Az Ujság, 1909. január/2 (7. évfolyam, 13-26. szám)
1909-01-16 / 13. szám
___________________________ nalomra gerjesztetnek mindenkit, de közvetlenül kihívják a nagyobb védelem, a munkásélet nagyobb, sokkal nagyobb biztosításának követelését is. Tehát a szociális együttműködést. Mert ha az elemi erők túlhatalmával nem is lehet megküzdenünk, mégis módunkban áll legalább azokat az öldöklő okokat megfogyasztanunk, amelyek tőlünk, jellemünktől, törvényeinktől, rendeleteinktől s kivált azok komoly végrehajtásától függenek. Most aránylag rövid idő alatt egymásután három nagy bányaszerencsétlenség riasztotta fel a nálunk nagyon is hamar elszundikáló közlelkiismeretet. Pár héttel ezelőtt Resiczán ölt meg tíz derék bányamunkást a fölrobbant bányalég. Tegnap ugyanott a dománi kőszénbányában megint fizet. És nyomban rá az ajkai bányában tört ki még ennél is rettenetesebb katasztrófa, amelynek nem kevesebb mint hetven munkás élete esett áldozatul. A halál ekkora hekatombáit látván, elébe kell tennünk ezt az egyet minden más nyomorúságainknak. A bányaszerencsétlenségek bizonyosan nem magyar specialitások. Tudjuk, hogy Francziaországban, Angliában és Németországban — ahol pedig a munkásvédelem sokkal nagyobb — micsoda emberáldozatokat követel olykor a világ mozgatója, a kőszén. Nem mentség, csak keserű vigasztalás, hogy nálunk, noha bőven van kőszenünk, aránylag mégis kevesebb a szerencsétlenség. Nem alkalmas tehát ez az eset, akármilyen szörnyű is, politikai szólamok gyártására és effélékre. De annál alkalmasabb arra, hogy résztvevő figyelmünket megfeszítse. A resiczai nagy baleseteket utolérhetetlen elemi okokra vezetik vissza. Egy bécsi tudós egyenesen a földrengéscziklus által okozott rétegbeli gázmozgalmaknak tulajdonítja a bányalégnek hirtelen, nagy tömegekben való kiömlését. Lehet. Bár hogy ez a bányalég hogyan gyulladt tehát meg, arról nem szól senki. Ellenben az ajkai borzasztó szerencsétlenségnek egészen modern oka van: a rövidzárlat, ami nem más, mint a két rosszul elhelyezett vagy megmozgatott villámvezeték érintkezéséből előtörő tűztömeg. Itt tehát a katasztrófát, amenynyire ma tudjuk, az emberi gondatlanság szabadította rá a munkások százaira. Sajnálkozásokkal és megdöbbenésekkel természetesen azt a hetven halott munkást csak elsiratni lehet, de az életnek visszaadni nem. Nem vigasztalás az sem, ha a büntető bíróság megszokott lassúsággal, de különben is ritkán hatásos munkáját a hanyag felügyelőkkel elvégzi. Maga az eset annyira szörnyű és nagyságánál fogva annyira új, hogy ebben az esetben magának az állami hatalomnak is egész energiájával meg kell mozdulnia. Színre kell tehát jönnie és minél hamarabb a bányamunkás-védelem egész speciális ügyének. És minden kőszénbányára nézve szerveztetnie kell az eddiginél sokkal nagyobb és tökéletesebb szakszerű felügyeletnek. Ez igenis hatalmában van az államnak, sőt elsőrangú kötelességében is. Nem is szólva arról, hogy a tisztes és hasznos munka nyomorékjait s a koldusoknak visszamaradt özvegyeket és árvákat az állam közvetlen felügyelete alatt, esetleg az ország pénzéből kell ellátni (ami más, mint az alamizsna), amihez a jószívű társadalom is segít. Bár igaz, hogy a mi gyönge államunk mellett hovatovább egyre növekszik a társadalom terhe, amiben különben gazdag embereink bizony nem szoktak arányosan résztvenni. Most ez nagyon is nyilvános alkalom arra, hogy a sokszor emlegetett szociálpolitikai új szellem valóság-e és ha igen , mit ér ? Sok rosszindulatú kézből ütné ki az üszköt, ha bebizonyosodnék, hogy