Az Ujság, 1912. augusztus/2 (10. évfolyam, 194-206. szám)

1912-08-27 / 203. szám

ó jóléti intézményeket s végül barátságos beszélgetés közben elvacsorálgattunk a fárasztó nap után vagy két óráig. Aztán mindenki nyugodni tért. Én is. És hajnali fél háromkor megismételtem a kirándulást egymagamban, barátságos ellen­őrzés nélkül. Ezzel tartoztam az ózdi és krompachi szervezetlen munkások ezreinek. Lássuk már most a tanulságokat: Megállapítom, hogy az ömlesztett aczéllal való munka súlyos munka. A megcsapolt kohók hősége rettenetes s még ennél is rettenetesebb a formákba öntött hűlő aczél kisugározása. A hen­gerek kiszolgálása életveszedelmes és a Martin­­kemenczék etetése nem embernek való rettenet. Csakhogy Ózdon ebből semmi sincs. Az ózdi mű ugyanis technikailag tökéletes. Tökéletesek a kohók, mert kráterük abszolút zárt. Félméteres közelségben álltam, a­mikor egy új szállítmány érez befogadására a torok megnyilt és annyi gázt nem kaptam, a­mennyi egy pillanatra a lélegzete­met elnehezítette volna. Pedig én álltam a torok­hoz legközelebb. A munkások mind elhúzódnak a nyitás pillanatában, mert magát a munkát villamos automata végzi. Ezeknek az emberek­nek úgyszólván nincs is testi munkájuk soha.­­Napi bérük pedig 12 órai ellenőrző munkáért négy és hét korona. Súlyosabb munkát végeznek ugyanezért a bérért azok, a­kik a csapolásnál vannak. Tizen­két óránként ugyanis háromszor kell a kohókat megcsapolni. Minden csapolás tart átlag nyolct­­űíz pereznyi ideig. Ez kétségtelenül súlyos tiz perez. Magam is odahajoltam az ömlő tűzfolyam fölé és a fáztam. Az aczél nyílt csatornában zuhog az üst felé és szivet dermesztően félelmetes látvány annak, a­ki legelőször látja. Azok a vas­­álarczos emberek azonban, a­kik futását igazgat­ják, gyermekkoruk óta ezt csinálják. És csinálják késő vénségükig. A tűz nem pusztít embert. Egészséges színű, jól táplált, tagbaszakadt óriások valamennyien. Beszéltem egygyel, a­ki harminc­­­egy éve önt. Megkérdeztem tőle,­hogy nem akarna-e inkább könnyű munka mellé menni? — Ajaj, uram ! — mondta mosolyogva. — Arra még ráérek. A tűz a legjobb munka. Egy sichta alatt háromszor tíz perczig dolgozom ke­ményen és pihenek közbe három órát. A fizetés pedig tisztességes. Én kilencz koronát keresek naponta. Ugyanezt a választ kaptam a Martin-kemen­­czék körül, a­hová a kohók érczanyaga kerül. Kerül pedig automatikus módon, óriási daruk segítségével. Emberkéz többé nem nyúl az olvadt érezhez mindaddig, a­míg a hengerek közé nem jut. A Martin kemenezékbe szintén emelő daruk rakják a keverék érczet, daruk végzik a formába öntés munkáját is, daruk emelik a ruhaczélt a hevítő kemenczékbe, daruk szedik ki, daruk viszik a hengerekhez és automatikus készülékek végzik a forgatás és beigazítás minden munkáját is. A munkás itt is csak ellenőriz. A gép munkáját ön­tudatosan támogatja. Azért ez mégis kemény munka. De! A hengerek mellett napi 6 korona, 7 korona 63 fillér, 8 korona 56 fillér, 12 korona 25 fillér és 13 korona 43 fillér a szakmány munká­sok keresete. A közönséges rakodó napszámos­munkát 4 korona 87 fillérrel fizetik. Ezeknek az embereknek azonban semmi dolguk se a tűzzel, se az üzemmel. Ezek durva napszámos munkát végeznek, hideg anyaggal. Ezek a számok beszélnek. Elmondják részint azt, hogy az ózdi vasmunkások elég jó keresők, de elmondják azt is, hogy a munka, a­mit végez­nek, súlyos munka lehet. Az is. Kemény, nehéz munka. De nem ember­­pusztító, ha az üzem automatikus. Az ózdi pedig­len az! A telep kórházában alig találtam sérült beteget, s az a pár ember is, a­ki ápolás alatt volt, egészen könnyű sérülésekkel került oda. Egyetlen egy dolgot találtam Ózdon, a­mi kellemetlenül lepett meg ezen a modern