Az Ujság, 1907. október (5. évfolyam, 233-244. szám)

1907-10-04 / 236. szám

Péntek, október 4. AZ ÚJSÁG a partitúrában tettünk a főpróba alkalmával. Erre azt feleltem, hogy a karmester már részle­tesen megbeszélte vele e dolgokat. Caruso csak akkor kezdett türelmetlenkedni, a­mikor az elő­adás kezdetének időpontja mindinkább közeledett. Hallottam, a­mint a mellette álló Lechnernek olaszul ezt mondta : — Kezdeni, kezdeni és meghalni! Ebből és abból a körülményből ítélve, hogy nekem többször is mondta : »Nem bánnám, hogyha egy nappal később énekelhetnék«, azt véltem mindjárt kivenni, hogy ő maga is bizonytalan reménynyel néz az est elé. Érdekes, hogy az est előtt folyton ecsetelte torkát és két inasa közül az egyik állandóan, még a színfalak mögött is készen tartotta részére a tannin orrfürdő-készü­­léket, a­melyet szünetközökben állandóan igénybe vett. — Jót tesz ez nekem, — mondotta a körülötte álló szereplőknek — ilyenkor egészen felfrissülök ! Az előadás előtt a színpadon egybegyűlt sze­replőket bemutattuk neki ; mindenkihez volt egy pár barátságos szava. Általában úgy viselke­dett, mintha szereplőtársainál nem volna különb. Az a bizonyos leereszkedés, a­mely sokszor sértő és feltűnő, egészen eltűnt nála. Hosszasan elbeszél­getett Guerra tánczmesterrel és az opera énekkará­nak régi tagjával, Bartoluzzi karénekessel, a­kik honfitársai. — Nem is hittem volna, — mondotta nekik — hogy Budapest ily modern város. A külsőség nagyon meglepett !­­ Majd hirtelen elővette óráját és felém for­dulva, szólt : — Hét óra van, kezdjük ! Az órámra néztem és konstatáltam, hogy egy perc­c­el már el is múlt hat óra . — Bocsánat, — fordultam Carusóhoz — de partnere, Ney Hermina kisasszony az idő rövid­sége miatt egy kissé késlekedett az öltözködéssel! E pillanatban lépett a színpadra Ney Her­mina kisasszony, a­kit a mester szívélyesen üdvö­zölt és aztán újra felém fordulva mondta : — No de most már kezdhetjük ! A színpadon a függöny felgördült. Az előadás kezdődik és a nagy Caruso Radames szerepében a színpadra lépett a budapesti közönség elé. Caruso elénekelte a nagy »Celeste Aida« áriát. A nézőtéren a közönség mély csendben hallgatta. Az eddigi tenoristák ez áriában előforduló kitartó »G«-hangot erősen énekelték, a­mi a kö­zönségben nagy tetszést keltett és a­mit mindeddig erős tapsviharral honorált. Verdi, az opera szer­zője ezt a »G« hangot a partitúrában »pop« jel­zéssel, azaz háromszoros pianissimoval jelzi. Caruso az eredeti utasítás szerint pianissimo énekelte a »b« hangot. Éneke befejeztével a színfalak mögé ment és ott csodálkozva konstatálta, hogy a néző­téren mély csend van. — Hogy van ez ? — szólt hozzám. — Miért nem tapsolnak ? ! Zavarba jöttem. Magam is meg voltam lepve a tetszésnyilvánítás elmaradása miatt és így nem tudtam hamarjában válaszolni. De aztán megmagyaráztam neki, hogy erő­sebben kellett volna énekelnie. Caruso aggódó arczán mosoly vonult végig, a­melyből a gúny némi árnyalata is kiérzett: — Úgy ? ! — szólt halkan, ajkát harapva- De hisz ez nem helyes. Verdi intencziója szerint nem szabad ezt hangosan énekelni. De ha csak ez kell, akkor jól van! E percztől fogva vidámabb lett. Megértett engem és a harmadik és negyedik felvonásban lévő duetteknél már úgy énekelt, hogy egy ízben hatszor és később hétszer tapsolták ki a lám­pák elé.