Az Ujság, 1909. január/2 (7. évfolyam, 13-26. szám)

1909-01-16 / 13. szám

___________________________ nalomra gerjesztetnek mindenkit, de köz­vetlenül kihívják a nagyobb védelem, a munkásélet nagyobb, sokkal nagyobb biztosításának követelését is. Tehát a szoc­iális együttműködést. Mert ha az elemi erők túlhatalmával nem is lehet megküzdenünk, mégis módunkban áll legalább azokat az öldöklő okokat meg­fogyasztanunk, a­melyek tőlünk, jelle­münktől, törvényeinktől, rendeleteinktől s kivált azok komoly végrehajtásától függenek. Most aránylag rövid idő alatt egy­másután három nagy bányaszerencsét­lenség riasztotta fel a nálunk nagyon is hamar elszundikáló közlelkiismeretet. Pár héttel ezelőtt Resiczán ölt meg tíz derék bányamunkást a fölrobbant bányalég. Tegnap ugyanott a dománi kőszén­bányában megint fizet. És nyomban rá az ajkai bányában tört ki még ennél is rettenetesebb katasztrófa, a­melynek nem kevesebb mint hetven munkás élete esett áldozatul. A halál ekkora heka­­tombáit látván, elébe kell tennünk ezt az egyet minden más nyomorúságainknak. A bányaszerencsétlenségek bizonyo­san nem magyar spec­ialitások. Tudjuk, hogy Francziaországban, Angliában és Németországban — a­hol pedig a mun­kásvédelem sokkal nagyobb — micsoda emberáldozatokat követel olykor a világ mozgatója, a kőszén. Nem mentség, csak keserű vigasztalás, hogy nálunk, noha bőven van kőszenünk, aránylag mégis kevesebb a szerencsétlenség. Nem alkalmas tehát ez az eset, akármilyen szörnyű is, politikai szólamok gyártására és effélékre. De annál alkalmasabb arra, hogy résztvevő figyelmünket megfeszítse. A resiczai nagy baleseteket utol­érhetetlen elemi okokra vezetik vissza. Egy bécsi tudós egyenesen a földrengés­­cziklus által okozott rétegbeli gázmozgal­maknak tulajdonítja a bányalégnek hir­telen, nagy tömegekben való kiömlését. Lehet. Bár hogy ez a bányalég hogyan gyulladt tehát meg, arról nem szól senki. Ellenben az ajkai borzasztó szerencsét­lenségnek egészen modern oka van: a rövidzárlat, a­mi nem más, mint a két rosszul elhelyezett vagy megmozgatott villámvezeték érintkezéséből előtörő tűz­­tömeg. Itt tehát a katasztrófát, a­meny­nyire ma tudjuk, az emberi gondatlanság szabadította rá a munkások százaira. Sajnálkozásokkal és megdöbbenések­kel természetesen azt a hetven halott munkást csak elsiratni lehet, de az élet­nek visszaadni nem. Nem vigasztalás az sem, ha a büntető bíróság meg­szokott lassúsággal, de különben is ritkán hatásos munkáját a hanyag felügyelők­kel elvégzi. Maga az eset annyira szörnyű és nagyságánál fogva annyira új, hogy ebben az esetben magának az állami hatalomnak is egész energiájával meg kell mozdulnia. Színre kell tehát jönnie és minél hamarabb a bányamunkás-védelem egész spec­iális ügyének. És minden kőszén­bányára nézve szerveztetnie kell az eddi­ginél sokkal nagyobb és tökéletesebb szakszerű felügyeletnek. Ez igenis hatal­mában van az államnak, sőt elsőrangú kötelességében is. Nem is szólva arról, hogy a tisztes és hasznos munka nyo­morékjait s a koldusoknak visszamaradt özvegyeket és árvákat az állam köz­vetlen felügyelete alatt, esetleg az ország pénzéből kell ellátni (a­mi más, mint az alamizsna), a­mihez a jószívű társa­dalom is segít. Bár igaz, hogy a mi gyönge államunk mellett hovatovább egyre növekszik a társadalom terhe, a­miben különben gazdag embereink bizony nem szoktak arányosan résztvenni. Most ez nagyon is nyilvános alkalom arra, hogy a sokszor emlegetett szoc­iál­­politikai új szellem valóság-e és ha igen , mit ér ? Sok rosszindulatú kézből ütné ki az ü­szköt, ha