az állam és társadalom kényszerítés nélkül is képes azokat a kötelességeket teljesíteni, amelyekkel minden elesett iránt tartozik. De legeslegelsősorban azok iránt, akiknek minden életörömét köszöni : a munka s kivált a veszedelmes munka emberei iránt, végezzék azok kötelességüket az emberi életnek akármelyik területén. E rendíthetetlen visszautasításra, a halálos félelemben rimánkodó asszony végre kitör : "De, szerencsétlen! Nem engedhetem meg, hogy megöld fiadat, vagy hogy fiad megöljön téged !C íme a titok. Ez tette Goutlieb viselkedését oly talányossá. Thibault herczeg az ő fia. És ezután az öreg ember pergő könyekkel tett keserű kifakadásaiból megtudjuk a következőket : A herczegasszony férje elzüllött iszákos ember volt, kivégre, hogy botrányos élete árnyai ne hulljanak családjára, elment vidékre, egyik birtokukra élni és meghalni. Az asszony, örömtelen életének folyásában, megszerette ezt a bankárt, ki házukba járt és mindnyájuknak igaz és hű barátja volt. Rajongó szerelmüknek gyümölcse volt ez a Thibault herczeg, ki most, mint az antiszemita naczionalisták vezére, úgy bánt vele, mint láttuk. Goutlieb kimondhatatlanul, őrült szenvedélylyel szerette vala a herczegnőt. Ez azonban meggyónta bűnét ugyanezen páter Silvian-nak, kit most is érte küldött. A páter a feloldást csak úgy tudta neki megadni, ha szerelméről lemond. Ágnes ezt meg is tette és visszavonult teljesen szerelmesétől. Gottlieb kétségbeesett veszteségén, őrjöngött fájdalmában ; ész nélkül kapkodott mindenfelé segítségért; elment a páterhez ; csuhája szélét csókolva rimánkodott neki, hogy engedje még egyszer látni szerelmes asszonyát, egy napig, egy óráig, öt perczig, egy perczig , mindhiába ; a páter hajthatatlan volt; a bankár siránkozásaira bibliai velős mondatokkal felelt. Ekkor a szerencsétlen ember hazament, és amint a klastrom csendes utczájában jobbrólbalról látta maga mellett elsurranni a fekete csuhás embereket, megértette, hogy ezek azok a nagy ragadozó madarak, melyek a magasból rálesnek a kisebb embermadarakra, tűig elragadhatják, magukévá tehetik őket. És azon perez óta lett Goutlieb lelkes, buzgó zsidóvá, aminek lenni azelőtt soha sem jutott eszébe. Azóta a számkivetett apa látta felnőni, fejlődni fiát; látta mint piciny gyermeket, serdülő és meglett ifjút; látta virulni, erősödni, szépülni ; gyakran majd meghasadt szive a vágytól, hogy megérintse, hogy megsimítsa: nem tette, nem tehette. Távolból bámulta, imádta, bálványozta; gyönyörködött még abban is, hogy mily erélylyel, mily hatalmas vakhittel üldözi saját faját. Nem közeledett hozzá. Meg nem szólította. És most — Íme ! Nem ! Nem mond le a párbajról. És ha meghal, akkor is tudni fogja, hogy miért. A bankár eme határozat kimondása után távozik. Az ajtóban találkozik a hazaérkező Thibault herczeggel, ki e látogatást — amint hogy természetes is — feltűnőnek találja és faggatni kezdi anyját mindenféle kérdésekkel. Az asszony azt hazudja, hogy félti fia életét, ezért hivatta el és próbálta megkérlelni ellenfelét. Minthogy ez azonban nem engedett, most fiát kezdi kérlelni. Ez a darab egyik legszebb jelenete. Igen hosszú jelenet , de remek és megindító. Az anya addig kéri, addig simogatja, szirógatja fiát, míg ez — sok ellenállás után —a vallási tekintetekből és gyermeki szeretetből végre megígéri, hogy csupán karján fogja jelentéktelenül megvérezni ellenfelét. Védelmezni fogja a maga életét és kímélni a másét. De midőn megbékülve távozni akar, a fiú lelkébe benyilallik a gyanú. Visszatér. Új kérdéseket intéz