­­ Az előadás befejeztével megelégedetten ült le öltözőjében, a­hova Mészáros igazgatót vezettem be. Az igazgató nem volt Budapesten és csak tegnap késő délután érkezett meg. Az igazgató néhány szóval bocsánatot kért, hogy eddig nem volt érkezése bemutatkozni, majd pedig annak a reménynek adott kifejezést, hogy lesz még alkalma Budapestnek Carusót hallani. Caruso udvariasan megköszönte a bókot és kijelentette, hogy ő is még szives-örömest el fog jönni, hogy bemutathassa magát a publikumnak indiszpozíczió nélkül. Háromnegyed tizenkettőre járt az idő, a­mikor Caruso átöltözködött és egy a Hajós-utczai kapunál várakozó négyüléses csu­kott Landauerbe ült és a Bristolba hajtatott. De még előbb tőlem búcsút vett. — Igazán örülök, hogy legalább így estem túl a mai estén. Képzelje, hat hét óta most éne­keltem először és Budapest volt mostani európai körutamnak első állomása. Most bevallom, hogy egy kis lámpalázam is volt! (Az utczán.) Az Opera igazgatósági kapujának derék por­tása, a­kit mindenki Cseppke bácsinak szólít, mondja a következőket: — Bizony erős napunk volt tegnap. Kapum előtt már délután tolongtak az emberek, — köztük feltűnően sok szép hölgy — a­kik minden­áron látni akarták Carusót. Hét órakor ezer meg ezer ember tolongott erre­felé és mikor az elő­adás megkezdődött, akkor tömegesen jöttek hoz­zám az emberek, hogy engedjem őket a kapu­­fülkém mellett levő sülyesztő közelébe, a honnan a zenekart és éneket pompásan lehet hallani. — Csak egy pár perczre ereszszen oda Cseppke bácsi ! — mondogatták nekem és kínálták a forintos borravalókat. De én visszautasítottam őket. Nem igaz, hogy Caruso úr gőgös volt. Na­gyon kedves, jó ember. Csak a környezete volt mindenkinek utálatos ! Azt mondják, hogy tegnap este a Caruso-est alkalmával tömegével lehetett látni olyan embe­reket, a­kik hármasával, négyesével váltották »mutyiban« a drága jegyeket és aztán felvonáson­ként felváltva hallgatták Carusót. Ezek közül az első két felvonás »hallgatói« hosszú orral jöttek ki és savanyú ábrázattal mesélték, hogy Caruso nem valami fényes énekes, hogy megbukott. Az ilyen »abszolvált hallgatókat« körülfogták az utczán nyüzsgő emberek és mindenféle kérdések­kel ostromolták : — Szép volt ? Gyönyörűen énekelt! Meg­érte a pénzt ? A­mikor pedig e kérdésekre azt a választ kapták, hogy Caruso megbukott, akkor meg­elégedetten dörzsölték kezeiket : — Mi okosak voltunk ! Zsebünkben maradt a pénz ! Weidinger bácsi, az Operaház klakkfőnöke ilyen csoport előtt állva, mellét kidüllesztve, büszkén szólt: — Úgy látszik, Caruso mesternek is segít­ségére lehettem volna ! Az utolsó felvonások hallgatói már megelé­gedetten távoztak. A künn várakozó tömeg nem tudta magának megmagyarázni, hogy ezek miért oly elégedettek s az előbbiek nem. Így történt aztán, hogy a tömeg előadás után még mindig leste Carusót, a­kit lelkesen megéljeneztek. (Az est anyagi haszna.) Mint értesülünk, az Operaházban a tegnapi Caruso-est alkalmával huszonkilenczezer korona be­vétel volt. Ebbő­l Caruso kapott tizenkétezer koro­nát, Müller imprezária kétezer, az Operaház négy­ezer és a József főherczeg szanatórium egyesület tizenegyezer koronát. Az Operaház igazgatóságá­hoz közelálló egyén állítása szerint a szanatórium rendezte az egész Caruso-vendégszereplést és ugyancsak a szanatórium állapította meg a magas helyárakat. (fh) 11 A szaktanitás kongresszusa. — Távirati tudósítás. — Pécs, október 3. A szabadtanitás kongresszusára érkező tago­kat tegnap az állomásnál mintegy háromezer szervezett munkás fogadta. Az érkezőkkel együtt lampionos menetben a városba mentek, hol egy erkélyről a szabadgondolkozók részéről Hajdú Gyula dr., a szakszervezetek részéről Szabó József üdvözölte a vendégeket. Erre Pikter Gyula és Králik Ferencz válaszoltak, hangoztatva a szabad­tanítás jelentőségét. A