bebizonyosodnék, hogy az állam és társadalom kényszerítés nélkül is képes azokat a kötelességeket teljesí­teni, a­melyekkel minden elesett iránt tartozik. De legeslegelső­sorban azok iránt, a­kiknek minden életörömét kö­szöni : a munka s kivált a veszedelmes munka emberei iránt, végezzék azok kötelességüket az emberi életnek akár­melyik területén. E rendíthetetlen visszautasításra, a halá­los félelemben rimánkodó asszony végre kitör : "­De, szerencsétlen! Nem engedhetem meg, hogy megöld fiadat, vagy hogy fiad megöljön téged !C íme a titok. Ez tette Goutlieb viselkedé­sét oly talányossá. Thibault herczeg az ő fia. És ezután az öreg ember pergő könyekkel tett keserű kifakadásaiból megtudjuk a követ­kezőket : A herczegasszony férje elzüllött iszákos ember volt, ki­végre, hogy botrányos élete árnyai ne hulljanak családjára, elment vidékre, egyik birtokukra élni és meghalni. Az asszony, örömtelen életének folyásában, megszerette ezt a bankárt, ki házukba járt és mindnyájuknak igaz és hű barátja volt. Rajongó szerelmüknek gyümölcse volt ez a Thibault herczeg, ki most, mint az antiszemita naczionalisták vezére, úgy bánt vele, mint láttuk. Goutlieb kimondhatat­lanul, őrült szenvedélylyel szerette vala a herczegnőt. Ez azonban meggyónta bűnét ugyanezen páter Silvian-nak, kit most is érte küldött. A páter a feloldást csak úgy tudta neki megadni, ha szerelméről lemond. Ágnes ezt meg is tette és visszavonult teljesen szerel­mesétől. Gottlieb kétségbeesett veszteségén, őrjöngött fájdalmában ; ész nélkül kapkodott mindenfelé segítségért; elment a páterhez ; csuhája szélét csókolva rimánkodott neki, hogy engedje még egyszer látni szerelmes asszonyát, egy napig, egy óráig, öt perczig, egy perczig , mindhiába ; a páter hajthatatlan volt; a bankár siránkozásaira bibliai velős mondatokkal felelt. Ekkor a szerencsétlen ember hazament, és a­mint a klastrom csendes utczájában jobbról­­balról látta maga mellett elsurranni a fekete csuhás embereket, megértette, hogy ezek azok a nagy ragadozó madarak, melyek a magasból rálesnek a kisebb embermadarakra, tűig el­ragadhatják, magukévá tehetik őket. És azon perez óta lett Goutlieb lelkes, buzgó zsidóvá, a­minek lenni azelőtt soha sem jutott eszébe. Azóta a számkivetett apa látta felnőni, fejlődni fiát; látta mint pic­iny gyermeket, serdülő és meglett ifjút; látta virulni, erősödni, szépülni ; gyakran majd meghasadt szive a vágytól, hogy megérintse, hogy megsimítsa: nem tette, nem tehette. Távolból bámulta, imádta, bálványozta; gyönyörködött még abban is, hogy mily erélylyel, mily hatalmas vakhittel üldözi saját faját. Nem közeledett hozzá. Meg nem szólította. És most — Íme ! Nem ! Nem mond le a párbajról. És ha meghal, akkor is tudni fogja, hogy miért. A bankár eme határozat kimondása után távozik. Az ajtóban találkozik a hazaérkező Thibault herczeggel, ki e látogatást — a­mint hogy természetes is — feltűnőnek találja és faggatni kezdi anyját mindenféle kérdésekkel. Az asszony azt hazudja, hogy félti fia életét, ezért hivatta el és próbálta megkérlelni ellen­felét. Minthogy ez azonban nem engedett, most fiát kezdi kérlelni. Ez a darab egyik legszebb jelenete. Igen hosszú jelenet , de remek és megindító. Az anya addig kéri, addig simogatja, szi­­rógatja fiát, míg ez — sok ellenállás után —a vallási tekintetekből és gyermeki szeretetből végre megígéri, hogy csupán karján fogja je­lentéktelenül megvérezni ellenfelét. Védelmezni fogja a maga életét és kímélni a másét. De midőn megbékülve távozni akar, a fiú lelkébe benyilallik a gyanú. Visszatér. Új kér­déseket intéz anyjához, ki