és ember­séges berendezésű telepen. A finom hengerelő üzem. Ez az üzem életveszedelmes. Keskeny vas­­rudakat hengerelnek benne s a hajlékony, nagy gyorsasággal rohanó, izzó vasrudakat kézi erővel igazítják a hengerek közé. Valóságos tűzijáték folyik a hengerek előtt, a hogy a futó vasrúd végét elkapdossák. Ennek az üzemnek azonban már meg vannak számlálva a napjai Ózdon. A telep első alapításának idejéből maradt meg, de ma már ott áll a régi, rozoga épület mögött az új, modern automatikus hengermű, a­melyben a gép veszi át az emberi kéz dolgát. Ezeket a részleteket szükségszerűleg mond­tam el ilyen bőbeszédűséggel, mert korompai tapasztalataimnál nekem is nagy segítségemre voltak. Korompán, Korompán tudniillik nem ilyen ideálisak a technikai állapotok. És innen erednek a táma­dások is. A kohók Korompán is egészen modernek. De már a Martin-kemenczék táplálását emberi kéz végzi. Ez rettenetes munka. Igaz, hogy meg­fizetik, de azért mégis rettenetes. Ugyanilyen régi berendezésű a hengermű is, a­hol az emberkéz és emberélet koc­káztatása elengedhetetlen. Nincs szándékomban udvariasságokat mon­dani a munkaadó társaságoknak az ózdi munkás­védelemért, mert az nem érdem, hanem köteles­ség. A korompai fogyatékosságokért azonban, ugyanezen objektivitás miatt, nem tudom el­ítélni. Korompa német alapítás és körülbelül tizenkét éve van a Rimamurányi, illetőleg a Hernádvölgyi magyar vasipar részvénytársaság tulajdonában. A telep sok tekintetben még ma is primitív. Ennek az oka azonban nem bűne a társaságnak. Korompának tudniillik nem volt vasércze, a­mi egész exisztencziáját egészen a legutóbbi időkig problematikussá tette. Van ugyan a teleptől mintegy hat órányira egy éreztelep, ennek terméke azonban olyan kis perczentű, hogy kohászati feldolgozása egyáltalán nem volt gyü­mölcsöző. A telep tehát csaknem a beszüntetésig jutott el, a­mikor egy új, és pedig elektromágneses eljárással sikerült a rendelkezésre álló vasérczet a kohófeldolgozás számára rentábilissá tenni. Ezzel megoldódott az érczkérdés, s vele együtt bizonyossá lett a telep sorsa is. Ma még ugyan a bánya egészen föltárva nincs, de némi garan­­cziákkal már rendelkezik a társaság arra nézve, hogy a bánya 25—50 évre termelőképes lesz. Ez csak lélbizonyosság ma még, de a társaság mégis megkezdte már az invesztácziót. Ez idő szerint két millió korona tőkével látott hozzá az üzem auto­matikussá tételéhez. Két daru épül most a Martin­­kemenczék szolgálatára, hogy legelőször is ez a szörnyűséges üzem legyen emberségessé. A hen­gerek átalakítása szintén megkezdődött már, úgy hogy belátható időn belül a korompai telep is az ózdi mű képére alakul át. Ezt nem a vezetőség mondja, hanem én. Én pedig láttam a megkezdett átalakításokat, a­melyeknek befejezését maguk a munkások szívszakadva várják. Bármennyire saj­nálom is azonban ezeket a szegény elkínzott em­bereket, meg tudom érteni, hogy egy problema­tikus üzleti vállalkozásba a vállalkozó nem öl bele új milliókat. És éppen ezért kell elismernem a munkaadó társaság emberséges szándékait. A Rimamurányi ugyanis nemcsak az üzemi át­alakításokkal teljesíti kenyér­adói kötelességeit már most, hanem a jóléti intézmények létesítését is megkezdette. Ózdon tudniillik olyan munkásj­óléti intézmé­nyek vannak, a­melyek szinte páratlanok. A leg­több munkás a saját villaszerű házában lakik, a­melyhez a társaság kamatmentes kölcsöne segí­tette. A bérletben lakó munkások számára ugyan­csak a társaság épített kertes, egészséges villa­telepet. És a kis villák tájéka kívül-belül kedves . Soha annyi tiszta, egészséges, jól táplált gyereket nem láttam, mint ott. És minden háznál három­­nyolc­. Ez volt számomra az első megnyugtató impresszió. Egészséges