Az Út, 1950. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1950-07-02 / 27. szám

III. ÉVF. 27. SZÁM. REFORMATUS HETILAP szELEÍtftv#CSATLAKOZ­AS­AVAL 1950 JÚL. 2­8. BmkM­imst Bereczk­y Albert felszentelte a pilisvörösvári templomot Tudósítás Dezséry László evangélikus püspök beiktatásáról Az új konventi missziós bizottság első ülése Pap Géza: Falusi krónika Legfrisebb hírek­­ egy százéves egyházi újságban A magyar protestantizmus üzenete az Egyházak Világtanácsához Magyar—német barátság A két nép demokratikus kor­mánya közt megkötött megállapodás időszerűvé teszi, hogy a magyar­­német barátságról írjunk. A meg­állapodás a két állam életéből négy különböző terület kapcsolatait sza­bályozza és egyben lehetőséget biz­tosít közös munkánk elvégzésére, a tapasztalatok kicserélésére és egymás kölcsönös technikai megsegítésére. A kulturális, kereskedelmi, árufor­galmi, pénzügyi és műszaki tudo­mányos egyezmény egyetlen céllal készült, amint azt a két kormány közös nyilatkozatban is megálla­pítja: ,,A minkét kormány legfőbb feladatának tekinti a béke fenntar­tását és megszilárdítását, a Szovjet­unió vezette béketábor megerősíté­sét az imperialista agresszorok el­leni küzdelemben és országaik de­mokratikus rendszerének további bé­kés építését“. Ebből a megállapítás­ból indul ki a két kormány, ami­kor elhatározza, hogy ,,a két ország közötti viszonyt a békéért és de­mokráciáért vívott közös harc jegyé­ben új baráti alapokra fekteti és hogy egymást kölcsönösen támogat­ják a demokratikus építőmunkában és a két nép jólétének fokozásában. Mindkét ország a Szovjetunió, a béke leghatalmasab­b bástyája ol­dalán, elszánt harcot fog folytatni a háborús gyújtogatók ellen, a béke megvédéséért“. Az egyezményből és a vele kapcsolatos hivatalos nyilat­kozatból kitűnik, hogy egészen új­fajta kapcsolatunk létesült Német­országgal. Eddig ugyanis sokféle volt, de azt csak a császárral, vagy a kancellárokkal kötöttük és az ne­künk csak egyet jelentett: nemzeti függetlenségünk elvesztését s annak minden következményét, gazdasági kizsákmányolásunkat, kulturális el­nyomatásunkat, háború esetén pusz­tulásunkat. Nem lehet tudni ponto­san, melyik század véres verejtéke szülte népköltészetünk egyik gyön­gyét, de egészen biztosan kicseng belőle, hogy századok szenvedése edzette ilyen széppé tömör szövegét és századok jaja sír szomorú dalla­mában, azért olyan felejthetetlen szá­munkra, amikor halljuk, Kodály operájában: „Felszántom a császár udvarát, belevetem népem bú­báját. Hadd tudja meg császár felsége, mi lakik a magyar szívébe .. Ezt a százados panaszt okozó viszonyt váltja most fel egy új. Ez az új baráságos viszony annál örvendete­­sebb, mert végső szándéka a béke megerősítése. Ennek az alapelvnek szellemében jött létre a megállapo­dás. Ezzel tovább szélesedett a de­mokratikus, szabad országok együtt­működése. Tervszerűbbé válik a ma­gyar és német nép harca a békéért és szervezettebb formát nyer. Mi, akik a békéért teljes szívvel és egész erőnkkel küzdünk, így nézzük ezt a megállapodást és ezért örülünk léttre­­jöttének. Istentiszteleti mmmmmxamsammmmmm rendtartásunk ügye Mintegy másfél esztendeje annak, hogy egyetemes konventünk egyik bi­zottsága hozzálátott az új istentiszte­leti rendtartás kidolgozásához. A ter­vezet elkészült, egyetemes konventünk és zsinati tanácsunk foglalkozott vele s mgis — a gyülekezetek meghallga­tása után — legközelebbi zsinatunk dönt majd felőle. Kezdettől fogva fi­gyelemmel kísértük a bizottság di­cséretes munkáját. Bár istentiszte­leteink eddigi külső rendjében nem igen találtunk lényeges hibát, vagy hiányosságot, mégis , ha gyüleke­zeteink és egyházunk felelős vezetői magukévá teszik az új rendtartást, mint megújuló egyházunk életének újabb gyümölcsét fogjuk üdvözölni. Véleményünk szerint, az sem lesz hiba, ha gyülekezeti istentiszteleteink külső