végre is belezava­rodik a sok kérdésbe és hazug feleletbe, és kényszerből — lassanként, apránként meg­­vallja, hogy annak az embernek szeretője volt. — Mit ? — pattan fel a fiú magánkívül fájdalmában. — És ezt az embert kíméljem én, a­ki meggyalázta atyámat, egész csalá­domat ! Soha ! És rohan az ajtó felé. Ekkor útját állja anyja és a megsemmi­sülés utolsó kínos erőfeszítésével mondja ki az eddig nehezen rejtegetett végső igazságot: —­ Thibault, te ezt az embert nem öl­heted meg. A fiú borzalmas felkiáltása végzi be e felvonást. Vegyék tudtul, hogy ez az egész nagy felvonás csak két jelenetből áll: az anya az apával, az anya a fiúval. És még­sem hossza­dalmas. Egy perczig sem lesz terhére a néző­nek. Ha ezt meggondolják, megmérhetik, mily csodaszerű művészettel van ez a darab meg­írva. A végső felvonás ismét csak két nagy jelenetből áll, két nagy vita-párbeszédből. Thibault herczeg megtudván az igazat, felismeri, hogy ez életben többé semmi keresni­valója nincs. Hogyan éljen tovább ? Jogos tár­sadalmi helyzet nélkül, név nélkül; a herczeg nevét nem viselheti, mert az nem az övé, mint Gottlieb pedig nem járkálhat a földön : elhatározza tehát, hogy meg fog halni. El­hivatja páter Silviant és a bankárt, kikkel még utoljára beszélnie kell. A páter, ki nagylelkű és nemesszívü ember, meghallgatván a fiú panaszát és megismervén szándékát, figyelmezteti, hogy a halál csak önző megoldás, de megfutamodás az egyház zászlója alól. Könyörületes jósággal mutatja meg a jó ember a kétségbeesett ifjúnak a helyes menekvőhelyet, a klastromot, és idézi a Szent­nek szavait: »A magány az erő, a csend az imádsága«. A klastromban nem kell a név. AZ ÚJSÁG Szombat, 1909. január 16. BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A kormány a koali­­czió tagjait felkérte, hogy a hétfői ülésen már az ülés elején lehetőleg teljes számban jelenjenek meg. Sürgős az adóreform. */ Változás a konstantinápolyi konzuláris fő­­törvényszéken. Kvassay István, a konstantinápolyi konzuláris főtörvényszék elnöke már régebben kérte állásától való fölmentését. A király most teljesítette Kvassay kérését és Frans Arrigót, a legfelső törvényszék és semmitőszék udvari taná­csosát nevezte ki a konzuláris főtörvényszék el­nökévé. Kvassay István, a­ki a koalíc­ió kormány­vállalása előtti időben tudvalévően emlékezetes kudarc­ot vallott békeközvetítésével és kibonta­kozási terveivel, egy ideig csakis birtokainak keze­lésével szándékozik foglalkozni. Egy másik verzió szerint Kvassay egy jelentőséges hivatal élére fog kerülni.­­ Pártértekezlet. Az alkotmánypárt január tizenkilenczedikén este hat órakor tárgyalja az adóreformot . A konferenczia után pártvacsora lesz. * A karánsebesi román püspök. A kormány egyik szócsöve hozta, hogy Jetiste Filaret archimandrita karán­­sebesi püspökké való megválasztásának királyi meg­erősítése azért késik, mert Musiea Filaret az egyházmegye zilált állapotát nem siet rendbehozni és a vallásügyi kor­mány által elrendelt fegyelmi vizsgálatot se foganato­sítja. Ezzel szemben más oldalról azt írják, hogy a rizs­aját ügye semmi kapcsolatba se hozható a püspök irályi megerősítésével, mert a vizsgálatot már hónapok­kal ezelőtt annak rendje szerint foganatosították, a kompromittált egyházi személyeket hivataluktól felmen­tették, elbocsátották. Badescu dr. igazgató ellen a püs­pöki szentszék az eljárást, mint személyi okokból eredő zaklatást, megszüntetendőnek találta; felebbezés foly­tán az ügy a metropolia szentszéke elé került; itt a fe­gyelmi vizsgálatnak az illetékes egyházi tanács elé való

Next