Az Út, 1951. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1951-02-04 / 6. szám

1081. FEBRUÁR 4—18. II bibliafordítások jelentősége a nyelvi­ és nemzeti egység kialakulásában Tudjuk, nemcsak nyelvében 41­0 betűnet! De azt is tudjuk, hogy a nyelv­járások széttagoltságából előbb szívle­lett meg általánosságban az egységes nemzeti irodalom és köznyelv, mint a partikultirizmusból, vagyis a poli­tikai széttagoltságból az egységes nemzetállam. Így volt ez európaizirte. S így volt ez hazánkban is. Észak- és Közép- Euópa legtöbb országában például a milliós néprétegiek olvasmányának szánt bibliafordítások nyomán szü­letett meg az egységes nemzeti iro­dalmi nyelv. Ltiffeer filfikája Németországban Luther bibliafor­dítása teremtette meg az alapját az egységes német irodalomnak és nem­zeti köznyelvnek. Háromszáz évvel előzte meg az egységes német nem­zeti irodalom és köznyelv megszüle­tése a német államegység megalapo­zását. Ez utóbbi csak a XIX. század második felében járt eredménnyel. De így volt ez más európai népek­nél is. A csehek és szlovákok állam­­nemzeti egységét csak a jelen szá­zad második évtizedének második felében teremtették meg. Holott a králici bibliafordítás — a csehek és szlovákok közös nemzeti irodalmi és köznyelvi alapműve — századokkal előbb elindította a csehszlovák nem­zeti egysé­g útját. Nem véletlen, hogy hosszú időn keresztül szlovák részen a protestáns kisebbség volt a leg­­hálásabb híve, támogatója s erős­sége a szlovákok és csehek politikai egységének. A králici biblia ugyanis csupán a protestáns szlovákok köré­ben válhatott közolvassmánnyá s így ennek nyomán művelődési alapon bennük támadt föl először és határo­zottan a cseti-szlovák politikai nem­zeti egység igénye is. B­eszkutyi biblia Magyarországon nem sokkal Luther bibliafordítása után S­ároli Gáspár vizsolyi teljes bibliafordításával és Erdős Szilveszter János csonkább bibliafordításával egyideig flleg indul meg a magyar nemzeti irodalom és köznyelv megteremtésének folya­­mata. A vizsolyi bibliafordítás hatá­sára születik az a magyar irodalom és egységes magyar köznyelv, amely­nek hatóereje hódítóbb mind az elő­kelő latin egyházi uniformisnál, m­ind pedig a nép tömegeit egymás­tól elválasztó tájszólások vulgáris nyelvezeténél. A vizsolyi biblia — de még a következő századbeli, a töme­gekre való hatásában azonban — ke­­vésbbé jelentős katolikus Káldi-féle bibliafordítás is — olyan ízeit és za­­metait tárja fel a frissen született magyar nemzeti irodalomnak s köz­­n­yelvünknek, amelyhez képest e bibliafordítások mai úgynevezett re­videált kiadásainak nyelve már so­ványnak, kérésznek és laposnak m­ondható. Már csak ezért sem kivo­natos nálunk és éppen most, az el­lenforradalmi korszak nyelvi rontásai után, eltérni a Károli bibliafordítás nemzeti nyelvfordulataitól, ahogyan erre nem is olyan régen a rossz ér­telemben modernista teológusok haj­lamosaknak isérkeztek. A Károli-féle biblia és általában a XVI. századbeli m­agyar nyelv jóval közelebb áll Mikes, Faludi, Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Mikszáth, Vajda János, Ady Endre, Móra Fe­renc, Móricz Zsigmond és József Attila magyar nyelvéhez, mint az ellenfégtartalmi korszak hivatalos köz­­n­yelvéhez és annak mai csökevényei­­hez. Nem hiába írta régi nemzeti tör­­ténetírásunknak egyik legveretesebb képviselője, az egyébként