Az Út, 1951. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1951-01-06 / 1. szám
IV. ÉVF. 1. SZÁM.. • REFORMÁTUS HETILAP SZEEETJVVU CSATLAKOZÁSÁVAL • 1950 DEC. 31— 1951 JANUÁR 6. Ilmint ímk Bereczky Albert igehirdetése Hangok és képek a Kongresszusról Pap Géza: Falusi krónika A ló, a bárányka és a nyúl Háromszázesztendős újévi jókívánság „Bőrharang“ és a többiek Régi imádságok, versek V m.5. rr~"~.".—.■ ..........................— Darányi Lajos: Csendes óra Boldogfájtent kívánunk Szájról-szájra száll ez a rigi jókívánság ilyentájban. Amikor szívből, szeretésből fakad s nem a megszokás mondatja — ünnepi emberség fogja el a köszöntőt is, a köszöntöttet is. .Ne fukarkodjunk hát a szívességgel, szeretettel és jókívánsággal! Nemsokára ránk derül 1951 ígéretes esztendeje. Ömöljön belőlünk a legforróbb üdvözlet családunk, népünk és az egész emberiség felé: adjon Isten az egész világnak boldog új esztendőit Ha az egyház komolyan íeszi,küldő , jét, küldetését s igaz hálaadással tudja megköszönni az ige ítéleteinek és ígéreteinek megújulását, — fel kell elevenítenie magában, hogy az egyház hivatása áldássá lenni. Isten azért lett életerőt adó ■ áldássá az ember Jézusban és az ő evangéliumában, hogy ez tíz isteni áldás erős emberséggé viruljon a gyülekezetek és a keresztyén hívek életén át. Minden ember üdvére, hasznára és igaz javára. Ez annyit jelent, hogy egyházunknak 1951-ben is egyetlen egy célja lehet: áldássá lenni. Sokkal inkább, mint 1950-ben. Ha eddig úgy véltük is: az egyháznak csak az a dolga, hogy megújuljon, misszionáljon, ilyen, vagy olyan munkát végezzen, most töltsön el bennünket azöröm: többnek szánt és többre bízott bennünket a mi áldott Urunk. Mi ez a többi. Ez a több — az isteni példa útmutatása szerint — a másokért, dolgozó magyar népünkért, az egész emberiségért való vidám önfeláldozás. Tudjuk, hisszük, hogy erre a vidámönfeláldozásra megvan a készség , egyházunk, egészében és tagjai zömében. Éppen , ezért feltárjuk lapunk hasábjain 1951-ben is azokat a konkrét tennivalókat, feladatokat, amelyeknek megoldása a mi nemzedékünk engedelmességén és bátorságán múlik. Újból és újból kongatjuk majd a harangot, amely arra figyelmeztet, hogy drága hazánkat, a békeszerető népeket, az egész emberiséget veszedelem fenyegeti, az új háború veszedelme. Ez ellen, mint élő, rendíthetetlen fal , felvonultak a jóakaratú emberek százmilliós seregei. Ha gyülekezeteink és híveink áldássá akarnak válni és áldásos munkát akarnak végezni, sokkal öntudatosabban, határozottabban, sokkal nagyobb számban kell részt venniök ebben az élet-halál harcban, mint eddig. Gyülekezeteink, egyházmegyéink, egyházkerületeink vezetői serkentsék a híveket s állítsák élére a kérdést: hogyan harcolsz a boldog új esztendőért; hogyan kezdesz az emberiség közös kincséért, a békéért? A becsületes hitből fakadt imádság; az őszinte engedelmeséggel, lelkesen elvégzett mindennapi munka; a hazához és országunk gazdájához, a munkásosztályhoz való hűség és a szeretet — ez mind-mind együttvéve az, amit maga az Úr kíván tőlünk 1951-ben, amikor ezt mondja: „és áldássá leszel“. Adja Isten, hogy áldásosztó egyházzá lehessünk, Isten áldásává. Adja Isten, hogy hittel és engedelmesen résztvehessünk az új esztendő nehéz, de szép munkájában■ és harcaiban. Adja Isten, hogy hitünk és engedelmességünk mértékén felül, hozzájárulhassunk a békéért folyó munka és harc további biztos győzelmeihez! Adjon Isten minden békeszerető embernek vidám kedvet a munkához, bátor szívet a béke nemes harcához. Egyház-ésyülekezet közösség Lapunk két részletben közölte azt a tanítást — vagy ahogy mi neveztük: atyai intelmet, — amelyet egyházkormányzatunk kibocsátott az egyház-gyülekezet-közösség kérdésében. Mint az egyház hivatalos hetilapjának, talán feleslegesnek látszik leszögeznünk: ezt az atyai intelmes fiúi tisztelettel magunkévá tesszük s a keresztyén engedelmesség belső indításából alávetjük magunkat. Meg vagyunk győződve róla, hogy