Az Ujság, 1909. november/1 (7. évfolyam, 259-270. szám)
1909-11-02 / 259. szám
r mányzat élére, ami csak azt a meggyőződést érlelhette meg a görög nemzetben, hogy Kréta tulajdonképpen nem Törökországhoz, hanem Görögországhoz tartozik. György király hatalmas családi összeköttetései révén ezenközben fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy az annexió minél előbb tényleg megtörténjék. Tavaly vagy harmadéve meg is szerezte a védőhatalmasságok ígéretét, hogy a nemzetközi megszálló csapatoknak 1909. július 27-ére kitűzött visszavonásával egyidejűleg a sziget Görögországhoz fog csatoltatni. Nemcsak a görögök, hanem a védőhatalmasságok is ezt annyira elintézett ügynek tekintették, hogy nem is tiltakoztak a krétai milicziának és csendőrségnek görög vezetés alá helyezése, a görög levélbélyeg használata, a görög lobogó kitűzése stb. ellen. Minek is, hiszen Kréta úgyis Görögországé. Az életre támadt Törökország azonban nem vette ilyen könnyedén a dolgot. Minél inkább közeledett a nemzetközi megszállócsapatok visszavonásának, illetőleg a védőhatalmasságok által György királynak adott ígéret beváltásának ideje, a törökök az országgyűlésen és népgyűléseken annál hangosabban tiltakoztak a sziget elveszítése ellen. A Fényes Kapu diplomáciai után sürgette a szultán szuverenitásának elismerését és biztosítását, egyidejűleg pedig mozgósította a III. hadtestet, hogy fegyveresen is útját állja a görög hódításnak. Július végén és augusztus elején úgy látszott, hogy elkerülhetetlen a görög-török háború. A hatalmasságok nagy erőfeszítést fejtettek ki, hogy Törökországot mérsékletre, Görögországot várakozásra bírják. A krétai kérdés ma is megoldatlan, a sziget a szó szoros értelmében a levegőben lóg, hanem a háború szerencsésen elmaradt. Nemcsak azért, mert a védőhatalmasságok későbbi időre megint odaígérték Krétát Görögországnak, hanem azért is, mert a görög kormány kénytelen volt belátni, hogy nincsen sem hadserege, sem flottája, amely szembeszállhatna Törökországgal. A csalódás a nemzeti aspirációk közvetetlenül küszöbön állónak vélt teljesedésében, valamint a pénzügyi és katonai teljes tehetetlenségnek szégyenletes leleplezése súlyos csapást mért a görög nemzetre és ha nem is indítóoka, de legalább kiinduló pontja lett a mai válságnak. Az öreg király régóta tehetetlen bábu szerepét játszotta a görög politikai vásárban és tekintélyt, népszerűséget, annyit amennyit, még csak az a hit kölcsönzött neki, hogy családi összeköttetéseivel meg tudja szerezni Görögországnak Kréta szigetet. Ez a hit egyszerre semmivé vált, ami alapjaiban megrendítette a dinasztia pozícióját. Ugyanakkor egész Európa szeme elé tárult Hellasz belső züllésének sivár képe, ahol politikusok, pártok, fővárosi és vidéki klikkek önző érdeke dönti romlásba a jobb sorsra érdemes nemzetet. Az ország megdöbbentő szegénységben sínylődik, a kincstár, a közigazgatás, a jogszolgáltatás, hadsereg és flotta a törtetők zsákmánya; közérdekben semmi sem történik, minden a magánérdeket szolgálja. A krétai csapás mintha egyszerre mindeneknek a szemét fölnyitotta volna. A király nyiltan hirdette, hogy tekintettel uralkodásának meddőségére, leteszi a koronát. A közvélemény tudatára ébredve a szomorú helyzetnek, háborogni kezdett, megbuktatta a Theotokiszkormányt és reformok után kiáltozott. A közlelkiismeret ezen diszpozícziója szinte