piarista tudós, Takács Sándor, hogy „leg­nemzetibb századunk, a XVI. század, a reformáció százada“. Takács Sán­dor elsősorban a bibliafordítás ereje nyomán megszületett magyar nem­zeti irodalom és köznyelv szépségére, t­ódító és egyben vonzó kifejezési fordulataira, a fogalmakat a leg­­helyénvalóbb hasonlatok nyelvi ruhá­jába öltöztető szemléleti érzékletes­­ségére gondolt itt elsősorban. Európa diplomáciai nyelve A török hódításnál is hódítóbb erejű volt ez a magyar nyelv. „A török — írja jeles történetírónk — meghódította ugyan országunkat, de a nemzeti nyelvünk és a szokásunk meg a törököt hódította meg.“ Ezért avatja nyelvünket a török porta egy ideig Európa egyik diplomáciai nyel­vévé. A basák és a nagyvezérek hos­szú ideig csakis magyar nyelven haj­landók levelezni a bécsi királynak nevezett német császárral és egész sor más fejedelemmel. A vizsolyi biblia nyelvét beszélték akkoriban nemcsak a parasztok és a kisnemesek, de a főúri és a főpapi udvarok emberei is. Ez a szép magyar nyelv akkor az általános köznyelv volt hazánkban. A török nem okozhatott több bajt és keserűséget az országnak, mint a bécsi udvar beszálláson zsoldosainak kíméletlenségei s magának az udvar­nak zsarolásai és a vallási jelszavak mlatt indított, de nyilvánvalóan anyagi érdekű, közönséges rablógyilkossá­gokkal felérő főbenjáró perei De még ez sem volt elég ahhoz, hogy a magyar nyelv XVI. századibeli szép­ségén rontson. A magyar nyelv hu­mora és szemléltető érzékletessége éppen akkoriban csillogott a legszeb­ben és csillogása szellemi­­ fegyver volt az ellenség ellen. Vitnyédy uram írta egyik levelében a beszálláson császári katonaságról: „Gonosz lapos­­tervek azok, * ha befeküsznek a vár me­dt­e ködmönébe, nehezen pörkö­lik ki.“ Ha panasz ment ellenük, a bécsi komisszá­rnsok mindig bűn­telennek találták kiméletlen zsoldo­saikat s így aztán a mieink nyöghet­ték keservesen: „A róka náthája nincsen rajtunk, hogy ne éreznénk a bátorságnak becstelen buzit!“ Az ország e sanyarú állapotában is ilyen szép volt a reformáció és a vizsolyi bibliafordítás XVI. század­beli magyar nyelve. E nyelv­­ lelki formájának épségéért még a Béccsel tajló magyarok legjobbjainak úgy­nevezett labancsága is csak egy fajta taktika a magyarság védelmében —■ akárcsak az erdélyi szabadságharcos fejedelmek „túlzott törökbarátsága“, ők is jól tudták, mennyit ér a bécsi udvar „kegye“ s milyen jó sakkban tartó erő a nyugati zsoldosok kegyet­lenségei ellenében a török által párt­fogolt önálló és szabad erdélyi feje­­delemiség. Ezért buzdították ellen­állásra Erdély szabadságharcos feje­delmeit, a királyi Magyarország ré­szeinek közbátorsága édekében is, emigyen: „Kendiek csak opponálja­nak, mert különben gallérunk aid­­ö­­kik a német.“ Iré­n jéh­ez. De számára a gőgös ki­rálynő szentenciája szerint „Török­országból nincs visszatérés.“ A török­­hódoltság megszűnésével Erdélyben is hanyatlik a magyar nyelv. Hiszen a bécsi udvar kegyelt kormányzói által vezetett Erdély nem a szabad fejedelmek Transszilvániá­ja többé, ha­nem lakájtartomány. A barokk Ma­gyarországon pedig így oszlik réteg a nyelv: 1. az udvar franciája, 2. a gyarmatosító bécsi kormányzati szer­vek hivatalos németje, 3. a nemesi vármegyék és a középnemesek deákos latinja, 4. a kisnemesek és a városi civitások konyha-latinja, 5. a magyar jobbágyi és zsellér paraszti nép