Az Ujság, 1906. március (4. évfolyam, 74-89. szám)
1906-03-16 / 74. szám
2 ország hangulata akkor kedvezett a további kísérleteknek. Igaz, hogy a vármegyék ellenállása kitartott, ám szélcsönd volt akkor legalább a rut erőszakosságokban. Igaz, hogy az immunitás védelme alatt a közvéleményt a legképtelenebb eszmékkel hevítették, de kisebb lett-e az izgatottság a feloszlatás fegyveres keresztülvitele után? Pusztán a visszatartott önkéntes adók beszállítása pedig sem olyan nagy érdek nem volt, ami a végzetes elhatározást indokolta volna, sem olyan állapot, amit az erőszak lokalizált eszközeivel orvosolni nem lehetett, ha már a kormány az erőszaktételre magát eltökélte. Hogy milyen igazi indító ok parancsolta tehát az eshetőségek közül a legszerencsétlenebb, választását, az is éppen olyan titok, mint sok minden más súlyos balfogás, amelyet a kormány már jóval előbb kezdett egymásra halmozni. A február 19-iki nagy aktus mindenesetre még a törvény keretei közt mozgott, bár a legszélsőbb határon, de az, ami annak előrelátott logikai következése, már a törvényen kívül áll. Aki pedig az okot akarja, akarja a következményt is. A kormánynak már akkor tisztában kellett lennie azzal, hogy annak a nagy dilemmának, ami elé a föloszlatással a koronát és a nemzetet állította, mind a hét végén a magyar törvényhozó hatalom életének exterminálása áll. A dolog egyszerű. A dilemma egyik ága ez: a kormány föloszlatja az országgyűlést és a három hónapon belül kiíratja a választást az alkotmány látszatának megőrzése végett. De abban nem volt kétsége, hogy a választókerületek túlnyomó nagy többsége a koalíczió kezében van. Sőt abban sem lehetett kétsége, hogy a koalíczióban is a perszonálunió hívei, sőt a legszélsőbb árnyalatok fognak győzni, talán abszolút többség erejével. Ha ezt tudta és mégis föloszlatta az országgyűlést, akkor oly eshetőséget fogadott el, mely a hatvanhetediki alkotmány helyreállítását lehetetlenné teszi s végre is országgyűlés nélkül való fegyveres kormányzáshoz vezet. A dilemma másik, rövidebb ága az, hogy a kormány már akkor el volt határozva arra, hogy az országgyűlést nem fogja összehívni a törvényes időben. De akkor be kellett volna vallani mindjárt. És ha azt hitték, hogy az szebbíti a dolgot, egyszerűen ki kellett volna hirdetni az úgynevezett polgári abszolutizmust. Ami ugyan semmivel sem szebb, mint amaz, sőt nem is más, de legalább tisztázta volna mindjárt a helyzetet és a nemzetre nézve kevesebb hányattatással járt volna. Hogy egyébiránt a dilemma melyik ága és az abszolutizmus melyik fajtája jobb, az körülbelül éppen olyan, mint amikor az emberevő vadak egy elfogott fehér emberhez azt a kérdést intézik, hogy megfőzve vagy megsütve akarja-e magát feltálaltatni a törzsfőnökök lakomáján. A nagy és végzetes hiba vagy bűn mindenesetre az országgyűlésnek kellő ok nélkül és idő előtt való feloszlatása volt. És ez a tény az, amit a kormánynak egész mértékben a rovására kell írni. Hogy e nélkül mi lett volna, mi nem lett volna, emberfia meg nem állapíthatja. Lehet, hogy az alkotmány végveszedelmének nyomása tavaszig elsorvasztotta volna a túlcsigázott reményeket. Lehet, hogy az ellenkező történt volna s az országot a fölbomlástól végre is valamely erőszakos ténynyel kellett volna megmenteni. De előbb és kényszerítő indító ok nélkül tenni azt, amit minden helyes megfontolás mellett csak az utolsó pillanatban szükséges tenni, ez alig több, mint hosszas kínzással tenni győzelmesebbé a haldoklónak amúgy is kínos állapotát. Ma csak az előrelátott következmények tisztább és befejezettebb képe az, ami a hazafias lelkeket mélyen elkeseríti. Látjuk, hogy az egész ország és az egész nemzeti szervezet ki van szolgáltatva az önkényuralomnak. Annyira, hogy már nem is kell tenni semmit, elég csak elmulasztani valamit, és meghal, szétfoszlik az a nagy történeti jog is, amiért Mohács óta a magyar nemzedékek, egész dicső sora küzdött, hogy elérje. És amelyet immár másodszor vernek ki a nemzet kezéből. Egyszer 1849-ben erőszakkal, egyszer 1906-ban egyszerű vállvonással. Azzal a banális kijelentéssel, hogy a választások kiírásának az ideje még »nagyon távol áll«. Lesújtó bizonyosság, igaz. De talán meglesz az a jó hatása, ami minden bizonyossá vált nagy szerencsétlenségnek. Egygyé forrasztja az egész nemzetet megint abban a gondolatban, hogy alkotmányos önrendelkezésének visszavívását minden párt szivakodás elé tegye. Elég szomorú eszme egy nemzetre nézve, de szabadságeszme mégis, amit márczius tizenötödike hozott, folytatni tovább azt a barátságot, amelytől már egyikünk sem várhat semmi újat ! Most, hogy józan fővel végiggondolja e sorokat, a szégyenhez nagyon hasonló érzés kergeti a vért arczába. Szegény asszony! Nem, ezt meg sem érdemelte tőle. És éppen most okozni neki ilyen bánatot, mikor társaság van