Az Út, 1950. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1950-07-02 / 27. szám
III. ÉVF. 27. SZÁM. REFORMATUS HETILAP szELEÍtftv#CSATLAKOZASAVAL 1950 JÚL. 28. BmkMimst Bereczky Albert felszentelte a pilisvörösvári templomot Tudósítás Dezséry László evangélikus püspök beiktatásáról Az új konventi missziós bizottság első ülése Pap Géza: Falusi krónika Legfrisebb hírek egy százéves egyházi újságban A magyar protestantizmus üzenete az Egyházak Világtanácsához Magyar—német barátság A két nép demokratikus kormánya közt megkötött megállapodás időszerűvé teszi, hogy a magyarnémet barátságról írjunk. A megállapodás a két állam életéből négy különböző terület kapcsolatait szabályozza és egyben lehetőséget biztosít közös munkánk elvégzésére, a tapasztalatok kicserélésére és egymás kölcsönös technikai megsegítésére. A kulturális, kereskedelmi, áruforgalmi, pénzügyi és műszaki tudományos egyezmény egyetlen céllal készült, amint azt a két kormány közös nyilatkozatban is megállapítja: ,,A minkét kormány legfőbb feladatának tekinti a béke fenntartását és megszilárdítását, a Szovjetunió vezette béketábor megerősítését az imperialista agresszorok elleni küzdelemben és országaik demokratikus rendszerének további békés építését“. Ebből a megállapításból indul ki a két kormány, amikor elhatározza, hogy ,,a két ország közötti viszonyt a békéért és demokráciáért vívott közös harc jegyében új baráti alapokra fekteti és hogy egymást kölcsönösen támogatják a demokratikus építőmunkában és a két nép jólétének fokozásában. Mindkét ország a Szovjetunió, a béke leghatalmasabb bástyája oldalán, elszánt harcot fog folytatni a háborús gyújtogatók ellen, a béke megvédéséért“. Az egyezményből és a vele kapcsolatos hivatalos nyilatkozatból kitűnik, hogy egészen újfajta kapcsolatunk létesült Németországgal. Eddig ugyanis sokféle volt, de azt csak a császárral, vagy a kancellárokkal kötöttük és az nekünk csak egyet jelentett: nemzeti függetlenségünk elvesztését s annak minden következményét, gazdasági kizsákmányolásunkat, kulturális elnyomatásunkat, háború esetén pusztulásunkat. Nem lehet tudni pontosan, melyik század véres verejtéke szülte népköltészetünk egyik gyöngyét, de egészen biztosan kicseng belőle, hogy századok szenvedése edzette ilyen széppé tömör szövegét és századok jaja sír szomorú dallamában, azért olyan felejthetetlen számunkra, amikor halljuk, Kodály operájában: „Felszántom a császár udvarát, belevetem népem búbáját. Hadd tudja meg császár felsége, mi lakik a magyar szívébe .. Ezt a százados panaszt okozó viszonyt váltja most fel egy új. Ez az új baráságos viszony annál örvendetesebb, mert végső szándéka a béke megerősítése. Ennek az alapelvnek szellemében jött létre a megállapodás. Ezzel tovább szélesedett a demokratikus, szabad országok együttműködése. Tervszerűbbé válik a magyar és német nép harca a békéért és szervezettebb formát nyer. Mi, akik a békéért teljes szívvel és egész erőnkkel küzdünk, így nézzük ezt a megállapodást és ezért örülünk léttrejöttének. Istentiszteleti mmmmmxamsammmmmm rendtartásunk ügye Mintegy másfél esztendeje annak, hogy egyetemes konventünk egyik bizottsága hozzálátott az új istentiszteleti rendtartás kidolgozásához. A tervezet elkészült, egyetemes konventünk és zsinati tanácsunk foglalkozott vele s mgis — a gyülekezetek meghallgatása után — legközelebbi zsinatunk dönt majd felőle. Kezdettől fogva figyelemmel kísértük a bizottság dicséretes munkáját. Bár istentiszteleteink eddigi külső rendjében nem igen találtunk lényeges hibát, vagy hiányosságot, mégis , ha gyülekezeteink és egyházunk felelős vezetői magukévá teszik az új rendtartást, mint megújuló egyházunk életének újabb gyümölcsét fogjuk üdvözölni. Véleményünk szerint, az sem lesz hiba, ha gyülekezeti istentiszteleteink külső