Az Ujság, 1907. június (5. évfolyam, 143-155. szám)

1907-06-16 / 143. szám

2 országon. Ausztriában sem, a­hol szüle­tett. Szerbiában sem, a­hol csak egyes miniszterek kipusztításáig vitte. Magyar­­országon azonban elpusztította az egész parlamentarizmust. A­kik remegtek a nagy újítástól, a­kik tüstént fölismerték benne az imperiá­­lis hatalom megnövekedését és a nemzeti jogok szolgaságba görnyesztését, kérve­­kérték a lelketlen hősöket, hogy legalább a nemzet érdekében tegyék le a fegyvert. Magyarország szabadság nélkül nem élhet meg, de nem élhet meg olyan szabad­sággal sem, a­mi belső ellenségeinek kész fegyvert ad a kezébe. A »nye pozvolim« Lengyelországot elpusztította, pedig an­nak nem voltak horvátjai, szerbjei, oláh­­jai, tótjai. A­mint az obstrukczió mint alkotmányos intézmény beszállásolja ma­gát, rés van ütve a nemzeti szabadságon. Elég 20—25 nemzetiségi képviselő ob­­strukcziója és az alkotmány is aszkáz­­ságba esik. Mi volt a felelet ? Kaczagás. »Hiszen csak próbálják meg ! Itt van az utcza, majd ad az nekik. Mi maga vagyunk a nemzet, velünk nem lehet úgy pacz­­kázni, mint a­hogy mi paczkáztunk­ a tulajdon magyar véreinkkel. Csak pró­bálják meg !«­­ Nos tehát megpróbálták. Még csak nem is a szorosabb értelemben vett nem­zetiségek, hanem az ő horvát testvéreik. Nem is valami brutális módon. Csak úgy, a­hogy kedves patrónusuktól, Polónyi Gézától tanulták. Arra alkalmas időben, a nyári hőség kezdetén, aratás előtt. És nem zajjal. Lappal, csöndesen, szándékuk lojális bevallása nélkül. Hogy is mondják csak »akkor«! így ez nem obstrukczió, csak kimerítő, alapos vita. No, ez is­­ az. Múlik nap-nap után, de az alapos vita egyre tart. Végét nem lehet tudni, mert hiszen sok az alkalom és sok a paragrafus. És az obstrukcziónak jóakaratúlag sem­— Igen. ■—. Aztán hol kapni ezt a szerszámot ? — Berlinben. . — Mi az ára ! —• száz márka. . — Tudod a czimet, a honnan meg lehet szerezni ? . . — Tudom. — Na hát fiú, légy olyan szives és hozasd meg nekem ezt a jeles szerszámot. Adok ne­ked pénzt . . . itt van az ára . . . ebből pedig fizesd ki a szállítás költségét. Majd meg­hálálom a szívességedet. Most pedig lásd el magadat czigarettával. Rám erőtetett egy skatulya czigarettát, a­melyet már kissé restelkedve fogadtam el. .. de a közelmúltban olyan sűrűn történt hasonló eset, hogy a szabadkozásomat bajos volt ko­molyan venni. A büszkeségem még egészen friss hajtás volt. Arra, hogy illetlen kérdésekkel terheljem a nagybátyámat, gondolnom se lehetett. Ki­hallgatásom a megbízással véget ért. A czi­­garetta-skatulya zsebrevágása után minden további beszélgetés fölöslegessé vált ; el kel­lett búcsúznom. — Körülbelül mikor hozhatod el ezt a jó kis szerszámot ? — kérdezte a nagybátyám, a mikor búcsúzóul kezet fogott velem. — Azt hiszem, egy hét múlva már itt­leges szövetségesei a nemzetiségek is. Épp úgy mint annak idején Apponyi Albert gróf is jóakaratúlag semleges szövetségese volt. És az utcza ? Az már nincs többé. Az egymásra vadított magyar társadalmi osztályok egymást vernék agyon az ut­­czán és nem a nemzetiségi obstrukcziót. Minden szakasztott olyan, mint a­hogyan Polónyi Géza, Ugron Gábor, Barabás Béla, Rakovszky István és­­ a Zoltánok megcsinálták. A Zoltánok igaz, hogy szétrobbantak és már nincsenek, de művük túlélte a mestert. Uj csak az, hogy az obstrukc­ió most horvát nyelven folyik. Az egyetlen vívmány tehát, hogy a magyar országgyűlést idegen nyelven teszik pocsékká. Gyarapodás, elismerjük, de elfordítjuk a fejünket és pirulunk. És mit csinálnak az egykori nagy nemzeti hősök ? Oh, nem Bécs felé öltö­­getik többé a nyelvüket, mert arra nem szabad. Hanem Supilóék felé. Viszoki szobor, csujimo, takoje . .