meg­vételt magyarja, amely a XVI. szá­zadbeli reformációtól és a XIX. szá­zadbeli politikai reformkorszakig, a nemzeti és irodalmi újjáéledésig, egyedüli őrzője a XVI. századbeli szép magyar nyelv örökségének, a vizsolyi bibliafordítás legéleterősebb magyar nyelvének. A felszibsdkrt nyelv A reformkorszak klasszikus ma­gyar nyelvművelői, irodalmunk XIX. századbeli mesterei, továbbá a század­­forduló kimagasló írói, költői lénye­gében a XVI. századbeli magyar nyelv kifejező erejének és művészi fordulatainak kincsesházához tértek vissza akarva-akaratlan, amikor a korszerű gondolatokat a legmegraga­­dóbb formában igyekeztek tovább­adni. Az ellenforradalmi korszak hi­vatalos nyelvrontásai után nemzeti nyelvünk is felszabadult és szabad út nyílt, hogy ne csak ápoljuk a re­formáció és a bibliafordítás XVI századának szép magyar nyelvét, de továbbfejlesszük azt népünk és az egész emberiség szellemi és anyagi gazdagodására. Nagy Tibor fi­gyelvism­ás hóra A török hódoltság megszűnésével, az ország egységének habsburgi „helyreállításával“ nem­zetietlenkedik el a főpapság és a főnemesség. Egy­idejűleg romlik a nyelvünk és a ma­gyar irodalom visszaesik szépen in­dult fejlődése után. A barokk­ kor­szakot, az ellenreformáció korszaka" okkal nevezik irodalomtörténetíróink a nemzetietlenedés korának. A barokk­­szellemű képmutatás és rekaitolizáció legünnepeltebb uralkodó asszonyának, Mária Teréziának uralmi rendjében már csak Mikes Kelemen, a janze­­nista Rákóczi Ferenc n­anzenista író­deákja írja ezen a szép magyar nyel­ven leveleit Rodostóban, képzeletbeli RÖVIDESEN MEGJELENIK BERECZKY ALBERT új könyve, az A­jtónyitás Ára 12 forint. • Húsvét táján jelenik meg az Újszövetségi görög-magyar szótár Pr. Kis Jenő szerkesztésében, lényegesen bővített és javított kiadásban, hófehér papíron Ára kötve 75 forint. Megrendelhető az Egyetemes Konvent Sajtóosztályánál Budapest, XIV., Abonyi­ utca 21. Csekkszámlaszám: 40.526 Csokonai „Játszi, kedves, könnyed költő, a l­illa-dalok költője, aki a kor ko­mor hátterét rózsás versekkel fel­­kőzte el“ — így tanultuk látni gyer­mekkorunkban a magyar irodalom egyik legtragikusabb, legtöbbet szen­tetlen alakját, Csokonai Vitéz Mi­hályt. Nem akadt tanár, nem akadt irodalomtörténész, aki megmagyarázta volna, hogy ez a költő, ak­i persze könnyed, játszi és kedves is tudott lenni — valójában félreértett, agyon­gyötört, egy életen át nyomorral és szellemi kizsákmányolással küzdő, jellegzetesen magyar zseni volt, aki ■,végül is belepusztult a „magyar kö­zönybe“ Az állandó éhséggel, pénztelenség­gel, betegséggel küzködő, vándorló Csokonai, a borbély-seborvos fia, aki somogyi kisnemes családoknál talált időnként menedéket, ezt írja keservé­ben: „az is bolond, aki poétának megy Magyarországon“. Egy barátjához írt levelében így nyilatkozik: „Átkozom, barátom az én időmet, az én szüle­tésem helyét, hogy meg kell m­agam­ban fojtanomm a sóhajtozó csukláso­kat, hogy a világ bolondnak, vagy perduensnek (lázadónak) ne nevez­zen. Ó, vajha a következendő kor megtudhatná és megismérhetné, hogy én nem saját hibám miatt nem lehet­tem azzá, amit óhajtotam, hanem ily okok miatt.