gyermekek tömege csak egészséges szülőktől származhat. Az ózdi szülők pedig egészségesek. Agyondolgozott embert, agyon­dolgozott asszonyt egyet sem láttam. Még hitvá­nyát is alig. Az ötven-hatvan éves férfi szálegyenes még, pedig tizenhat esztendős korától ott verejté­kezik a fehéren izzó pokol kapujában. Az asszony egyáltalán nem is dolgozik egyebet házimunkánál, legfeljebb ha a kertjében tesz-vesz valamit. Ellen­ben az otthonát azt rendben tartja. Voltam olyan három- és négyszobás munkáslakásban, a­hol tapétás falat, vikszelt padlót és könyvtárt talál­tam. Jó ! Ez a kivétel. De az egyszobás napszámos­otthonban is olyan jó bútort, olyan ragyogó tisz­taságot és olyan gondtalan megelégedést láttam, hogy sok budapesti hivatalnok úr megirigyelné. Ózdon van fürdő is, egészen fővárosi beren­dezésű. És ez a fürdő naphosszat tömve van vára­kozókkal, mert ezeknek a napszámos-, munkás­embereknek kultúrszükséglete a mindennapos für­dés. Van kaszinójuk is, a­hol zene és billiárd és újságolvasás a szórakozásuk, így van ez Ózdon, de nincs így Korompán. Ózdnak azonban ötven esztendős fejlődési múltja van, Korompának pedig tízegynéhány esztendei tengődése. Az alapító né­met társaságot meg is buktatta az érethiány, s a Hernádvölgyi társaság kezébe egy veszni indult objektum került. Ma már elhárult ugyan Korompa felől ez a veszedelem, de a fejlődésnek még a kezdet legkezdetén van. Ebben természetesen a legsürgő­sebb volt magának az üzemnek modernné, ember­ségessé tétele. Ez éppen folyamatban van. A lakás­kérdés megoldásának jelei már szintén láthatók, egy csomó ózdi mintájú villa képében. Ehhez azonban egyéb is kell, mint a társaság jóakarata. Kell hozzá olyan munkástörzs, mint az ózdi. Ez azonban csak a jövő zenéje ma még Korompán. Soha olyan óriás különbséget egyazon munkaadó, egyazon szakmájú munkásai között. Korompán csak itt-ott látni törzsökös, letelepült munkás­családot. A tömeg maga jövő-menő, jórészt horvát és román eredetű karáber népség, a­melynek pisz­kossága, kulturátlansága egyenesen leírhatatlan. Legelőször tehát a letelepült és kipróbált hűségű munkáscsaládok elhelyezéséről kell a vezetőségnek gondoskodnia, a többit előbb úgy is bele kell törni a kultúrába. Ez a proeresszus folyik most Korom­pán. A telep vezető tisztikara egy csapat lelkes fiatal mérnökből áll. Csupa megértő, európai em­ber valamennyi. Ezek az urak szinte dédelgetve bánnak minden emberükkel, a­kit nevelni, maga­­sabbrendű exisztálásra kapac­itálni lehet. Hogy sok kedvetlen órájuk lesz még, az bizonyos. Na­gyon magukra is vannak ebben hagyatva, Ózdon a társaságnak pompás, öntudatosan, lelkesen veze­tett, egyenesen a kenyér számára nevelő hat­­osztályú elemi és egy magasabb fokú ipariskolája van. A korompai állami iskola munkája úgyszól­ván értéktelen, mert bürokrata közömbösség látja el. Hogy példát mondjak: a tanfelügyelő szabad­ságra küldi az egyetlen tanítónőt, aztán átír a gyár­­vezetőségnek, hogy a helyettesítésről nem tud gon­doskodni. Ha tehát a társaság megbízható munkás­törzset akar nevelni, a legsürgősebb tennivalója most az ózdi iskolázási rendszert átvinni Korom­pára. Mert az a fegyelmezetlen gyülevész népség, a­mi most van Korompán, jó lehet barabár mun­kára, de nem kohómesternek és előhengerésznek. Meg is tudom érteni így a legutóbb történt expresz­­szusokat. A munkaadó társaság ellen elhangzott legsúlyosabb vád tudniillik az, hogy csendőrural­mat teremtett Korompán, mert a munkások szer­vezkedni akarnak a baromi munka és a kizsák­mányolás ellen. Ebből annyi igaz, hogy a társaság mereven elzárkózik a munkásszervezkedéssel szemben. Az­gazgatóság szervezett munkást egyetlen telepén AZ ÚJSÁG Szerda, 1912. augusztus 28.

Next