ugyanígy vélekednek gyülekezeteink felelős vezetői és az egyházunkba beleolvadt mozgalmak és egyesületek tagjai is. Adjunk hálát Istennek, hogy mindig, mindenben és mindenütt egyedül övé minden dicsőség s egyházunk megújulásának ez a döntő jelentőségű okmánya csak megerősíthette hitünket: református egyházunk megújulási folyamata nem nevekhez, mozgalmakhoz, egyházi újságokhoz, egyesületekhez, munka ágakhoz, szolgálatokhoz fűződik, hanem egyes egyedül Isten megújuló és megújító igéjéhez. Egyházkormányzatunk atyai intelme egybefoglalta, kiegészítette és továbbfejlesztette mindazokat a tanításokat, amelyeket öt esztendőn át az igéből kaptunk. Ha további eszmélkedésünket meg akarjuk óvni az önigazolás kísértésétől, mindenekelőtt ezt a tényt kell öntudatosítanunk magunkban. Lapunk is úgy lát hozzá majd e tanítás magyarázatához, hogy munkatársaink keresztyén önmérséklettel és a mindenkire kiterjedő isteni bűnbocsánat talaján állva, •— nem a lezárt múlt felé vélik tekintetüket, hanem a jövő felé néznek. Egyházkormányzatunk atyai intelme felbecsülhetetlen szolgálatot tölthet be egyházunk életében, ha mindazt a vitát, ami előtte volt, — őszintén elfeledjük s kettőt cselekszünk. Először: egyházunk minden jóvavaló tagjával együtt megpróbáljuk ezt a tanítást népszerűsíteni, meggyökereztetni és valóra váltani. Másodszor: e tanításból kiindulva megkeressük a következő lépést. Mert az egyház élete, ha valóban élet, nem állhat meg. Tovább kell haladnunk a megkezdett úton. Ez a megkezdett út a gyülekezetek felé mutat. TOVÁBB! Irta: Fekete Sándor Egyházunk 1950-ben jó darabot megtett azon az úton, amelyet az ige kijelölt számára. Ne maradjunk adósok a hálaadással. De az őszinte bűnbánattal se! Valljuk csak be: sokat esetlettünkbotlottunk a jó úton. Most, amikor ez évi utunk végére értünk, frissítse fel egyházunk apraját-nagyját Isten bűnbocsátó izgalmának ereje s forduljon oda szent érdeklődésünk az útmutató igéhez: merre visz az út? Rendíthetetlen meggyőződéssel hirdetjük, hogy 1951-ben nem más utat kell választanunk, nem ezt útra kell lépnünk, hanem a megkezdettet kell folytatnunk. Elitünk szerint. Isten 1951-re ezzel a szóval serkenti népét: tovább! I. Tovább egyházunk egysége útján! Minél inkább elhatalmasodik körünkben az evangélium megigazító és eligazító szava, annál kevésbbé zavarhatják meg egyházunk kívánatos egységét szektás különvélemények, egyéni ötletekre felépített tanítások. Egyházkormányzatunk már eddig is gondosan őrködött református tanaink tisztasága felett. Ennek meg is volt az eredménye. Ezután mindannyiunknak, különösen pedig az egyházi sajtónak, azon kell fáradozni, hogy bibliánkat minden gyülekezetben helyesen használ- ják, tisztán és józanon hirdessék, s őseink példáját követve, a mindennapi életben érvényesítsék. A presbitériumokra, elsősorban pedig a lelkipásztorokra vár az a feladat, hogy egyházunk megújulását református irányba tereljék. Ha 1950 főleg az egyházkérdést vetette fel összejöveteleinken és konferenciáinkon, ez azért volt lehetséges, mert az előző évek folyamán nagyban-egészében új tartalmat és színt, új isteni ihletést nyertek , mindazok a kérdések, amelyeket így foglalhatunk össze: mi a keresztyénség? Talán nem tévedünk, "ha azt mondjuk, hogy amint jobban és jobban egybe forrasztotta gyülekezeteinket a keresztyénség alapvető kérdéseivel való buzgó foglalkozás, amint még erősebbé tette az együvétartozás hitét az egyházkérdés felvetése és bibliai megoldása, úgy 1951-ben nagy szolgálatot fog tenni egyházunk egységének kiteljesedése érdekében ez a soron következő, időszerű kérdés: mi az, hogy református? Isten holes gazdája az időnek s bízunk benne, hogy nem lesz szűkmarkú sem a bölcsség, sem az idő ajándékozásában s felfedezzük szép örökségünket, sajátos hivatásunkat: miben vagyunk egyek a többi keresztyén egyházakkal és miben vagyunk Istentől rendelten különbözők. Tovább , hitvallásaink megismerése, tovább magyar református történelmi hagyományaink ápolása útján. Is. Ezzel nem ellentétes, sőt inkább ebből következik tovább a magyar protestantizmus testvéri együttműködése útján! 