lefolyása változatlan marad, az sem, ha megváltozik. A hangsúly úgyis azon van, hogy a gyülekezetek milyen tisztán hirdetik s milyen en­gedelmes hittel hallgatják az evangé­liumot. Sem a régi, sem az új isten­­tiszteleti rendtartás nem akadálya az ige tiszta hirdetésének, engedelmes hallgatásának és gyakorlati érvénye­sülésének, viszont nem is pótolja azt. Mindezt világosan látva, rá kell mu­tatnunk valamire. Amikor a hitleri Németország szégyenletes összeom­lása után, Isten szembesítette önma­gával a németországi protestáns egy­házakat — akadtak német protestáns teológusok, akik e szembesítés lelep­lező, egyszersmind gyógyító követ­kezményei elől másodrendű liturgiai problémák szőrszálhasogató meg­vitatásába menekültek. Nem is jutot­tak előbbre német hittestvéreink, mert rövidesen kiderült, hogy miköz­ben az istentiszteletek külső rendjé­nek csiszolgatásával foglalkoztak, az egyház alapvető, sorsdöntő kérdéseit megoldatlanul hagyták. A mi egyhá­zunknak, a magyar református egy­háznak csak egyik és bizonyára nem is legfontosabb kérdése az istentisz­teleti rendtartás reformja. Helyes, ha — egyebek mellett — ezzel is foglal­kozunk, hálásak vagyunk azoknak, akik ezt az ügyünket is előbbre vi­szik, de vigyázzunk, hogy külső, má­sodrendű kérdések ne tereljék el gyülekezeteink figyelmét az evangé­lium alapvető, időszerű, sőt sürgető parancsairól. Eikitlits Mtt. határozattakral! Lapunk Intézőbizottsága j­ú­­nius 27-én ülést tartott. Ezen ismét „az Utu önbírálata szó­lalt meg. Megvizsgáltuk: mik az erényeink, mik a hibáink. A tanácskozások nyomán új­ból s még határozottabban fel­­elevenedett bennünk országos hetilapunk alapvető feladata:­­ a magyar református egyház­­ evangéliumi megújulásának­­ szolgálata. Számot adunk róla, mit jelent e feladat engedelmes vállalása. Először: szolgálatot. Nem ki­tanítani akarjuk az olvasókat s rajtuk keresztül a gyülekezete­ket, hanem tanítani és szolgál­ni. Éppen ezért, nem engedhet­jük meg, hogy lapunk egyetlen sora is fölényes hangot üssön meg. Erre nincs sem jogunk, sem okunk. Szolgálni az egy­házban mindig kettős-egy dol­got jelent. Egyrészt: szerény eszközként odaajánlkozni az egyház Ura kezébe, aki min­den egyházi szolgálat egyetlen gazdája és elvégezője. Más­részt: minden egyházi szolgálat az egyház Urát szolgálja. Arra törekszünk tehát, hogy min­den leírt szavunk az igéből vett szó legyen, s lapunk minden betűjét az ő oltárára szentel­jük. Az ilyen szolgálat csak határozott és elszánt lehet, amely nem igazodik semmi máshoz, kizárólag Jézus Krisz­tus kijelentett akaratához. Nem szolgálhatjuk ki az olvasók igé­nyét, ötletét, indulatát. Meg vagyunk győződve róla: „az Utó útját nem szabhatja meg sem az egyháztagok többségé­nek, sem kisebbségének aka­rata. A jövőben is tiszteletben tartunk ugyan minden építő véleményt, de a jövőben sem engedjük magunkat eltán­torítani dicséretektől, vagy ke­mény bírálatoktól. Másodszor: úgy akarunk szolgálni, hogy abból megúju­lás fakadjon. Küzdünk a ma­­radiság minden megnyilvánu­lása ellen s azzal kívánunk se­gíteni egyházunk vezetőségé­nek, hogy támogatjuk és báto­rítjuk a megújulás zsengéit. Ugyanakkor pedig felhívjuk a figyelmet mindarra, amitől Is­ten kegyelmeseit igazságos íté­lete meg akar szabadítani ben­nünket. Megújulás csak azok­nak a férfiaknak és nőknek életén keresztül áradhat bele egyházunk életébe, akik sza­badságot kaptak Istentől arra, hogy rácsap­ják az ajtót a múlt sötét árnyaira, s így bátran­­vidáman új életre támadjanak. Ezek a férfiak és nők nem a halott tegnapokat temetgetik, hanem Istennek a jövendőben elrejtett ajándékait keresik. Harmadszor: ez a megújulás — a mi számunkra — csak evangéliumi megújulás lehet. Most nem egyházunk átszerve­zésére, nem egyházi diplomá­ciára van szükségünk, hanem az Isten Lelke által megújított evangélium alapos megismeré­sére és