polgári kaszinóban azután alakuló­ ülés volt, a­melyen Beöthy Zsoltot választották elnökké. Társelnökök lettek : Alexander Bernát dr., Bar­­tóky József dr., Bárczy István dr., Beke Manó dr., Bernát István dr., Benyovszky Móricz gróf, Ber­­zeviczy Albert dr., Doktor Sándor dr., Erreth János, Fischer-Colbrie Ágost dr., Forgon Lajos dr., Földes Béla dr., Gál Jenő dr., Giesswein Sándor dr., Halász Ferencz, Hegedűs István dr., Herczeg Ferencz, Ilosvay Lajos dr., Kármán Mór dr., Kiss János dr., Klárik Ferencz, Konkoly-Thege Mikdós dr., Koszits Kamill, Márkus Dezső dr., Molnár Viktor dr., Nendtwich Andor, Pikter Gyula dr., Prohászka Ottokár dr., Rádi Sándor, Rákosi Jenő, Rust József, Szterényi József, Szuppán Vilmos, Teleki Sándor gróf, Timon Ákos dr., Wlassics Gyula dr., Zichy Gyula gróf, Zsilinszky Mihály dr., Zsolnay Miklós. Megválasztották még a szakosz­tályok elnökeit és titkárait. * Beöthy Zsolt megnyitóbeszédében a többi közt ezeket mondotta : — Az iskolát pótló és kiegészítő szabad­tanitás, mely a múlt század hetvenes éveiben Angliából indult ki s immár a nyugati világ min­den országát meghódította, nálunk még mindig a kezdeményező kísérletek és elszigetelt törek­vések stádiumában van. Pedig áldásait szom­­jabban váró föld nincsen a miénknél. Társadalmi és mivelődési életünk szaggatottsága, a mi vett­­ségünk fokozataiban és szellemében mutatkozó nagy eltérések, gazdasági életünk fejletlensége, népoktatásunk kiépítetlensége, tudós iskoláink közönségesen ismert bajai , az egyesek és nem­zetünk létharczának közös és sietős érdekévé avatják ügyünket. És mit látunk máig ? Nem­csak a társadalom kebelében alakult népmivelő intézményeink, hanem még azok is, melyek bizonyos hivatalos viszonylatokban keletkeztek : majdnem kivétel nélkül egyesek lelkesedésén, egyesek áldozatkészségén épülnek és állanak fenn. Legkivált azokéból, kik önzetlen lelkesedésből dolgoznak és tanítanak. Hogy az egész ügy biz­tosabb, állandóbb és szélesebb alapra kerüljön , ettől függ váltsága, kívánatos fejlődése és jövője s a nemzeti életünk jövőjére vált áldásos hatása is. Az egész magyar társadalom munkás érdek­lődését fel kell keltenünk ; nemzetünk minden rétegébe beleoltanunk azt a meggyőződésünket, hogy a szabad tanítás megerősítése, kiterjesztése és felvirágoztatása országos ügy, mely államot és társadalmat munkára, részvételre, áldozatra szólít. Bennünk, a­kik itt összesereglettünk, bizonyára meg­lesz az erő is, az elhatározás is rá. Hogy intéző bizottságunk felszólítására kulturális életünk legkülönbözőbb hatóságai, körei, intéz­ményei, társulatai, egyesületei ilyen visszhangot adtak ,• biztos reménynyel tölthet el, hogy ennek a kongresszusnak a hangja el fog hatni hazaszerte mindenüvé s a »riadó mélységet fölveri szavával«. Meg fogjuk találni nemcsak az országos érdeklődés mélyítésének és terjesztésének legalkalmasabb esz­közeit, de a ma külön-külön, elszigetelten és ezer nehézség közt működő népmivelő intéz­ményeinknek, a szabadtanítás egész országos munkája szervezésének legmegfelelőbb módját. Szervezetet akarunk, mely a szabad erőknek ne lekötője, hanem ösztönzője és segítője legyen. Számba fogjuk venni, a tanítás különböző foko­zataihoz mérve, az ismeretterjesztés minden al­kalmasnak mutatkozó eszközét: előadásokat, mu­tatványokat, gyakorlatokat és tanfolyamokat, az irodalom és művészet, a könyvtárak, közgyűjte­mények, mű­előadások értékesítését a szó leg­tágabb értelmében vett közművelődés szolgálatá­ban. Ez az elnöki szék kötelez a legrövidebben kifejeznem azt a meggyőződésemet, hoszú a szó-

Next