1950-ben már ígéretes kezdeményezésekre tekinthetünk vissza. Gondoljunk csak három dologra. Először is arra, hogy püspökeink is főgondnokaink rendszeresen tanácskoztak az evangélikus testvéregyház püspökeivel és felügyelőivel. Azután, 1950. október 31-én a reformáció emlékünnepén az evangélikusokkal, baptistákkal, metodistákkal közös kiáltványt bocsátottunk ki a világkeresztyénséghez a földi béke szent ügyében. Végül, most karácsony előtt, ugyanezekkel az ■ egyházakkal együtt, körlevelet adtunk ki a lelkipásztorokhoz, hogy ezzel is bebizonyítsuk, mennyire egyek vagyunk velük a békéért vívott istenes küzdelemben. Jó reménységgel tekinthetünk 1951 felé." Sőt úgy véljük, még többre is bízatunk ezután. A magyar protestáns egyházakkal együtt, sőt — ha lehet— a békeszerető és békéért harcoló katolikus egyházi emberekkel együtt, folytatnunk kell a testvéri szolgálatot a nyugati keresztyénség felé. Amilyen éberen vigyáznunk kell arra, hogy a világkeresztyénséggel való állandó összeköttetésünk ne váljék valamilyen „lelki intervenció“ eszközévé, olyan atyafiságos szeretettel kell értük aggódnunk és őket a nagy nemzetközi kérdésekben az egyedül helyes irány felé kalauzolnunk. Ezt természetesen nem oldhatjuk meg egy-egy ünnepélyes kiáltvánnyal, vagy éppen fölényeskedő kitanítással, hanem sokkal inkább világító példánkkal, a békeharcban való bátor helytállásunkkal. Tovább a világkeresztyénség előtt való hiteles bizonyságtétel útján! III. Tovább a népünkért érzett felelősség, az egész emberiségért való szolgálat, nemzeti egységünk munkálásának útján! Már a világbékemozgalom kibontakozásának kezdetén ott voltak a béke híveinek táborában a magyar reformátusok. Gondoljunk csak Bereczky Albert püspökünknek a párizsi I. Békevilágkongresszuson elhangzott felszólalására, amely méltán keltett igaz megbecsülést mindenkiben, aki valóban a békét akarja. Azóta a béke tábora hatalmasan megnövekedett, eredményről eredményre jutott. Eljutott egészen odáig, hogy a varsói II. Békevilágkongresszuson megalakult a Világbéke Tanácsa. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a Világbéke Tanácsa három magyar tagja közül az egyik Péter János püspökünk. Ez azt mutatja, hogy egyházunknak, szívbéli, sőt hitbeli ügye, az emberiség ellenségeivel folytatott harc. Református egyházunk belső megújulása és életereje azzal mérhető meg, milyen elszántan vesz részt benne. Az 190-ben országszerte tartott békegyűléseken püspökeink, főgondnokaink, espereseink, lelkipásztoraink, presbitereink és más egyházi tisztviselőink bizonyságot tettek izzó hazaszeretetükről. 1951- ben békénk védelme nem kevesebb, hanem több feladatot ad egyházunknak. Református egyházunk a múltban hazáját szerető, hazájáért szolgáló és áldozó egyház volt. A jövőben is az akar lenni. Nem véletlenül élünk itt a felszabadult, új Magyarországon. Éppen ezért, egyház voltunkhoz szorosan, feltéphetetlenül hozzátartozik, hogy hazánkhoz, országunk felelős vezetőihez, dolgozó népünkhöz hűségesek legyünk. Megbélyegzünk minden nyílt, vagy kegyeskedéssel álcázott szovjetellenes magatartást, s nem nézzük szótlanul, hogy soha nem volt nemzeti egységben viruló szabad hazánkat, bárki is rágalmazza. Megújuló egyházunk magyar református egyház. 1951-ben ennek minden tekintetben eleget akarunk tenni. Tomibb az önfeláldozó hazaszeretet útján! Proletárok — JÓZSEF ATTILA VERSE — , Ma nektek tornyozó akaratból ekhózok öblös meg forró szivemmel Mert valaki belém kovácsolta végtelen Szeretet meg el nem csüggedés, zengő acélját És a nekifohászkodások és nekikeserülések Tajtos csöppjeit is belém injekciózta. Valaki, aki Krisztus üregre, sebére nem rettegéssel gondolt — Szent hallelujával lelkezte csókját . Az Emberisten fonnyadt ajakéra, Valaki, aki most ' . ■ , Pásztorok istenes kurjantásával Közétek lendül belőlem, Testvéreim! erm 1 farint