­. Tisztes horvát szavak. Máskor is előfordultak, de nagy ritkán és senki sem botránkozott meg bennük. Ma nyílt csúfságot űznek belőle szóban és írásban. Az egyik oktalanságot a másikkal akarják gyógyítani. A kép­viselőházban a horvát nyelv törvényes nyelv, kicsúfolása tehát — akármilyen okból is — a horvát nemzeti érzékenység mélyére nyilat. Zágrábban a horvát-szerb lapok tőkéül használják a csúfolkodást. Végig a Balkánon és túl az erdélyi hava­sokon ezzel harangok­ozzák ellenünk véres gyűlöletre a román és szláv népeket. Itt­hon pedig az éretlen nyelvöltögetés nem gyógyít meg semmit.­­ Az igazat megvallva, a horvátok ki­­békítésében sem bízunk semmit. A csúfo­lódásoktól ugyan békülnének. A horvátok ravasz politikusok, és ha hasznuk van benne, tudnak nyelni. A­kik Fiuméban nagy hasznok­­ reményében le tudták nyelni feneketlen magyar­gyűlöletüket és azon törtem a fejemet : mire kell az én Richard bátyámnak ez a szerszám, a­mely tulajdon­képpen csak katonák, rendőrök vagy olyanok kezébe való, a­kik rablók környezte helyen laknak ? A városban lakó embernek, ha éppen véletlenül szüksége van valami védekező esz­közre, a közönséges Browning is tökéletesen elég. Richárd bátyám pedig nem szokott ki­mozdulni a főváros területéről. A legnépesebb városrészben lakott és éjszaka sohase járt az utczán. Józan életet élt és egy idő óta nagy hajlandóságot mutatott a remeteségre. A hi­vatalán kívül nem igen lehetett látni, csak az utczán vagy a rokonsága körében ; itt is ritkán. És ha az ember mindig a körutakon vagy az Andrássy­ úton mozog, igazán semmi szüksége a parabellumra. Egyátalán mire neki a fegyver ? Azt hiszem, ötven esztendős lehetett akkor. Alügyész volt , bizonyára a legidősebb al­­ü­gyész minden alügyész közül. Az első és egyet­len teljesen ősz alügyész, a­kit valaha láttam. Lehet, hogy nem tartozott a legjelesebb jogászok közé, de páratlanul kötelességtudó tisztviselő hírében állott. Hogy mégis olyan csigalassúsággal haladt a pályáján, a beavatot­tak azzal magyarázták, hogy lassú, túlságosan lelkiismeretes munkás, s azonkívül a gyámol­talanságig önzetlen ember, a­ki sohase tudott kérni vagy valamiért törtetni ... az érdekét még csak megóvni se tudta ... a­kit mindenki könnyen félre tolhatott az utjából. Mi is áldott jólelkű, vajszívü, nagyon de­rék, nagyon kedves, de rendkívül élhetetlen embernek ismertük. Csupa igazságszeretet, jó­ság és türelmesség volt; maga a legigény­telenebb szerénység ; azok közül való, a­kiknek a hátából szijjat lehet hasítani ... és a kik­­nek a hátából csakugyan szijjat is hasít böké­k testvéri ábrázattal tudtak Polónyiékkal szövetkezni, azok ezeket a nyelvöltöge­­téseket is lenyelnék megfelelő ellenérték fejében. Polónyi Géza és Drohobeczky körösi püspök már kínálja is nekik a békét. Mondják, hogy