Az Ujság, 1911. október (9. évfolyam, 233-245. szám)

1911-10-15 / 245. szám

! Vasárnap, 1911. október II. __________AZ ÚJSÁG__________ — Kedden este fogorvosomhoz mentem fel — mondotta — és midőn a lépcsőházba értem, észre­vettem, hogy az az öreg asszony, a ki velem együtt popziense a doktornak, a­ földről valami csillogó tárgyat vesz fel és hirtelen zsebre dugja. Gyanús­nak tűnt előttem a dolog és kérdőre vontam, m­ert gyanítottam, hogy valami idegen értéktárgyat dugott el előlem. A kapzsiság ördöge vitt rá, hogy megalkudtam a talált kincsen azzal az öreg asszonyéval, a­kit közelebbről nem ismerten­. Mind a ketten elsiettünk a­ zálogházba és, a kölcsön összegen megosztozkodtunk. Könnyű elképzelni , hogy e szavak mily csil­lapító hatással voltak a férj felkorbácsolt lelkére. A megőrüléshez közel álló ember kissé megnyugo­dott ugyan, de teljes lelki nyugalmát csak ma nyerte vissza, a­mikor két nap múlva a tolvaj maga is töredelmes vallomást tett. A kárvallott úriasszony visszakapta az ezer­­négyszáz koronát és igy megint teljes birtokába jutott elvesztett boutonjának. A két másik nő ellen jogtalan eltulajdonítás czimén megindítot­ták az eljárást. (fjj ____________________________________ib v’ SZÍNHÁZ. ZENE. lif és laza. Egy nép tragédiája, irta Schönherr Károly, fordí­totta Garvay Andor; előadták a­­Vígszínházban­' . 1911 október 14-én. Schönherr Károly Glaube und Heimat, czimü színművének első hitét egy bécsi újságból­­vettük, mely egyes felvonásokat közölt belőle, mint jelen­tékeny és feltűnő műből. Érthető kíváncsisággal olvastuk e közleményeket , a műnek világgá hir­detett preceellencziáját azonban belőlük kivenni nem tudtuk. Aztán előadták a darabot Bécsben , rengeteg sikerrel. Utóbb ismét Berlinben , tenger nagy siker­rel. A­mire pedig Bécsben és Berlinben rányomták a remekmű billogját, arra nézve a többi Német-­ országnak nincs többé felszólalása, annak min­denütt tetszeni muszáj. Kedves, pajkos Bródy Sándorunk, ki úgy mer írni, mint tollának a hegye termett, ezt a körülményt úgy okolná meg, hogy »mert különben : Czoki, ripacs !« A darab tehát — a szokásos kifejezés szerint — mindenütt egekig ment. A walkürök­­honából aztán Staakmann lipcsei kiadó ismét lehozta, a földre és kinyoma­tta számtalan példányokban. Az, mely előttünk fekszik, a hatvanadik ezerből való. A kisvih­arban ránk zúduló eme tények súlya alatt elolvastuk a könyvet és — megváltjuk — né­mileg kiábrándulva tettük le kezünkből. Nem talál­tuk meg benne azt, a­mi a mű fényes sorsát igazolná. Elmondjuk az e­gy nép tragédiájáénak tar­talmát. A Reformáczió ellen irányult vissza hatás korá­ban, tehát a tizenhetedik században, igen szigorúan bántak el a luteránusokkal Ausztriában. Egy-egy tetőtől-talpig vasba burkolt katona, »az ádáz lovas« kivont karddal járta be az Alpesek falvait és könyörtelenül kergette ki az eretnekeket, kik nem akartak visszatérni az igaz hitre. Dobszó hir­dető jöttét, parancsát. A­kik nem engedelmesked­tek neki, kénytelenek voltak eladni telküket,­ házukat és minden el nem vihető ingóságukat, aztán pedig hirdetett­­határnapon kitakarodni az­­ országból. A Rott-család házában találjuk meg képét e rettentő üldözésnek. Ide jönnek a sógorok, roska­­i nők, szomszédok panaszkodni, hogy a kivándorlás parancsa rájuk ki van mondva. Itt tudjuk meg, hogy a ház gazdájának, Rott Kristófnak öcscse, Péter, már földönfutóvá lett és valahol az idegen­ben jár. Itt kapjuk meg