lefolyása változatlan marad, az sem, ha megváltozik. A hangsúly úgyis azon van, hogy a gyülekezetek milyen tisztán hirdetik s milyen engedelmes hittel hallgatják az evangéliumot. Sem a régi, sem az új istentiszteleti rendtartás nem akadálya az ige tiszta hirdetésének, engedelmes hallgatásának és gyakorlati érvényesülésének, viszont nem is pótolja azt. Mindezt világosan látva, rá kell mutatnunk valamire. Amikor a hitleri Németország szégyenletes összeomlása után, Isten szembesítette önmagával a németországi protestáns egyházakat — akadtak német protestáns teológusok, akik e szembesítés leleplező, egyszersmind gyógyító következményei elől másodrendű liturgiai problémák szőrszálhasogató megvitatásába menekültek. Nem is jutottak előbbre német hittestvéreink, mert rövidesen kiderült, hogy miközben az istentiszteletek külső rendjének csiszolgatásával foglalkoztak, az egyház alapvető, sorsdöntő kérdéseit megoldatlanul hagyták. A mi egyházunknak, a magyar református egyháznak csak egyik és bizonyára nem is legfontosabb kérdése az istentiszteleti rendtartás reformja. Helyes, ha — egyebek mellett — ezzel is foglalkozunk, hálásak vagyunk azoknak, akik ezt az ügyünket is előbbre viszik, de vigyázzunk, hogy külső, másodrendű kérdések ne tereljék el gyülekezeteink figyelmét az evangélium alapvető, időszerű, sőt sürgető parancsairól. Eikitlits Mtt. határozattakral! Lapunk Intézőbizottsága június 27-én ülést tartott. Ezen ismét „az Utu önbírálata szólalt meg. Megvizsgáltuk: mik az erényeink, mik a hibáink. A tanácskozások nyomán újból s még határozottabban felelevenedett bennünk országos hetilapunk alapvető feladata: a magyar református egyház evangéliumi megújulásának szolgálata. Számot adunk róla, mit jelent e feladat engedelmes vállalása. Először: szolgálatot. Nem kitanítani akarjuk az olvasókat s rajtuk keresztül a gyülekezeteket, hanem tanítani és szolgálni. Éppen ezért, nem engedhetjük meg, hogy lapunk egyetlen sora is fölényes hangot üssön meg. Erre nincs sem jogunk, sem okunk. Szolgálni az egyházban mindig kettős-egy dolgot jelent. Egyrészt: szerény eszközként odaajánlkozni az egyház Ura kezébe, aki minden egyházi szolgálat egyetlen gazdája és elvégezője. Másrészt: minden egyházi szolgálat az egyház Urát szolgálja. Arra törekszünk tehát, hogy minden leírt szavunk az igéből vett szó legyen, s lapunk minden betűjét az ő oltárára szenteljük. Az ilyen szolgálat csak határozott és elszánt lehet, amely nem igazodik semmi máshoz, kizárólag Jézus Krisztus kijelentett akaratához. Nem szolgálhatjuk ki az olvasók igényét, ötletét, indulatát. Meg vagyunk győződve róla: „az Utó útját nem szabhatja meg sem az egyháztagok többségének, sem kisebbségének akarata. A jövőben is tiszteletben tartunk ugyan minden építő véleményt, de a jövőben sem engedjük magunkat eltántorítani dicséretektől, vagy kemény bírálatoktól. Másodszor: úgy akarunk szolgálni, hogy abból megújulás fakadjon. Küzdünk a maradiság minden megnyilvánulása ellen s azzal kívánunk segíteni egyházunk vezetőségének, hogy támogatjuk és bátorítjuk a megújulás zsengéit. Ugyanakkor pedig felhívjuk a figyelmet mindarra, amitől Isten kegyelmeseit igazságos ítélete meg akar szabadítani bennünket. Megújulás csak azoknak a férfiaknak és nőknek életén keresztül áradhat bele egyházunk életébe, akik szabadságot kaptak Istentől arra, hogy rácsapják az ajtót a múlt sötét árnyaira, s így bátranvidáman új életre támadjanak. Ezek a férfiak és nők nem a halott tegnapokat temetgetik, hanem Istennek a jövendőben elrejtett ajándékait keresik. Harmadszor: ez a megújulás — a mi számunkra — csak evangéliumi megújulás lehet. Most nem egyházunk átszervezésére, nem egyházi diplomáciára van szükségünk, hanem az Isten Lelke által megújított evangélium alapos megismerésére és elhivésére. Vagyis: az evangélium élő hirdetésére és engedelmes hallgatására. Nem azt kell megerősítenünk magunkban, amit évtizedeken keresztül rosszul hittünk és vallottunk, nem valami helytelen vallásos öntudat elmélyítéséről van szó, hanem az egész életünkre kiható, egyéni és egyházi életünk egészét megújító evangélium hívő felfedezéséről és engedelmes valóraváltásáról. Negyedszer: e megújulás iránya — meggyőződésünk szerint — az egyház, egyházunk ,gyülekezetei felé mutat. Harcolunk minden olyan vallási irányzat ellen, amely elválasztja egymástól az egyéni és az egyházi megújulás ügyét. A megújult életű emberekre nem egy új egyház megalapításának ügye bízatott. Helyes és szükséges, hogy az újjászületett lelkek egymásra leljenek. De helytelen és káros, ha ezek kivonják magukat a gyülekezetek közösségéből s önkényes emberi ítélkezés alapján megbontják a gyülekezetek egységét. A holnap egyháza a tegnap egyházának megújulásából születik. Távol kell tartanunk magunktól a gyülekezeti tagok egy-egy csoportjának olyan törekvéseit, amelyek a gyülekezeteket valósággal uralmuk alá akarják hajtani. Ötödször: az egyház — hitünk szerint — számunkra református egyház. Mi csak úgy illeszkedhetünk bele az egész keresztyénség közösségébe, ha reformátusok leszünk. Szándékosan írjuk így, hogy leszünk, mert sok tekintetben még nem vagyunk reformátusok. Az elmúlt fél évszázad belmissziói mozgalmain és egyesületein keresztül sok jó evangéliumi indítást kapott egyházunk, de — és ez érthető — sok nem-református vonást is. Most, amikor missziói életünk minden területe az egyház irányítása alá került, két kísértés fenyeget. Az egyik: minden olyan törekvést, amely lompos maradiságunkból fel akar ébreszteni, nem-reformátusnak kiáltunk ki. A másitt idegen eredetű tanításokat és kegyességi formákat, — csak azért, mert szintén Jézusra hivatkoznak — reformátusoknak könyvelünk el. Ne becsüljük le más egyházak tanítását. De talán mégsem a mi dolgunk, hogy nem-református hitvallás sokból összecsent keveréket adjunk gyülekezeteinknek. Végül: mi, a magyar refor-* mátus egyházról beszélünk. Ezzel megjelöljük egyházunk szolgálati helyét és módját „Magyar református keresztyénnek lenni — írta legutóbbi számunkban Péter János — az ige örök és aktuális bizonyságtevése alatt azt jelenti, hogy népi demokráciánkkal kötött megegyezésünkben élünk. Ez reánk nézve elsősorban azzal a kötelezettséggel jár, hogy a magyar nép új hazáját, népi demokráciánkat nemcsak elismerjük, megbecsüljük, hanem őszintén szeretjük is. Alkotásaiért, munkaterveiért, védelmáért szeretettel és odaadással minden áldozatra és küzdelemre készen dolgozunk. Hibáit, fogyatékosságát nem az ellenség kárörömével veszszük észre, hanem féltő szeretettel sietünk minden fogyatékosság eltüntetésére. Népi de-e mokráciánkat tehát ilyen munkára és áldozatra készen szeretjük, szolgáljuk. Szükséges ezt még konkrétebbé tenni. Azt a népi demokráciát szeretjük, szolgáljuk, erősítjük így, amely magát proletárdiktatúrának nevezi és a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével él. Ezt a népi demokráciát valljuk hazánknak őszintén és igazán.“ Azt mondottuk, hogy a magyar református egyház evangéliumi megújulását kívánjuk szolgálni. E szolgálatunk végzése közben sok hibát követtünk el. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik hibáinkra figyelmeztettek s kérünk mindenkit, segítsék szeretettel „az Út“ további szolgálatát. A fentiekből már következik, de szükséges még egyszer leszögezni: ez a szolgálatunk az egész egyház szolgálata. Nem mi akarunk elérni valamit az egyházban, vagy az egyházzal, hanem az a buzgó óhajtásunk, hogy az egész egyház tekintsen bennünket magáénak, hallja meg szavunkban az evangélium szavát s lássa meg szerény igyekezetünkben a maga tevékenységét. Ára 1 forint