egész Dalmácziát odaígérik nekik és azonfelül az ogulin­­kníni dalmát vasúti összeköttetést. A mi Fiume pusztulását és az új horvát állam gazdasági szervezését jelentené. Mesebeli ár egy kis átmeneti békéért. De a horvátoknak ez sem kell. Tudják, hogy Dalmátországot Ausztria nem adja oda, az összekötő vasutat pedig nem ké­pes az obstrukczió literálni. A magyar nemzet végre sem veszítette el tökélete­sen minden józan eszét. Maradnak tehát a maguk hű obstrukcziój­a mellett, mivel ez egészen bizonyos. A mértföldes hor­vát szónoklatok, a­miket mi nem értünk, a horvát és délszláv területen nyomtatás­ban terjednek tovább. És növelik a hor­vát-szerb koalíczió becsületét. A mi rová­sunkra, de növelik. Joggal remélhetik, hogy őket is épp úgy úrrá teszi a törvény­telen fegyver, mint a­hogyan úrrá tette a magyar koalícziót. Ennél tovább nem szükséges okos­kodni, de nem is lehet. A­mióta a magyar alkotmány egyik leglényegesebb részét, a többség elvét a most uralkodó szövet­ség kiölte, semmit sem lehet bizonyosan tudni többé. A nemzet az államban éppen olyan organikus életet él, mint a fizikai értelemben vett ember. Ha pedig az em­ber agy­velejének valamely állandó, sza­bályzó részét kiirtják, akkor ha nem hal bele, tökéletlenné válik. Tántorog, neki­megy mindennek és logikus cselekvésre képtelenné válik. Ilyenné tette a koalíczió Magyar­­országot. Ilyen tántorgás most a mi életünk­ lesz. — Annál jobb. Hát csak hozd el mind­járt, a­hogy megérkezik . . . No szervusz ! Olyan furcsa volt a tekintete és a mosolya, a­mikor a »jó kis szerszám«-ot emlegette ! . . . öreg bűnösök nézhetnek és mosolyoghatnak így, a­mikor a szíves öregasszony biztosítja őket, hogy a kérdezett ártatlan kis­lányt már legközelebb be fogja mutatni. A­míg a parabellum megérkezett, folyton boldogtalan, mindenki, a­kinek ez valami cse­kély érdekét szolgálhatja. Bizonyos voltam benne, hogy soha még csak egy legyet se ölt meg. Mire az ilyen embernek a fegyver ? Megfordult a fejemben az is, hogy talán öngyilkosságot akar elkövetni. Tudtam, hogy rövid időközökben veszítette el a fiát, a leányát és a feleségét. Ez a sok gyász talán végképpen elkeserítette az életét; a­helyett, hogy felej­tene, egyre jobban látja, hogy már semmiben se lelhet örömet. Talán valami betegség is rágódik rajta. Nem, az nem volna meglepő, ha véletlenül csakugyan megunta az életét. De minek az öngyilkossághoz a parabel­lum ? Nem kell ahhoz hatvannégy golyó , elég ahhoz hat is. Lehetetlen volt megmaradnom ennél a föltevésnél, és tovább is hiába törtem a fe­jemet. Annyira megszállott ez a kérdés és any­­nyira furdalt a kíváncsiság, hogy a­mikor át­adtam a parabellumot, nekibátorodtam és megkérdeztem tőle : — Riehárd bácsi, minek magának ez a szerszám ? — Neked megmondom, — felelt —­ de ne beszéld el senkinek. Meg akarok ölni va­lakit. Kihűltem. — És kit akar megölni, Richárd bácsi? — kérdeztem rémülten. — Még nem tudom — szólt. — De nem akarok meghalni addig, a­míg embert nem ölök. Nem tudnék nyugodtan pihenni a sírom­ban, ha azzal a tudattal kellene meghalnom, hogy sohase öltem embert. Ott nyomban kitelt a hideg. Olyan ko­molyan mondta ezt, hogy nem maradhatott semmi kétségem : Richárd bácsi megőrült! AZ ÚJSÁG Vasárnap, június 16.

Next