képét annak is, hogy ezek a szegény parasztok mily erősen és mily makacsul ragaszkodnak a földhöz, mely őket eddig táplálta és mily rémülettel tekintenek a jövőbe, mely rájuk nézve egyenlő a végpusztulással. Rott Kristóf maga is protestáns , de — bár­mennyire testeik­ is gyávaságát — nem vallja meg ,nyilván. Nem­ vallhatja meg, m­ert itt él házában atyja, a nyolczvan éves Vizkóros aggastyán, ki semmi szili alatt sem akarja elhagyni a földet, melyet elődei ötszáz éven át birtokoltak, úgy sem él soká; tellát itt akar meghalni. Aztán pedig Kristóf felesége lelkesen ragaszkodik a katolikus hithez ; ezt tehát itt kellene hagyni. És végül hová vigye e zaklatott ember a nyomorba egyetlen kis hat, a »verebet«, azt az édes, csinos, ínai­anczos és már is szilárd jellemű emberkét, kit úgy sze­reti mint a szeme világát? Kristóf nem tehet hit­vallást. Fölemeli a padló egyik deszkáját, kiveszi alóla a rejtett bibliát, de hiába keres benne vigaszt. A biblia csak azt mondja, hogy »az Úristen kiveti azokat, kik­ sem melegek, sem hidegek«. Kristóf tehát csak bánkódik és kesereg. Mikor azonban a császár lovasa, egy kard­, szúrással megöli a szomszéd Sandpergernét,a­­ki­­ nem akarta kezéből kiadni bibliáját, akkor Kris­tóf tovább nem bírja fájdalmát. A vérben fetrengő holttest mellett felegyenesedik, és nyíltan meg­­vallja, hogy ő is »a tiszta evangélium és az isten hamisítatlan szavának híve«. Ennélfogva Kristóf is kénytelen lesz a vándorbothoz nyúlni. A második felvonásban a varga már talpalja és szögezi a vándorútra készülők csizmáit ; a földéhes, gazdag Engelbauer pedig megveszi Rotték házát és földjeit; a kóborló testvér, Péter haza­jött egy harapás kenyeret koldulni, mert bárhol jár, lelke mindig csak ide húzza vissza. A beteg aggastyán nem akarja fiát a házban megtűrni, nehogy saját biztonságát veszélyeztesse. És mikor a császár lovasa Pétert megismeri, azonnal el is kergeti újra az idegenbe. Rottné pedig együtt marad férjével, elvándorol vele. Fiukat majd a nagyanyjánál hagyják, míg felnő. Aztán majd utánuk jő. A harmadik felvonásban — a kitakarodás kora reggelén — a taliga már készen áll az udvaron. Párnák vannak rajta a haldokló aggastyán szá­mára, ki mióta meghallotta, hogy a meghalt pro­testánsokat nem temetik el, hanem a kutyapeczér dombjára vetik ki, nem akar itt maradni, hanem elmegy fiával. Minden el volna tehát intézve. Csak az önérzetes, vastagnyakú gyerekkel, a fegyel­mezetlen kis »verébbel« van baj. Az nem akar itt maradni. Az apjával akar menni,­habár ez a csá­szár parancsának ellenére volna. Mert a gyerme­keket itt fogják, hogy őket az igaz hitre vissza­térítsék. És midőn a vasas katona üldözőbe veszi, a merész ficzkó belehanyatlik a zajló patakba. A sebes ár oda vágja a malom kerekéhez és Kris­tóf a szegény »veréb« h­olttetemét húzza ki a hullámokból. Ez aztán túlmegy a nemeslelkü Kristófnak is béketűrésén. A szivén sebzett apa mint a fene­­vad ugrik neki a kegyetlen katonának; földre teperi, torkon ragadja és fojtogatja. —­ Itt a kardja! — ordit a Rottné — vágd agyon mint a borjút! — Nem, — hörgi Kristóf csikorgó fogai közül — a kard nem parasztfegy­ver. A szekerezét! Már feje fölött forgatja Kristóf a szekerezét, mikor a katona fölkiált:­­ »Szent Szűz Mária! Mint fiú szólgád ha­­­­lók még ! Ekkor Rott Kristóf karja lehanyatlik. A pa­raszt szégyenkezve, lassan ereszti el a katonát. —­ Nem, — mondja — nem igy. Krisztus parancsa nem megy vérre’. A