kikényszerítette a török példa kontár másolását. A katonatisztek vették kezükbe az ország megmentését. Nem törődtek azzal, hogy mögöttük nem áll kitűnően szervezett és fegyelmezett hadsereg, nem jutott eszükbe, hogy ők nem dicsekedhetnek fényes győzelmekkel, legföljebb megsemmisítő vereségekkel és politikai cselszövényekkel, augusztus végén Zorbai tüzéralezredes vezetése alatt egyszerűen megalakították a katonatiszti ligát, amely előtt szó nélkül meghajolt a korona, az országgyűlés, a kormány. A katonatisztek reformprogrammot diktáltak, amelyet a törvényhozás összes tényezői hanyatt-homlok elfogadtak. A király megmaradt trónján, Rhallysz helyett Mavromikhalisz ült a miniszterelnöki székbe. A képviselők a katonatisztek fenyegető kardcsörtetése mellett szavaztak mint a karikacsapás. Az ország tovább vergődött a romlás örvényében. Csakhamar akadtak azonban elégületlenek. A kik úgy találták, hogy tulajdonképpen semmi egyéb nem változott, mint hogy a politikusok helyet Zorbas alezredes és tiszttársai élvezik a hatalom jótéteményeit. A kik igazi fölfordulást, a királyi család elkergetését, véres forradalmat hirdetnek, mert e nélkül Görögország sorsa nem fordulhat jobbra és ők nem kerülhetnek a hatalom birtokába. Ezek a jakobinusok és Szymbrakakisz őrnagy körül csoportosulnak. Egyikük, Typaldosz sorhajókapitány azt hitte, hogy már ütött is a cselekvés órája és bolond fővel a falnak ment, míg összeesküvő társai várják a nekik kedvező alkalmat az érvényesülésre. Eddig csak a politikusok érdekcsoportjai szitták az ország vérét, most már katonatiszti klikkek is hozzáláttak a munkához. Zorbas társasága saját veszedelmét látja a Szymbrakakisz—Typaldosz-társaság jelentkezésében és azért fegyvert ragad ellene. Ez bátorságot önt a királyba, kormányba és országgyűlésbe, egyszerre mindannyian nagyon bátrak lesznek és a törvényes rend erélyes megvédelmezéséről beszél-Mintha egy nagy állandó zsúr lenne ez az egész világ. Egyik a másik után lép be a nagy díszterembe, s egyik a másik után fogja a kalapját, búcsút vesz s távozik, hogy soha többé itt meg ne jelenjék. Tessék még egy kicsit maradni, gondoljuk magunkban s megsajnáljuk a távozókat, holott jól tudjuk, hogy nemsokára mi is elköszönünk, hogy soha többé vissza ne térünk. Sőt azt is tudjuk, hogy egyszer csak azok is eltávoznak, kik még ott maradtak a háziakkal szórakozni s néhány szendvicset bekapni. Tudjuk, hogy a terem kiürül az utolsó emberig, még a házigazda is otthagyja a lakását. Tudjuk, hogy nemcsak a házban, de a ház körül, a városban, a vidéken, messze tereken, az egész világon eltávozik valahová minden élőlény, minden szalag, moszat, sejt és baczillus. Tudjuk, hogy valamikor némán, élettelenül fog keringeni a föld az űrben, mint istenek, zsenik, szentek és gazemberek porhüvelyével megspékelt óriási temető. Jön idő, mikor nem lesz színpompa, fény, hang, mert nem lesznek ezeket megérzékelő lények. Elhangzik minden vers, tudja Isten mivé átalakulva bolyong az űrben a kilenczedik szimfónia minden akkordja, a művészet minden ihlete, a gondolatot termelő foszfor. Tudjuk, hogy eljön az idő, mikor mindennek a legalaposabban vége lesz, s minden hiába volt. És mégis szeretünk élni, és mégis küzdünk az elkerülhetetlen halál ellen, mert ez a fejlődés nagy kényszere, a bennünk működő nagy életerő akarata. És nem örülünk úgy az életnek, mint ahogy