elhivésére. Vagyis: az evangélium élő hirdetésére és engedelmes hallgatására. Nem azt kell megerősítenünk ma­gunkban, amit évtizedeken ke­resztül rosszul hittünk és val­lottunk, nem valami helytelen vallásos öntudat elmélyítéséről van szó, hanem az egész éle­tünkre kiható, egyéni és egy­házi életünk egészét megújító evangélium hívő felfedezéséről és engedelmes valóraváltásáról. Negyedszer: e megújulás iránya — meggyőződésünk szerint — az egyház, egyhá­zunk ,gyülekezetei felé mutat. Harcolunk minden olyan val­lási irányzat ellen, amely el­választja egymástól az egyéni és az egyházi megújulás ügyét. A megújult életű emberekre nem egy új egyház megalapí­tásának ügye bízatott. Helyes és szükséges, hogy az újjá­született lelkek egymásra lel­jenek. De helytelen és káros, ha ezek kivonják magukat a gyülekezetek közösségéből s önkényes emberi ítélkezés alap­ján megbontják a gyülekezetek egységét. A holnap egyháza a tegnap egyházának megújulá­sából születik. Távol kell tar­tanunk magunktól a gyüleke­zeti tagok egy-egy csoportjá­nak olyan törekvéseit, amelyek a gyülekezeteket valósággal uralmuk alá akarják hajtani. Ötödször: az egyház — hi­tünk szerint — számunkra református egyház. Mi csak úgy illeszkedhetünk bele az egész keresztyénség közössé­gébe, ha reformátusok leszünk. Szándékosan írjuk így, hogy leszünk, mert sok tekintetben még nem vagyunk reformátu­sok. Az elmúlt fél évszázad belmissziói mozgalmain és egyesületein keresztül sok jó evangéliumi indítást kapott egyházunk, de — és ez érthető — sok nem-református vonást is. Most, amikor missziói éle­tünk minden területe az egy­ház irányítása alá került, két kísértés fenyeget. Az egyik: minden olyan törekvést, amely lompos maradiságunkból fel akar ébreszteni, nem-reformá­tusnak kiáltunk ki. A másitt idegen eredetű tanításokat és kegyességi formákat, —­ csak azért, mert szintén Jézusra hi­vatkoznak — reformátusoknak könyvelünk el. Ne becsüljük le más egyházak tanítását. De talán mégsem a mi dolgunk, hogy nem-református hitvallás sokból összecsent keveréket adjunk gyülekezeteinknek. Végül: mi, a magyar refor-* mátus egyházról beszélünk. Ezzel megjelöljük egyházunk szolgálati helyét és módját „Magyar református keresztyén­nek lenni — írta legutóbbi szá­munkban Péter János — az ige örök és aktuális bizonyság­­tevése alatt azt jelenti, hogy népi demokráciánkkal kötött megegyezésünkben élünk. Ez reánk nézve elsősorban azzal a kötelezettséggel jár, hogy a magyar nép új hazáját, népi demokráciánkat nemcsak elis­merjük, megbecsüljük, hanem őszintén szeretjük is. Alkotá­saiért, munkaterveiért, védel­máért szeretettel és odaadás­sal minden áldozatra és küz­delemre készen dolgozunk. Hibáit, fogyatékosságát nem az ellenség kárörömével vesz­­szük észre, hanem féltő szere­tettel sietünk minden fogyaté­kosság eltüntetésére. Népi de-e mokráciánkat tehát ilyen munkára és áldozatra készen szeretjük, szolgáljuk. Szüksé­ges ezt még konkrétebbé ten­ni. Azt a népi demokráciát szeretjük, szolgáljuk, erősítjük így, amely magát proletárdik­tatúrának nevezi és a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével él. Ezt a népi demokráciát valljuk hazánknak őszintén és igazán.“ Azt mondottuk­, hogy a ma­gyar református egyház evan­géliumi megújulását kívánjuk szolgálni. E szolgálatunk vég­zése közben sok hibát követ­tünk el. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik hibáinkra figyelmeztettek s kérünk min­denkit, segítsék szeretettel „az Út“ további szolgálatát. A fentiekből már következik, de szükséges még egyszer leszö­gezni: ez a szolgálatunk az egész egyház szolgálata. Nem mi akarunk elérni valamit az egyházban, vagy az egyházzal, hanem az a buzgó óhajtásunk, hogy az egész egyház tekintsen bennünket magáénak, hallja meg szavunkban az evangé­lium szavát s lássa meg sze­rény igyekezetünkben a maga tevékenységét. Ára 1 forint

Next