anyjához, ki végre is belezavarodik a sok kérdésbe és hazug feleletbe, és kényszerből — lassanként, apránként megvallja, hogy annak az embernek szeretője volt. — Mit ? — pattan fel a fiú magánkívül fájdalmában. — És ezt az embert kíméljem én, aki meggyalázta atyámat, egész családomat ! Soha ! És rohan az ajtó felé. Ekkor útját állja anyja és a megsemmisülés utolsó kínos erőfeszítésével mondja ki az eddig nehezen rejtegetett végső igazságot: — Thibault, te ezt az embert nem ölheted meg. A fiú borzalmas felkiáltása végzi be e felvonást. Vegyék tudtul, hogy ez az egész nagy felvonás csak két jelenetből áll: az anya az apával, az anya a fiúval. És mégsem hosszadalmas. Egy perczig sem lesz terhére a nézőnek. Ha ezt meggondolják, megmérhetik, mily csodaszerű művészettel van ez a darab megírva. A végső felvonás ismét csak két nagy jelenetből áll, két nagy vita-párbeszédből. Thibault herczeg megtudván az igazat, felismeri, hogy ez életben többé semmi keresnivalója nincs. Hogyan éljen tovább ? Jogos társadalmi helyzet nélkül, név nélkül; a herczeg nevét nem viselheti, mert az nem az övé, mint Gottlieb pedig nem járkálhat a földön : elhatározza tehát, hogy meg fog halni. Elhivatja páter Silviant és a bankárt, kikkel még utoljára beszélnie kell. A páter, ki nagylelkű és nemesszívü ember, meghallgatván a fiú panaszát és megismervén szándékát, figyelmezteti, hogy a halál csak önző megoldás, de megfutamodás az egyház zászlója alól. Könyörületes jósággal mutatja meg a jó ember a kétségbeesett ifjúnak a helyes menekvőhelyet, a klastromot, és idézi a Szentnek szavait: »A magány az erő, a csend az imádsága«. A klastromban nem kell a név. AZ ÚJSÁG Szombat, 1909. január 16. BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A kormány a koaliczió tagjait felkérte, hogy a hétfői ülésen már az ülés elején lehetőleg teljes számban jelenjenek meg. Sürgős az adóreform. */ Változás a konstantinápolyi konzuláris főtörvényszéken. Kvassay István, a konstantinápolyi konzuláris főtörvényszék elnöke már régebben kérte állásától való fölmentését. A király most teljesítette Kvassay kérését és Frans Arrigót, a legfelső törvényszék és semmitőszék udvari tanácsosát nevezte ki a konzuláris főtörvényszék elnökévé. Kvassay István, aki a koalíció kormányvállalása előtti időben tudvalévően emlékezetes kudarcot vallott békeközvetítésével és kibontakozási terveivel, egy ideig csakis birtokainak kezelésével szándékozik foglalkozni. Egy másik verzió szerint Kvassay egy jelentőséges hivatal élére fog kerülni. Pártértekezlet. Az alkotmánypárt január tizenkilenczedikén este hat órakor tárgyalja az adóreformot . A konferenczia után pártvacsora lesz. * A karánsebesi román püspök. A kormány egyik szócsöve hozta, hogy Jetiste Filaret archimandrita karánsebesi püspökké való megválasztásának királyi megerősítése azért késik, mert Musiea Filaret az egyházmegye zilált állapotát nem siet rendbehozni és a vallásügyi kormány által elrendelt fegyelmi vizsgálatot se foganatosítja. Ezzel szemben más oldalról azt írják, hogy a rizsaját ügye semmi kapcsolatba se hozható a püspök irályi megerősítésével, mert a vizsgálatot már hónapokkal ezelőtt annak rendje szerint foganatosították, a kompromittált egyházi személyeket hivataluktól felmentették, elbocsátották. Badescu dr. igazgató ellen a püspöki szentszék az eljárást, mint személyi okokból eredő zaklatást, megszüntetendőnek találta; felebbezés folytán az ügy a metropolia szentszéke elé került; itt a fegyelmi vizsgálatnak az illetékes egyházi tanács elé való