Az Ujság, 1907. november (5. évfolyam, 259-271. szám)
1907-11-01 / 259. szám
A tárgyalásokon állandón érezhető volt a jegybank magatartásának súlyos nyomása. Annyira érezte itt mindenki a pénzviszonyok leromlásának összefüggését a kiegyezési tárgyalásokkal, hogy a kiegyezés megkötését lázas türelmetlenséggel várták s még a minden kritikán alul rossz kötésbe is belenyugodtak, mert remélték, hogy most már megnyílnak a jegybank feladása folytán eldugult források s a nagyra dagadt hiteligények bő kielégítésre találnak. Nyomát sem látjuk annak a pletorának, amelyet a hitelt igénylő legszélesebb körök a kiegyezés megkötésétől reméltek. A feszültség alig enged, a nyomasztó gond még mindig ránehezedik mindenkire, a vállalkozási szellem mintha végleg kihalt volna s a bankok trezorjait még mindig derubok őrzik lángpallossal Ha a mostani ultimo elmúlik a páez nagyobb megrendülése nélkül, s úgy ahogy átúszszák sok ezeren ezt a keserves válságnapot, az csak az erők végletekig való megfeszítésének s jövendő gondok előre történő eszkomptálásának lesz az eredménye. De a jegybanknak ebben semmi érdeme nincs. Ha a jegybank csak pár héttel ezelőtt, amikor az amerikai válság az európai pénzpiaczokat még nem irritálta, amikor a német birodalmi bank elnöke, Koch, azt hirdette, hogy a kamatláb emelésre ez évben alig szorul, s az angol bank állása is a javulás tüneteit mutatta: ismételjük, ha a mi jegybankunk akkor jóváteszi a nyárutóján elkövetett hibáját s leszállítja csak egy fél százalékkal a kamatlábat, egyszerre megváltozott volna a pénzpiaci helyzete, mert a kamatlábleszállítás feladásul szolgált volna a pénzforrások megnyitására. Természetes, hogy kikaczagna benminket Pranger úr, ha most kivánnák a jegybank kamatlábának leszállítását. De ha már ezzel a kívánsággal nem merünk előállni, azt a követelést, a súlyos viszonyok közé hajszolt magyar közgazdaság érdekében, hangosan kiáltjuk a jegybank felé, hogy az angol és német bank példája által ne csábíttassa magát újabb kamatlábemelésre. Mert az már igazán az osztalékpolitika legszemérmetlenebb megnyilatkozása lenne, ha az amerikai válság, amelyhez semmi közünk, ürügyül szolgálna nálunk újabb pénzdrágításra s még szűkebb pénzviszonyok előidézésére. Szótágast állana minden logika, hogy mi, akik a nemzetközi tőzsde- és pénzviszonyok, a nemzetközi »hoch konjunktúrák« kedvező korszakaiból soha ki nem veszszük részünket, együtt i s végigszenvedjük a nemzetközi gazdasági és pénzviszonyok zavarait, olyankor is, amikor erre súlyosan kényszerítő ok nem mutatkozik. Mint ahogy nem is mutatkozik. Az, hogy a jegybank adókötelezettségbe jutott, elenyésző kis vesztesége a részvényeseknek ahhoz képest, amenynyit a jegybank három hónap óta a felemelt kamatláb révén keresett nekik ; a devizaárfolyamok pedig, amelyek ürügyül szolgáltak a legutóbbi kamatlábemelésre, nem olyanok, hogy a bank érczkészletét súlyosan fenyegetnék. De még ha súlyosbodnék is a jegybank állása, százszorosan meg kell gondolnia, hogy csavarjon-e egy újat a kamatlábsráfon s felidézze ez által a magyar gazdasági élet újabb, esetleg végzetes megrázkódtatását. Ma a bankközösség hívei amúgy is nehezen védhetik a maguk reális érveivel és józan előrelátásukkal