“ Az a kor érkezett most el, amely az új Csokonai-kiadással (Szépirodalmm­ Kiadó, Magyar Klasszikusok-sorozat­­ban) Vörösmarty Mihály után most Csokonai Vitéz Mihály igazi arcát mutatja meg a szenvedő, forradal­már, az előítélet, hazugság, igazság­talanság ellen küzdő költőét, akit har­minckét éves korában megölt kortár­sainak közönye. Az új kiadásban sok olyan prózai írása jelent meg, amelyek a régebbi kiadásokból egyszerűen kimaradtak. Igen sok benne a Rousseau-idézet, vagy a francia forradalmár-költőre való emlékezés. Először látod nyomdafestéket „Tempefői“ című drámájának némely jelenete is, ame­lyeket eddig nem volt szabad kinyom­tatni. A teljes, cenzúrázásán „Tempe­­fői“-ben Fegyverneki, a maradi magyar főnemes, Serteperti, a kül­földmajmoló arisztokrata, Tökkolopi és Kopóházi, a kizárólag vadászó és iszogató kúrialakók, Betrieger, a nyomdász, Csikorgó, a fűzfapoéta és Páter Köteles, a kenetes pap, úgy él­nek, beszélnek, harsogó derűt keltve, akár a Shakespeare! vígjáték-alakok, a szatíra lépten-nyomon kiragyog a kor rózsaszínű máza alól. Csokonai a középkori iskoladrámák friss, népi hangját találta meg újra színjátékai­ban, tudatosan visszatért ehhez az örök forráshoz és fel­hívta erre költő­társai figyelmét is. Ezt az új Csokonait ünnepeljük műveinek új kiadásában. M. K. Fittler Sándor orgona- és harraániumépítő mester. Buda­pest. XIV. Miskolci­ a 62 67-es villamosnál ORGONÁK. TEMPLOMI HAK­MÓNIUMOK készítése, javítása . Használtan eladása. Árjegyzék és költségvetés díjtalan." Vidor János kátémagyarázata Az egyház hitvallása M­ár utaltunk egyszer arra, hogy különbséget szokás tenni a között a hit között, „amelyet hi­szünk“, és a között a hit között, „amellyel hiszünk“. Nem nehéz fel­­ímelni, hogy ki nem mondottan ugyan, de ez a különbségtétel benne rejlik abban a meghatározásban is, amelyet a Káté az „igaz hitről“ ad. A két alkotóelem közül, amelyről itt szó van, az égjük: a hithez szükséges „bizonyos ismeret“, nyilván azt a hi­tet jelenti, „amelyet hiszünk“. A má­sik pedig: a „szívbeli bizodalom“, amely nélkül nem hit a hit, nyilván azonos azzal a hittel, „amellyé­ hiszünk“. Már most ezt a megkülön­böztetést azért jó itt emlékezetünkbe idéznünk, mert így értjük meg, miért jár a Káté a továbbiakban azon az úton, amelyen nekünk is el kell kísérnünk. E­lérkeztünk oda, hogy kivilá­gosodott előttünk a hit jelentő­sége: hit által válik a mienkké az, amit Jézus Krisztus a mi megváltá­sunkra elvégezett; hit nélkül semmi hasznunk belőle. Erről a hitről kell tehát a továbbiakban részletesebben szólani. Azonban arról, ami ebben a hitben „szívbeli bizodalom“ — tehát arról a hitről, amellyé­ hiszünk“ — bajos dolog sokat beszélni. Ez olyan benső ügye a hivő embernek, amelyet senkinek a szeme elé nem tárhat oda. Az a „szívbeli bizodalom“, amellyel az ember reáhagyatkozik Isten igé­jére, amikor az őt személyesen bizto­sítja a megváltás felől, voltaképpen Isten közeli és őközötte végbemenő ügy, amelynek titkaiba ezen a két köz­vetlenül érdekelt félen kívül más nem láthat bele. Azzal a hittel ellenben,­­amelyet hiszünk­, másképpen áll a dolog. Azt, hogy Isten igéjéből mi­­felől bizonyosodtunk meg, el tudjuk mondani egymásnak. A hitnek min­den olyan megnyilatkozása, amelyben a hivő ember másokkal folytat beszél­getést, voltaképpen ekörül forog: a hitnek „bizonyos ismerete" szólal meg benne. Csak miközben valaki erről beszél, közvetve — abból, hogy a szava hogyan melegszik át — tudha­tunk meg valamit arról is: váljon elénk tárt hitbeli ismeretei mögött ott van-e benne az a „szívbeli bizoda­lom“ is, amely által igazán személyes tulajdonává lett mindaz, amiről "be­szél. Ezért a továbbiakban a Káté is ezt az egyetlen járható utat követi: azt fejti ki részletesebben, milyen bizonyosságai vannak az „igaz hit­nek“ az ige alapján, közben-közben persze egy-egy meleg személyes vallo­mással emlékeztetve minket arra is, hogy ezek a bizonyosságok „szívbeli bizodalom“ nélkül mit s­em érnek. A KÖVETKEZŐ, a 22. kérdést már­­s így is veti fel: „Mit kell hinni­ a keresztyén embernek?