rettegünk a haláltól; az élet számára nincs annyi hallelujánk, mint amennyi komor színünk, hangulatunk, meghatottságunk és megdöbbenésünk van a halál számára. Mi természetesebb, mint hogy a halál ellen való elkeseredett kapálódzásunkban vigaszt, reménységet eszelünk ki magunknak. Megszerkesztjük magunknak a föltámadás nagy reménységét, mert még nem vagyunk annyira idomítva a megnyugvásban, hogy elviselhetnők az örök halál gondolatát. S hogy ez annál elviselhetőbb legyen, az örök életben való reménységünket kinevezzük csalhatatlan hitnek, de csak magunk számára, mert az ember, a föld legfejlettebb állatja, nagyon önző lény. Minden élő lény, minden állat és növény örökre elmúlik minden ő vitális erejével egyetemben, de mi emberek természetesen kivételes lények vagyunk s valahol a hetedik szféra körül valami formában továbbélünk. De ha bizonyosnak fejtjük ki magunknak, hogy lelkünk megnemesedve tovább él a túlvilágon, akkor miért borzalmas a halál ? Miért borzalmas, mikor azt tartjuk felőle, hogy nem halál ez, hanem örök életünknek a kezdete ? Miért nincs az életnek szimbóluma a költészetben és művészetben, miért van a halálnak ? Miért gyászoljuk Jézus kínos halálának emlékezetét nagypénteken, mikor pedig harmadnapra akkora diadalt aratott a halálon ? Mert az érzés, a pillanatnyi benyomás erősebb minden filozófiánál. Mert híres, nagyszerű, megdöbbentő születések nincsenek, hogy képzelődésünkre hatnának, de híres, megdöbbentő, komor halálok vannak. Mert nem veszszük észre, hogy ami a halálban komor és megdöbbentő, a mi képzelődésünkre hat, az még ennek a földi létnek nyomorúságaihoz, az élethez tartozik. Mert azt hiszszük, hogy vannak kínos, komor halálok, holott kínos halál nincs, mert a mártírok legrettenetesebb gyötrelmei is még az életben folynak le. AZ ÚJSÁG Kedd, 1909. november 2. A vádlottak padján. Telefonálta Szomory Emil. Szabadka, november elsején. A szabadkai utczákon szegény fiatal leányok őszirózsát árulnak. Mindszentek napjára nyíltak ki, egyszerűen és fehéren és bánatosan hajlanak meg hosszú szárukon. Vásárolt volna-e egy csomóval Haverda Mariska is, erre gondolunk ott a tárgyalóteremben, amint a szőke asszony helyet foglalt a vádlottak padján, szemben a bíráival, akik azt mondják, része van benne, hogy a szabadkai temető idő előtt szaporodott meg egy sírral. Mindszentek napján kezdjük egy gyilkossággal befejeződött fanatikus szerelmi drámának a végtárgyalását, azon a napfényes reggelen, amikor a keresztényi szeretet és hit szerint mindenki, aki elköltözött, megbocsájt nekünk, akik minden vétkeinkkel egyelőre még itt maradtunk. A nobilitásnak ennek a luxusával az élet nem szolgál. A miért olyan parányi, az örökkévalósággal szemben a maga számára aknáz ki minden részletet. A jog és törvény ekként beleszól a sápadt virágárusleánykák üzletébe és megfosztja őket attól a klienstől, aki szegény őszi rózsáikért talán a legjobban fizetett volna. Igazában ebben a bűnpörben Haverda Mariska személye a rendkívüli. Mindaz, ami körülötte történt, közönséges bűntény, amiről négy-öt sort szoktunk írni, ha halálos ítélettel is végződik. Vagy felmentéssel. Mindegy. Agyonlőttek egy öreg asszonyt, aki akkor érezhette először, hogy szíve is van, amikor egy golyó szaladt beléje. És mihelyst megtudta, már meg is halt. Itt Szabadkán jól ismertékaz őret. Haverda Boldizsárnét, őszinte rész-