álláspontjukat az elválni akarók táborával szemben , sőt a maguk hazafias érzelmüknek is parancsolniuk kell, hogy haj öljen meg a realitás szükségességei . Már rozsda eszi vésődet, feszitő vasadat, fúródat és az álkulcsaidnak szakálla borostás lett. Jön a tél, vén zsivány, éhen halsz. Ha tánczolni akarsz a farsangban, már dologhoz kell látnod. Mi történhetik veled? Rajtakapnak és elvisznek a melegedőszobába, állami kosztra ! És a habozónak azt súgja a fülébe: — Tedd meg. Micsoda kétséged lehet még ? Élned csak kell! Rettenetes ez a vénasszony. Reggeltől napestig jár ködfátyolban, sugdos, bús fogat és egymásra uszítja az embereket. Éhes, üvöltő farkasok járnak ilyenkor szelíd emberi arccal és ajkukon csalogány-fuvolával. — Miért nem segít a kormány ? — kérdi a nő, aki mellettem jár és a nép gyermeke. — Szivem, — mosolyodom el — hát te igazán azt hiszed, hogy a kormány meg tudja állítani a tuberkulózist, le tudja szerelni a ködöt, ki tudja fényesíteni a napot . Te nagy centralista ! Te nép gyermeke ! Te vakbuzgó hive az állami mindenhatóságnak ! És a nőből kitör újból a részvét költészete : — Szegényebb lett a világ ! És én egy arisztokratikus allűrrel, amely sehogyan sem illik kopott mansettámhoz, igy felelek : —1. Mi lettünk szegényebbek, édes ! Tudtuk-e, hogy van tuberkulózis a világon, amig nem köhögtünk ? Tudtuk-e, hogy van betörő a világon, amig nem volt saját lakásunk ? És tudtuk-e, hogy mi az a nyomor, amig nem nyomorogtunk ? És felújítottam a régi emlékeket: — Nem köhögtünk, mert ép volt a tüdőnk. Nem láttuk a szegény embereket, mert boldogok voltunk. Örültünk annak, ha a csillagok gyémántfénynyel sziporkáztak és Ha köd szállt alá, annak is örültünk, mert errejelett. De a higgadt számításnak is vannak határai. Ez esetben a határ ott van, amikor azt kellene tapasztalnunk, hogy a szétválás hátrányai sem sokkal nagyobbak, mint a bankközösségből eredő hátrányok, melyek a magyar hitel- és pénzviszonyok negligálásából erednek. A jegybanknak, ha komolyan a maga érdekében valónak tartja a bankközösség fentartását, úgy kell bánnia most Magyarországgal, mint a himestojással. Nyílt szemmel kell látnia, mi megy végbe Magyarországon és becsületes intenczióval kell szolgálnia e válságos időkben a magyar érdekeket. Még ha nehezére esik is, még áldozatok árán is. Törődjék valamivel többet a magyar gazdasági és pénzügyi viszonyokkal, mint a nemzetközi alakulások szakadatlan vizsgálásával. Nem azt mondjuk, hogy ezekkel ne törődjék, hanem hogy a helyzet magaslatára emelkedjék s a súlyos viszonyok közepette adja bizonyítékát kommünikékben annyiszor hirdetett ügyességének és bölcseségének. Csináljon ezúttal elsősorban s ha kell kizárólag magyar, pénzpolitikát. Ha annyiszor tudott egyoldalú osztrák pénzpolitikát csinálni, képzelje magát rövid időre, míg a legnehezebb bajokon átesünk, magyar jegybanknak, vagy ha már pozitív kedvezést nem is akar vagy tud nyújtani, legalább szolgáljon bennünket negatíve, azzal, hogy elhárít rólunk még nagyobb bajokat és válságokat. A kamatlábemelés pedig még csak valahogy eszébe se jusson . vészete és tudása, tisztasága és fölöttessége megkapta eddig is a megérdemelt, köteles tiszteletet. A közvélemény nem volt irányában vak