“ Nyilván mró­­a hitről akar beszélni, „ame­lyet hiszünk“. Ebben aztán vezér­en alul az Apostoli Hitvallást akarja elhasználni, amelyről megmondottuk, hogy egyik elmaradhatatlan tárgya volt a katechizmusi tanításnak már a reformáció előtti időkben és nem kevésbbé a reformáció korában. (Erről a mindnyájunk előtt ismer­ős hitvallásról elég annyit tudnunk, hogy eredete nem nyúlik ugyan vissza az apostoli korba, tehát az „apostoli“ jelzőt csak annyiban ér­demli meg, hogy híven őrzi az apos­tolok tanítását — de mindenesetre nagyon régi eredetű: a keresztyén egyház ókori évszázadaiban alakult ki, nem is egysz­erre, és főképpen arra használták, hogy az egyházba felvett új tagokkal keresztelésük al­kalmával ezzel mondatták el keresz­tyén hitük megváltását.) A feltett kérdésre tehát így válaszol a Káté: „Mindazt, amit nekünk az evangé­lium ígér, amire minket a mi közön­séges, kétségen kívül keresztyén hit­vallásunk tételei tanítanak“ („rövidre fogott formában“ — teszi még hozzá a Káté eredeti szövege). „Hogy szól­nak ezek a tételek?“ — (vagy ahogy a magyar kátéfordítás mondja, hogy mindjárt a szokásos elnevezés alá foglalja őket: „Melyik az Apostoli Hitvallás?“) — folytatja a 23. kér­dés, amire feleletül közli aztán az Apostoli Hitvallásnak vagy ahogy másként szoktuk nevezni: a Hiszek­egynek a szövegét. Nem szükséges azt ideiktatnunk, már csak azért sem mert a továbbiak során tételről tételre úgyis ismét idézni fogja a Káté. Mielőtt azonban elindulnánk, hogy az Apostoli Hitvallás magyarázatának az­ útján elkísérjük a Kátét, álljunk meg kissé az imént idézett 22. pont­nál, először is Állapítsuk meg, a hogy ebben a kérdésben: „Mit kell hinnie a keresztyén embernek?“ ez a szó: „kell“ nem jelent semmiféle parancsszerű követelményt. Az ere­deti szöveghez híven ez a kérdés így is fordítható: „Mit szükséges hinnie a keresztyén embernek?“ A keresz­tyén hit ismereti tartalmát, a benne foglalt meggyőződéseket, nem lehet senkire sem­ ráparancsolni. A Káté eddigi tanításából már megérthett­­k: vagy kiivilágosodtak azok valaki elölt Isten igéjéből s akkor „igaznak tartja“ őket; vagy nem, de akkor bármiféle rászabott kötelezettségből mégis val­lania őket a jobbik esetben egyszerű hiszékenység jele, amely másoknak utánamondja az ő hitüket, a rosszab­­bik esetben pedig hazug színjátszás. Valamilyen „hittörvénynek“ felfogni az Apostoli Hitvallást, vagy akár­milyen keresztyén hitvallást, így ma­gát a Kátét is, az Isten igéjének szel­lemétől egészen idegen tévedés vagy visszaélés. A­ZZAL VISZONT nagyon fontos megállapítást tesz a Káté, hogy „szükségesnek* mondja az Apostoli Hitvallásban foglaltak megváltását Szükséges“ ez egyszerűen azért, mert az Apostoli Hitvallás csak an­nak rövid summázása, ami magában Isten igéjében foglaltatik, vagy ahogy a Káté mondja: „amit nekünk az evangélium ígér”. Az meglehet, hogy valaki előtt még nem világosodott meg az igében ez vagy amaz, amiről az Apostoli Hitvallásban szó van. De ez csak azt jelenti, hogy ebben a te­kintetben még növekednie, fejlődnie, kiteljesednie kell a hitének. Nem nyugodhatik bele az ilyen hiányos­ságba. „Szükségesnek“ kell éreznie, hogy az ige teljesebb megértésére és ezzel mindannak „bizonyos ismere­tére“ eljusson, amit az Apostoli Hit­vallás megvall. 