paraszt, kinek apja már előre eltántorgott, a taligára fekteti gyermeke holttestét és az asszony fölemeli a taliga rudját. -­­ Indulás előtt Kristóf kinyújtja kezét, a katona remegve ragadja meg. A taliga már messze jár az ország útján, mikor a »lovas«, ki sokáig­­ bárpult a távozók után, vad mozdulattal tapos rá kardjára és összetöri. Ez a végső jelenet igen hatásos. A darabnak ezen jelenetében és ehhez hasonló szenvedélyes jeleneteiben azonban hiába keressük a drámát. Nem­ találjuk. Ne vakít­tassuk el magun­kat a ravaszul számított külsőségek és a festői részletek által", melyek képet adhatnak ugyan, de drámát nem. Mi is ennek a darabnak a cselekvése ? Az első felvonásban látjuk, hogy ki fogják kergetni Rottékat, úgy, mint a többieket. A második felvonásban csakugyan kikergetik Rottékat, mint a többieket. A harmadik felvonásban tényleg ki is kergetik Rottékat, mint a többieket. . A­hol a mese megkezdődött, ott meg is állt. És áll a darabon végig, egész az utolsó jelenetig. Nincs semmi evolúcziója. Az emberek benne hol akarnak, hol nem akarnak ; de nem cselekszenek semmit; nem küzdenek . Csak szenvednek. A­mi történik, az lelkükben történik; de tetté nem válik; jelenségbe nem lép. — ■ ■ Igaz, hogy" e darabban az egymást ’követő’ genre-képek fonalán erős színekben tartott, sőt gyakran igen durva leírását kapjuk a vallásüldö­zésnek. De ez a szerzőnek inkább epikai és deszkrip­­tiv tehetségére vall. A­ drámaírói művészetnek ehhez semmi köze. . — A mit e darabban látunk, az kizárólag pogrom. . . m . A pogrom gazság, de nem dráma. A genre- és milieu-festés dolgában pedig Sebőt** herr­or jóizlése iránt is nagy kételyeink támadtak. Ide iktatjuk a darabnak bekezdő öt sorát, szóról­ szóra­ ítéljen az olvasó ! (A függöny szétválik. A színpad jobboldalán nagy karosszékben ül az Öreg­ Rott, háttal a kö­zönséghez. Előtte kuporog a felcser, ki a beteget baj­nálja.) Megszólal az Öreg-Rott: Felcser ! A hasam feszül mint a doh. A felcser : Meghiszem !.. t. Öreg-Rott! Vizkóros vagy ! Mindjárt megkönnyebbülsz , már megfúrtalak ! Öreg-Rott: Ereszd ki a vizet, hogy megint szuszoghassak! A felcser: Csurog már ! Csak maradj veszteg ! . .. Hát mit szólnak ehhez? Ez a beköszöntő. Erre kritikánkat két szóban foglaljuk össze, még­pedig németül, hogy esetleg Schönherr úr is , megérthesse : Pfus Teufel! Ezek után joggal kereshetjük, hogy mi okozta a darabnak nagy, sőt tenneményszerű sikerét a né-*­meteknél, kik, műveit náczió létükre, mégsem lelkesedhetnek egy színpadi műért csupán azért, mert nincs benne dráma­­i Nézetünk szerint a németek szokatlan nagy felbuzdulásának két oka van. Berlinben a tárgy ragadta meg a lelkeket, a luteránusok üldöztetése a katolikusok által. Ennek vértől csepegő, kímé­letlenül riasztó képe nagyon az emberek szívéhez szólt. Ilyet még nem igen láttak a luteránus Ró­mában. Felmagasztalták tehát. Ez a darab! Ez igazat beszél ! Hurrah! Bécsben pedig Anzen­gruber kora óta oly ritkán hallották színpadon az alpesvölgyek derék és erőteljes parasztnépeinek szelíden agglutináló, édes, lágy dialektusát, hogy ez alkalommal nagyon megörültek kedves zenéjé­nek. Hogyne tetszenék a darab, melyben igy be­szélnek : »Sei froh, dass du s’weib Jos bist, die Beisszaug’! Hat erst vor drei Wochen auf dein Schäd’s ein Schüssel zerhaut! I han dich z’samm’ g’flickt!« Hát nem szép ez­? Hát lehetséges, hogy ez ne tessék ? Így lehetett, képzeljük, Bécsben és Berlinben.

Next