Az Ujság, 1905. július/2 (3. évfolyam, 196-210. szám)
1905-07-16 / 196. szám
2 Vasárnap) július 16. AZ ÚJSÁG Ide sorolhatók avezényleti, szolgálati, ezredoktatási nyelv s a szolgálatban és szolgálaton kívüli érintkezés nyelvének kérdései. Ezek közül a vezényleti nyelv tisztán a gyakorlati szabályzatban megállapított vezényszavakra vonatkozik. Pontossággal bír a hadsereg külső megjelenése szempontjából, de csakis ebből, mert a legénységnek a vezényszavakat— akár anyanyelvén szóljanak azok, akár idegen nyelven — gépiesen kell megtanulnia és magyar vezényszavak behozatalából a magyar legénységre lényeges könnyebbség, a magyar nyelv elterjedésére lényeges előny, nem származik. A szolgálati nyelv állapítja meg az írásbeli kezelés, a jelentések és parancsok nyelvét, de a csapatszolgálatban a dolog természeténél fogva csak a legénység nyelvismeretei által megszabott határig érvényesülhet. Míg tehát feltétlenül irányadó a tisztek közötti szolgálati érintkezésben, már altisztek jelentéseire s a nekik adott parancsokra is csak kisebb részben alkalmazható, a legénységgel való érintkezésben pedig jóformán teljesen háttérbe szorul, kizárólag katonai szempontból tekintve; míg a katonai ranglétra magasabb fokozatain ,mind döntőbb súlylyal lép, azon szempont, előtérbe, hogy a többnyelvűség a jelentések és parancsok megértését, s azonnali elintézését, ne hátráltassa, addig kisebb, taktikai egységek, vezetésénél minden más szempontot háttérbe szorít a hadsereg biztonságának és harczkésességének azon elsőrendű követelménye, hogy a legénység megértse a kapott parancsokat s közvetlen feljebbvalóival megértethesse magát. Ezen, a mi polyglott legénységünknél annyira nehéz és fontos tekintet hoztalétre az ezrednyelv és oktatási nyelv fogalmait. . Ezrednyelvnek ismertetik el valamely ezredben minden olyan nyelv, amely a legénység legalább 20 százalékárnak anyanyelve. Nem egy ezrednyelve van tehát valamely ezrednek, hanem annyi, ahányféle nyelvű legénység az összlétszám 20 százalékát eléri, úgy hogy számos ezredünk van, amelyben három ezrednyelvvel találkozunk. Annak pedig, hogy valamely nyelv egy ezredben ezrednyelvül ismertetett el, semmi más következménye nincs, mint hogy felvétetik az is azon nyelvek közé, amelyekben az ezred tisztikarának magát gyakorolnia kell. Kimondott szabály ugyanis, hogy minden tisztnek beszélnie kell az ezredében elfogadott ezrednyelvek valamelyikét s aki ezeknek egyikét sem beszéli, annak valamelyik, de csak egyik ezrednyelvet meg kell tanulnia. Kizárólag ennyi az ezrednyelv fogalmának tartalma és valóban alig van kérdés, mely belső értékével szemben ennyire tul becsültetett volna.Áll ez különösen a Bánffy-féle javaslatról. Mit nyernénk ennek megvalósítása által? Azt, hogy a magyar nyelv minden ezredben felvétetnék azon nyelvek sorába, melyek valamelyikét az ezred tisztjeinek beszélniük kell s hogy más nyelv éppen nem vagy csak igen kevés ezredben tartaná meg ezt a pozicziót. Hát várjon van-e erre szükség a katonai nevelésügy reformja után? Hiszen az új tanterv szerint nevelt összes magyar, honos tisztek tökéletesen fognak magyarul beszélni, őket a magyar nyelv, tanulására kötelezni tehát egészen felesleges a többi nyelvek ismeretét pedig feleslegessé kell tenni a népiskolai oktatás olyan reformja által, mely a magyar nyelv tanítását eredményessé teszi. Ha ez bekövetkezett,, miután a magyarul tudó nem magyar anyanyelvű legénység a magyarokhoz számítandó, önmagától elesik a többi ezrednyelvek szüksége és értelme, addig pedig, míg a jelenlegi szomorú helyzet áll fenn s a magyar honoslegénységnek legalább is egy harmada nem tud magyarul, saját harczképességünk és biztonságunk parancsolólag megköveteli, hogy legyenek olyan tisztek, kik a legénység ezen részével legalább úgy a hogy érintkezhessenek. Tartalmánál s gyakorlati horderejénél fogva sokkal fontosabb az oktatási nyelv kérdése. Oktatni az újonczot csak olyan nyelven lehet, amelyet jól megért, az oktatás, a kiképzés nyelvét nem is lehet tehát a 20 százalékos aránynyal s az ezrednyelv fogalmával összekapcsolni. Tényleg így is áll a dolog: nincs az oktatási nyelvnek semmi köze az ezrednyelvhez, hanem tekintet nélkül arra, ezrednyelv-e az illető nyelv vagy sem, egész a legutóbbi időkig anyanyelvük szerint csoportosíttattak az ujonczok s e nyelvet tudó tiszt, vagy ilyen tiszt nem létében, altiszt által anyanyelvükön részesültek kiképzésben. A dolog természeténél fogva ugyanígy oldja meg önmagát a legénységgel való érintkezés kérdése is. Szolgálatban és szolgálaton kívül azon a nyelven kell feljebbvalóinak a legénységgel beszélniük, melyet az megért. A mi többnyelvű legénységünk és tisztikarunk segít magán az életben, ahogy tud s jól-rosszul érintkezik azon a nyelven, amelyen a kölcsönös megértés legjobban sikerül. Ez az