4 KÁTÉ JÓL TESZI, hogy nem ** hagyja magára az egyes hívői csak figyeljen jól az Isten igéjére és aztán vegye számon, kiki, a maga módján, mi felől bizonyosodott meg, mint Istentől neki kijelentett igaz­ságról. Az Apostoli Hitvallás felm­u­tatásával előre megmondja mindnyá­­j­ónknak: miről lehet és arről,„szük­séges“ is ennélfogva megbizonyo­sodnunk az igéből. Tehát „normát* állít fel a hitbeli „ismeret* számára Minek alapján? Annak alapján, hogy el nem hanyagolható valóságként ilt van, mint az egyéni hívőt hordozó és segítő, de egyben irányító tényező is, a hívők közössége, az egyház. An­nak közös hite szolgál „normaként* az egyéni hívő számára. Mondottuk már, hogy a Káté jellegzetes „én­­hangja* egy percre sem feledtetheti el velünk az egyház valóságát. Az egyes ember igenis kiemelkedik a közösség összefolyó tömegéből — elsősorban Isten szemében, éppen azért a Káté szemében is, amint ezt éppen a hit kérdésében láttuk világo­san: „nem csak másoknak, hanem nekem is . . .“ De a közösségből való ez a kiemelkedés nem jelent a közös­­ségtől való elszakadást. Isen egyen­ként szólít meg minket igéjével, de mindnyájunknak ugyanazt mondja benne. Ezért a Káté is nagyon jól össze tudja egyeztetni „én hangjával“ a vissza-vissza­térő „mi,­ha­ngo!“ is és ■ppen akkor, amikor Isten kijelen­­ésérül van szó ezt az utóbbit szokta használni. Az „igaz hitről* szólva (2. pont) azt mondotta: „igaznak ártom mindazt, amit Isten az ő igé­­■ jében nekünk kijelentett*. Az előtt­ünk lévő (22.) pontban pedig ugyanezt így fejezi ki: „amit nekünk az evangélium ígér*. Vagyis nem egyenként, hanem együttesen alkot­­juk azt az edényt, amelybe Isten az 5 kijelentéseinek ajándékát kiárasztja. V* egyház, mint közösség, teljeseb­ben tud számot adni arról, mit mond nekünk Isten az igében, mint bárki közülünk egyénenként. Ezért az egyházi hitvallást olyan mértéknek kell tekintenünk, amelyet a mi egyéni hitünk bizonyosságainak is szükséges­ megütnie, ha nem most rögtön, akkor ezután, és pedig in­kább előbb, mint utóbb. K­ülönösen alkalmas ilyet a MÉRTÉKÜL való felhasználás­ra az Apostoli Hitvallás, mert más egyházi hitvallásoknál ősibb. Még azokból az időkből való, amikor a keresztyénség nem szakadozott szét mai különálló táboraira. Ezért, amint a Káté mondja: „közönséges“, vagy mai szóval: „egyetemes* egyházi hit­vallás. Felőle nem folynak viták. Ál­talános elismertetésnek örvend máig is az egész keresztyénségben. Ezért nevezheti a Káté „kétségen kívüli keresztyén hitvallásnak*. Az egyete­­mes­ keresztyén egyház hite szólal meg benne. Ha az egésznek tartalmát így foglalja össze a Káté,­­Amit nekünk az evangélium ígért, holott az Apos­toli Hitvallás legnagyobb részé­ben múlt időben beszél már megtörtént tényekről, ennek az a magyarázata, hogy éppen ezekből a tényekből angzanak felénk Istennek ígéretei Azokban ad­a­tiultunkra: milyen Is­tenünk akar tenni, és ez az, ami felől „bizonyos ismeretre“ kell eljutnia­­ hitünknek. •­­ 5

Next