hasznos műkö­dését hosszú bénaságba ejtették. A magyar állam tekintélyét elhomályosí­tották, szerencséjét megfogyasztották. Tudjuk, hogy a nemzet történeti józan­ságának és helyes politikai ösztöneinek ebben részük nem volt és láttuk, hogy a belülről megtámadott óriási nemzet­­test végre is ellene birt állani a bom­lasztó erők merényleteinek. Bizonyos azonban, hogy nagy károkat , szenved­tünk és hogy a jövendőbe látás tehet­sége nem adatott meg a legbölcsebb halandónak sem. Jól esik tehát és a biztosság érzését fokozza a magyar király megjelenése or­szágának szivében, magyar miniszterei és tanácsosai közt, akik a nemzet bizalmával is föl vannak ékesítve. A­míg ő itt van, — bár lenne mindig és mindenkoron — nyugszik a bomlás sötét géniusza és nagyobb ereje van minden alkotó haza­fiasságnak. Örülvén királyának, ki ne örülne ennek is. Fogadja tehát hálás hevüléssel a főváros népe a mi királyunkat, a leg­­alkotmányosabb fejedelmet, a nagylelkű és lovagias férfiút, a­kinek alkony­odó életét a magyar nemzet szereteténél szebb sugarakkal semmi be nem ragyog­hatja. kacsát emlegetik és tagadhatatlan, hogy mind a két hely mellett hatalmas okok szólanak. Egyik fővárosi lapban azt olvastam, hogy Thaly Kálmán Kassa mellett szavazna. Nem tudom, hogy tényleg ez volna-e a nagy tudós óhajtása — ő maga még nem nyilatkozott — de tudom, hogy az ő véleménye ebben a kér­désben igen nagy súlyú. Kit is illetne meg a szó, ha Rákócziról beszélünk, ha nem a feje­delem ihletett életiróját? Időközben egy nagyműveltségű és lelkes rákócziánus, Orczy Gyula úr levelet intézett Az Újság­hoz, mely levelében Munkács szá­mára reklamálja az ereklyéket. Abban a hit­ben, hogy nem vétek a levélíró intencziói el­len, közrebocsátom sorait, melyek már azért is igen figyelemre méltóak, mivel felhozzák körülbelül mindazt, a­mi Budapest ellen, mint Rákóczi pihenő helye ellen felhozható. Íme a levél idevágó része: »Nem értek egyet a gondolattal, hogy a nagy fejedelem Budapesten helyeztessék örök nyugalomra; nemcsak azért, mert nem helyeslem, hogy minden nagy emléket, melylyel magyar történelmünk bir és mely a nemzetet lelkesíti, Budapesten, egy köz­pontban helyezzünk el, de mert Rákóczi fejedelem nem is volt semmi vonatkozásban az ország mai fővárosával. A Rákócziak bi­rodalma Erdély és Felső-Magyarország volt, ott játszották le nagy történeti szerepüket. Budavára sohasem volt az ő birtokukban. Két hely van, mely II. Rákóczi Ferenczet ma­gának követelheti: Munkács, a hol ő a szabadság zászlóját kibontotta s a nemzet mint szabadítóját üdvözölte, honnan meg­indította fényes kurucz hadjáratát; aztán Ónod Borsod megyében, a­hol hatalma tető­fokán az ismeretes híres országgyűlést meg­tartotta. Azt hiszem, a két hely közül Munkácsot illeti az elsőség. Ott indult meg Rákóczi dicsőséges pályája s a nemzet lel­kesült felkelése. Ott volna helye, hogy a fejedelem nyugodjék.« A levelet a kegyeletes meggyőződés mondta tollba. Még a lokális patriotizmus, mely ilyen kérdésekben nagy szerepet szokott játszani, sem zavarja meggyőződésének társa­ságát, mert tudom, hogy a levélíró nem lakik Munkácson, hanem Borsod megyében. Engem azonban nem tudott megingatni saját meggyőződésemben. Most is azt vallom, hogy Rákóczit Budapesten kell nyugalomra helyeznünk. Igaz, Budavára nem játszott szerepet a fejedelem élete történetében. Munkács, Kassa, Ónod, de Sárospatak és Érsekújvár is olyan helyek, melyeket megszentelt az ő jelenléte és melyek mindegyike méltó pihenőhelye le­hetne. Azonban a nemzeti ideál, melyet Rá­kóczi alakja megtestesített, régóta feléje emel­kedett már a pártok, felekezetek és vidékek keretének és ma tulajdona az egész magyar nemzetnek. A hajdani Bánság vagy a Ba­­latonvidék lakójának épp annyi joga van Rákóczihoz, mint Kassa vagy Munkács ma­gyarságának. Az újjászületett magyar nem­zet fővárosa Budapest. Ha az egész nemzet kegyeletéhez méltó módon akarjuk megőrizni a fejedelem hamvait, a nemzet fővárosában kell nekik helyet találnunk. Budapest azon­kívül nemcsak fővárosa, de forgalmi köz­pontja is a magyar földnek. Ha Kassán vagy Munkácson pihennének Rákóczi csontjai, egy vidéki város ereklyéi volnának; ha Buda­pesten pihennek­ az ország ereklyéi. Magam sem vagyok híve a rideg c­ent­­ralizmusnak, mely kifosztja az országot a fő­város érdekében. Van azonban még egy erős argumentum, mely ezúttal Budapest mellett szól: a budapesti Rákóczi-mauzóleum kétség­kívül nagy erősségévé lenne a főváros magyar érzésének. A fejedelem még haló poraiban is nemzeti küldetést teljesítene az ifjú magyar fővárosban. Hivatkozhatnom egy érdekes törté­nelmi prec­edensre. Nagy Péter czár, Pétervár alapítója, úgy avatta fel városát, hogy erőhata­lommal odahozatta Moszkváról Szent Nevszki Alexander hamvait, hogy így a nemzet szívéhez közelebb hozza új fővárosát. Nincs benne két­ségem, hogy Budapest jövendő generácziói, melyek Rákóczi mauzóleumának árnyékában játszadozva nőnek fel, az eszmék sugalló ere­jénél fogva akaratlanul is magukba fognak szívni egy parányt a fejedelem magyarságá­ból. A vidéki magyarságnak is­ kedveltebb helye lesz Budapest, ha a Rákóczi-kultusz templomát tudja benne. ..... Ezért vallom, hogy a fejed­elmet Buda­pesten, csak Budapesten szabad eltemetnünk. AZ ÚJSÁG 1904. május 1. BELFÖLD. D. Tisza István gróf miniszterelnök ma dél­ben Gesztre utazott, a­honnan hétfőn reggel a fővárosba visszaérkezik.

Next