nála s félre sem vonulhat, hogy elrejtse bánatát. Óh, igen, ez kíméletlenség volt, belátja most. De már késő, nem lehet meg nem történtté tenni. Vagy talán mégis jobb így. Előbb-utóbb úgyis ez lett volna a vége s ma legalább már túl van az első pillanat keservein.. . Még egyszer rátekint az arczképre s most úgy tetszik neki, mintha az előbb még mosolygó ajkak mellett egy keserű vonás húzódnék végig s mintha a máskor oly vidám szemek néma váddal illetnék, — Szegény asszony, —~ suttogja lágyan — mégis csak szeretnem kellett egykor, mert különben most nem érezném úgy át a bánatát. Annyi bizonyos, folytatta önmagában , hogy az asszonyok élete csupa bánat és csalódás. A sors, amely a világegyetem evolúcióit intézi, kegyetlenül üldözi ezeket a szegény, védtelen teremtéseket. De másrészt be kell vallani azt is, hogy az őket érő szenvedések nagy részéért ők maguk is felelősek, mert megadatott nekik az érzékek finomsága, melylyel elháríthatnák maguk felől a veszedelmek legnagyobb részét. Nyugtalanul járt le s fel a szobában. — Mi mindent el nem követett, hogy megtarthassa szerelmemet — mormogta félhalkan. — Szinte leste a szeszélyeimet. Máskor meg a közömböst játszta, hogy ki ne fáraszszon szerelmes szavaival, avagy szomorú volt, ha az én hidegségemet látta. Hányszor kért, könyörgött egy-egy szives szóért s mikor megtagadtam tőle, méltatlankodást színlelve fordult el tőlem, hogy ne lássam könyeit.. . De bárhogy nyitvánult is meg szerelme, engem az utolsó időben már csak untatni tudott.. . Visszaült előbbi helyére s szinte belefúrta a fejét a karosszék támlájába. Daczára annak, hogy a szoba túl volt sütve, mégis érezni lehetett, mily rettentő hideg van odakünn. Egyegy szélroham megtalálta az utat a kandalló kéményéhez s hangos fütyüléssel fektette le a lángokat, hogy azok ki-kinyultak a drótrácson s megperzselték a tűz előtt fekvő orosz agár fekete bundáját. Prónay László behunyta a szemét. Egyszerre ismét előtte volt az az asszony magas alakjával, melynek minden egyes vonalát olyan jól ismerte. Úgy érezte, mintha fölébe hajlanék karcsú és mégis erős felső testével, mintha bátortalan, esdős szemével a szemébe nézne. A hangja is megcsendült fülében... Mint akkor, mikor az emberi nem különböző szenvedélyei fölött vitatkozva azt mondta neki : — Minden szenvedély rokon egymással, mert paroxismusában mindenik egyenlő okozatokat hozhat létre. Vannak pillanatok, mikor úgy, annyira szeretlek, hogy nem sajnálnálak megölni sem.. . És ebben a látszólagos ellentmondásban annyira benne volt mélységes és forró szerelme, hogy reszketés futott át rajta akkor. Akkor ? Nem, most is. A lelkével talán már nem, de az érzékeivel még mindig kivánta és dühös féltékenység támadt benne arra a gondolatra : lesz, aki megvigasztalja helyette. Valaki csengetett. Rónay László idegesen ugrott fel helyéről. Hogy még ily későn sem hagynak békét az embernek ! És ez a szamár — Saját tudósítónktól. — Ma délben megszólalt a kormány. Nyilván rosszul esett neki, hogy akadtak naiv lelkek, akik abban reménykedtek, hogy a kormány visszariad a legflagránsabb törvénysértéstől, és törvényes időn belül meglesz a választás. A kormány nem akarja, hogy ebben bízzék az ország. Azért nyilatkozatot adott ki, melyből azt lehet kiolvasni, hogy egyelőre aligha lesz választás, mert most a kormány a maga szempontjából nem találja ezt czélszerűnek. Este megjött egy másik nyilatkozat is, János még beereszti a látogatót! Pedig világosan megmagyarázta neki, hogy ma délután nincs itthon senkinek, a számára sem. Boszosan ment az ajtó felé, hogy megtudja, ki lehet az alkalmatlan vendég. De egyszerre barátságosan kiáltotta a jövevény felé : — Szervusz ! Csak te vagy ? Gyere a tűz mellé, tudom, megfáztál. A fiatalember, a ki most a lámpa fényövébe lépett, estélyi öltözetben volt s mig hideg kezeit egymáshoz dörzsölte, jókedvűen szólt: — No öreg, hát te még mindig lustálkodol ? Úgy látszik, nem is gondolsz az öltözésre ? Rónay vállat vont. — Nem érzem jól magamat, — mondta hanyagul — különben is már elég volt a mulatságból. Kissé előre hajolt s felé nyújtotta szivartárczáját. — Pedig én éretted jöttem — felelte a fiatalember. — Siess, öltözz át és aztán menjünk. Azalatt én elszívom ezt a szivart. — Már mondtam, hogy nem — válaszolt Rónay türelmetlenül. — Miért ? Valami okod van rá ? Figyelmesen nézett a szemei közé. — Nem. Egyszerűen nincs kedvem az odamenetelhez — szólt Rónay szárazon. És mert ez a faggatás kellemetlen volt neki, lehajolt és elkezdte a tüzet a görbe vassal igazgatni. — Hát akkor Isten áldjon ! — mondta a fiatalember s felállott helyéről. — Mivel mentselek ki a szép Anna előtt ? — Semmivel — válaszolt Rónay szinte durván. — Talán nem is fog kérdezősködni utánad. — kezdte ismét a másik, mialatt keztyü- AZ ÚJSÁG Péntek, márczius 16. Nyilatkozatok napja.