és nem vett hálátlan. Mint nagy ember élt és mint nagy ember halt meg. Hogy mégis igy kellett meghalnia, — de tanuljunk, róla írván, tele jóizlést s ne mondjuk ki, a mit gondolunk. Ő ilyenkor is győzni tudott a gondolatán, uralkodni az érzésén és — mosolyogni. K. T. Movemberi dal. Irta Színi Gyula. A nő, a kit a szurtos palánk mellett kisértem és a kiló külvárosi olajlámpások vetettek sápadt, intim fényt, halkan mondta : — Szegényebb lett a világ ! A nép gyermeke volt és minden apróság, a melyet látott, fölébresztette benne a világ legszebb költészetét, a részvétét. Ez különben a levegőben lógott a köddel együtt. Még egy órával előbb a csillagok abban a hideg, tiszta gyémántfényben ragyogtak, amelyet nagy hidegek előtt lehet észrevenni. Mindössze a holdnak volt sejtelmes, apró szivárványszínű szálakból font udvara. Aztán egyszerre, egy fúvásza köd szállt alá az utczákra. Ez a köd olyan, mint a rossz asszony, aki fátyolt vet magára, amikor kerülő utakon kalandokra megy. És a járókelők fülébe rettenetesen bujtogató dolgokat súg. Mögéje kerül a sikkes kis asszonynak és füle rubinszinü kagylójába duruzsolja. — A minap a kirakatban láttál egy hermelin-bundát, amelyet a férjed nem tud megvenni. Itt az ideje már, hogy megcsald a derék, jó, de élhetetlen embert, fia betörőnek ezt súgja a fülébe ; tett az emberek elől és megcsókolhattuk titokban egymást. Most már nem bújunk az emberek elől, most már köztük élünk és sajnáljuk őket. A kormány sohasem fogja többé visszaadni tudni ... a fiatalságunkat ! így téptem foszlánynyá a részvétnek a költészetét,amely mint valami csillogó ködfátyol ereszkedett le a nő szeme elé. De rosszul tettem. Az ember ne tépjen szét jótékony ködfátylakat. Aki részvétet érez, az bízik abban, hogy még segíteni tud. Hagyjuk meg neki csillogó, csalóka illúzióját. Én már nem érzek részvétet. Már nem vagyok a nép embere. Mennél kopottabb a kabátom gallérja, mennél ritkább a hajamszála, annál vadabb önzéssel nézek körül a világban. A ködfátyolba burkolózó vénasszony már nem súghat a fülembe olyan rettenetes tanácsot, amelyen ne mosolyognék. Micsoda rablógyilkosságokat, micsoda nagyszabású gonosztetteket vittem már véghez a lelkemben ! Túl vagyok már rajtuk. Mindent megpróbáltam feszítő vasak, álkulcsok, vésők nélkül. És újra mondom : Nem érdemes ! Élni muszáj, de nem érdemes. Örökké lopni és félni konkurrens tolvajoktól! Bűn, micsoda élet! Sem a vasrostélyos palotában, sem a hónapos szobában nem érdemes így élni. De élni muszáj ! A mi filozófia, ami vigasztalás van, csak ebből a muszájból ered. És amit a ködfátyolos vénasszony nem ért el, eléri az a kis, egyszerű nő, aki a karomba fűzte a karját és a fülembe súgja az élet dalát. Eszembe juttatja a kifizetetlen szabószámlákat, a ki nem váltott zálogjegyeket és mindazokat a nevetséges szálakat, amelyek az embert maró gúnynyal az élethez fűzik. — A filozófia nem segít, — mondom magamban titokzatosan — a filozófiával csak a temetőket lehetne benépesíteni. Élni kell. Ki AZ ÚJSÁG Péntek, november le IELF@L10 — A képviselőház ülése. A képviselőház holnap és szombaton nem tart ülést, hétfőn délelőtt tíz órakor folytatja az indemnitás tárgyalását. Akkor határoz a Ház Ugron Gábornak az ülések