a pont, ahol a nyelvkérdés kellő szabályozásának az életet mélyen átalakító nagy hordereje van. Ha a magyar nyelv a kiképzésben és az érintkezésben lépésről-lépésre tért hódítva érvényesül, ha a magyar nyelv válik azzá az összekötő kapocscsá a hadseregben is, mely e haza különböző anyanyelvű polgárainak egymássali érintkezését közvetíti, ha a magyar nyelv ezen állását elismeri, ezen funkczióját propagálja a hadsereg is, úgy nemcsak a magyar nyelv terjesztésének tesz lényeges szolgálatot, de a kötelékébe kerülő nem magyar ajkú újonczot olyan viszonyok közé állítja, amelyek a nemzeti magyar állam létét, érvényesülését hirdetik e közös intézmény működésében is, ha más dolga is van, az is csak szerelem. Hát tördelés a szíve kellő közepébe az olyan csekélység is, hogy amikor karonfogva sétálnak az utczán, István minden nőt követ a tekintetével, előbb csak a szeme szögletéből, aztán meg egészen nyíltan. És csupa olyan szépséget bámul, melyeknek ő híján van. A magas alakot, holott ő kicsi, a fekete szemet, holott az övé kék, a széles vállakat, holott ő olyan keskeny, mint a gyerek. Aztán napról-napra és estétől estélig érezni, hogy az ember úgy van mellette,, mintha lánczon tartanák, s mohón kap a kalapja után minden lehető és lehetetlen alkalommal, csakhogy szabadulhasson tőle. Aztán érezni az asszonyok gúnyosan szánakozó tekintetét, mely felvilágosítja: mindenki tudja, hogy a nagy boldogságnak vége, az ember mások után szalad és megcsalja. Hm — mondja Nagyapó. És azok az esték és a magános éjszakák. Mikor a fölzsiklatott féltékenység nyomrólnyomra, lépésről-lépésre követi az árulás útját. Végigkomponál egész jeleneteket, a másnak szóló vallomástól a más ajkára perzselt dőzsölő csókokig. A végtelen, ijedelmes, magános magánosság, melybebelereccsen a bútor és lépteket sejtet, melyek nem az övéi. A félelem embertől, kisértettől, tőle, hogy nem jön, vagy betoppan és illemtől homlokára nyomja ajkát, melyen megérzi a bűnt és piszkosságot. .. — Túlzás — véli nagyapó. Ő nem. Lehet, hogy nem történik meg mindaz, amit ő képzeletében lát, de őt épp úgy megkínozza, mintha megtörténnék. És :rá most már nem is igazolja magát, most már nem is hazudik. Hétszámra nem is vacsorál otthon. És még olyan fiatalok és az élet olyan szép lehetne. — Nekem is van jogom az élethez! — sikolt fel az elsanyargatott menyecske és átkulcsolja nagy’apót. — Nagyapó segíts, segíts, különben meghalok! Nagyapó két keze közé fogja unokája arczát, úgy nézi a gyönyörű szemeket, mikben a kétségbeesés lobog. — Nem segíthetek kislányom — mondja szomorúan. —■ Nem hallgatna rám, aztán nincs is jogom neki erkölcsöt prédisítilni. . . — Iteád hallgat, tőled fél, ó próbáid ínél,'' nagyapó. — Nem bízom — mondja ez, fejét csóválva. Hirtelen föllobogvén szemében az elhatározás. — Nem hazudtál ? — kérdi. — Valóban annyit szenvedtél ? — Többet, sokkal többet, hiszen azt nem lehet mind elmondani. — Szegény gyermekem — sóhajt nagyapó. — Még többet fogsz szenvedni és mégis ki fogod bírni. Nem, nem, inkább maga vet véget életének. — Nem fogod megtenni, mert sokkal jobban szereted uradat. És Iliddel nekem,ő is szeret téged, megcsal talán ma is, de szeret, jobban,mint akárki mást, jobban, mint saját magát. Az életét szívesen odaadná érted,ele csak akkor, mikor már késő és hiábavaló. Honnan tudja ezt nagyapó? — Nézz reám, kis lányom, a szakállamra, mely fehér és jámbor, roskatag termetemre, mely a múlt munkáiról szól, arczomra, melyet a tiszteletreméltóság barázdái szednek, szememre, melyben a jóság és szeretet honol, — ugye, én derék aggastyán vagyok? — Szent vagy nagyapó, téged tisztel és imád mindenki. — És el tudsz engem képzelni barna hajjal és rugalmas termettel, vén szememben az élnivágyás könnyelműségével, homlokom alatt a vágygyal, nyelvemen hazugsággal és szivemben csalárdság és vak könyörtelenség az iránt,,a ki hozzám legközelebb áll? — Ó, nagyapó, ez lehetetlen. — Kis lányom, lásd a szégyen pirulását arczomon, de betekintek becsületes szemedbe és bevallom: a mit te szenvedsz, azt nagyanyád is végigszenvedte, a mit az urad ellened vét, azt én is vétettem nagyanyád ellen, és most itt ülök, mint a szent és hiába vallom be neked ifjúságom gyalázatosságait, nem vagy képes elhinni, hogy nagyapó haszontalan lett volna, mert nem tudod elképzelni, hogy nagyapó valamikor fiatal is volt. Az unoka meglepetve néz föl. — És gondolj arra, ami nekem jutott eszembe. A te könnyelmű, lelketlen urad, bármilyen könnyelmű és lelketlen marad is, ha az én koromat eléri és szakállát megnöveszti, épp olyan szent és bölcs lesz, mint én vagyok. Elnézd mindenki hibája iránt, nem bírál senkit és áhitatos figyelem mellett föltétlenül tiszta és erkölcsi nézeteket vall és te mellette leszel, mint nagyanyád mellettem volt és látni fogod a nagy imádatot, melylyel