Az Út, 1951. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1951-07-01 / 27. szám

9 Istentiszteletek július 1-én BUDAPEST Baross-tér (Dózsa György- és Thö­­köly-ut sarok): 9 Gámán L. Béla, B­ill Rigó István, 6 Gámán L. Béla. — Utász-utca 7.: 9, 10 és 6 Szemenyei Sándor. — Buda (Szilágyi Dezső-tér 3.): 10 Haypál Béla, 6 Horváth György. — Krisztina-krt 113/a: 10 és 6 Halmi János. — Budahegyvidék (Böszörmény t­út 28.): '/29, 10 és 5. — Németvölgyi-út 138.: V2II. — Diana-út 17.: 11. — Frangepán-utca 43.: 10 és 5. — Gorkij­­fasor 7.: 1/29, 10 és 5. — Vörösmarty­­utca 51.: 10. — Kálvin-tér: '/19 Kiss Károly, 10 Muraközy Gyula, V212 Kon­koly Iván, 6 Borzsák Sándor. — Kül­ső-Józsefváros: 9 és V2II Demján Já­nos, 5 Gönczy-Nagy Béla. — Nagy­várad-tér: 10 é6­­/27. — Gubacsi-út: 9 és 3. — Óbuda (Kálvin-köz 4.): 9 Erdélyi Hona, 10 Marosi Bálint, 7 Incze Gábor. — Pasarét (Torockó-tér 1.): 10 és 6. — Csaba-utca 3.: 8,­­/211 és 6. — Pozsonyi-út 58.: 10 Achs Károly, 6 gyülekezeti összejövetel. — Szabadság­tér 2.: 9, 10 és 6. — Alkotmány-utca 15.: 1212. — Zugló (Róna-utca 197.): '/•29, 10 és 5. — Nagy Lajos király-útja 29.: 1/29, 10 és 4. — Bimbó-út 51.: 10 és 6 Éliás József. DEBRECEN Nagytemplom: 8 Tamás Ferenc, 10 Péter János, 6 Biky Gábor, 7 (úrva­csoraosztással) Szenes László. — Kis­­templom: 9 Uray Sándor, 11 Farkas Pál, 5 Szabó L. Ambrus. — Kossuth-u.:­­10 Tamás Ferenc, 4 Szilágyi László. — Károli Gáspár-tér: 9 és 6 Berényi József. — Ispotály: 10 Magyar Berta­lan, 4 Zsíros József. — Árpád-tér: 9 és 6 H. Kies Géza. — Homokkert: 10 és 6 Baksy Zoltán. — Szabadság-telep: 10 Sipos Károly, 3 Kürty Károly, 7 Nagy Ferenc. — Csapókert: 10 Erdei Mihály, 6 Szabó Béla. — Kerekes-telep: 10 Lőrincz Gáspár, 7 Madarász József. — Egyetemi templom: 11 Kiss Antal J., 5 Nagy József. — Széchenyi-kert: 10 és 6 Murányi József. — R­ákosi­­telep: 9. és 4. Gacsályi Miklós. — Nyúlás: V2IO Kulcsár Dezső. — Pallag: 9. — Bellegelő: 3 Nagy József. — Pacz: 10 Kántor József. — Nagy­­macs: 9 Kiss Ferenc. — Kádárdűlő: 11 Rápolthy Árpád. — Hármashegy: 11. — Lukah­áza: 1 Molnár Gyula. — Pe­recdűlő: 11 Gacsályi Miklós. Három napot együtt töltöttek Tahiban a református sajtó régebbi és újabb munkatársai Egyházunk sajtójának­ régebbi, főleg a „Református Híradó“ köré csoportosult munkatársai és jelen­legi egyházi lapjaink szerkesztői és munkatársai részvételével június 21—23-án háromnapos konferencia volt Tahiban. Ezen az országos sajtókonferencián részt vett egye­temes konventünk elnöksége, Be­reczky Albert püspök és Kiss Ro­land egyházkerületi főgondnok. A konferencia vezetője Deme László péceli lelkipásztor, „az Út“ főmun­katársa és Ecsedy Aladár, a pesti egyházmegye esperese volt. Mindhárom nap igetanulmánnyal kezdődött, amelyet P. Tóth Lajos, Ecsedy Aladár, illetve Békefi Benő tartott. Az igetanulmányok széles alapvetést nyújtottak a konferen­cián elhangzott előadások számára. Az előadások sorát Fekete Sán­dor, „az Út“ felelős szerkesztője nyitotta meg, „Az egyházi sajtó fel­adata“ címmel. Elmondotta, hogy az egyház sajtótevékenysége nem választható el az egyház többi funk­cióitól, mert az egyház minden szolgálatát maga a Fő, az ő egyhá­zát, mint saját testét éltető, lelkesí­tő és tettre indító Jézus Krisztus végzi. Az egyház minden tevékenysé­gének s így sajtószolgálatának is a világot szerető, az embe­rek javát, üdvét és boldogságát áldozatosan szolgáló Jézus Krisztus megváltó tettét kell kiábrázolnia. Az egyház tehát Szentlélek nélküli állapotát árulja el akkor, ha ön­magát fejti ki, a maga véleményei­ről ad számot, saját életét óvja és félti, a­helyett, hogy kifelé fordult szívvel, segítő és szolgáló szeretet­tel Jézus életerejét és jótéteményét árasztaná bele a világba. Az egy­házi sajtó fő feladata ma az, hogy gyülekezeteinket s egyházunk tag­jait az evangélium tanításaival ne­velje, önző, Szentlélek nélküli, be­felé forduló állapotából több szere­­tetre és teljesebb engedelmességre juttassa. Ennek lesz a gyümölcse a béke védelmében és szocializmu­sunk építésében vállalt önzetlen szolgálatunk. Kádár Imre, egyetemes konven­tünk sajtóosztályának vezetője elő­adásában („A sajtó a béke szolgá­latában“) az egyházi békeszolgálat bibliai, teológiai alapjait tárta fel. Azután az egész világ protestantiz­musának tudós tanítójáról, Barth Károlyról szólt, aki a békéért fo­lyó küzdelem kérdéseiben állást foglalt s hitbeli meggyőződése a Németország újrafelfegyverzése és az újjáéledő nácizmus elleni küz­delemre vezérelte. — Az egyházi sajtó — mondot­ta — akkor végez igazán, a szó legmélyebb értelmében egyházi— szolgálatot, ha minél erőtelje­sebben és határozottabban elénk adja a békevédelmi harc konkrét, mindennapi feladatait Bereczky Albert két előadást tartott. Az első előadás címe „Az egyházi író felelőssége“ volt. Az egyházi író felelőssége abból a fe­lelősségből táplálkozik, amely min­den igazán keresztyén ember lelke mélyén él. A keresztyén ember min­dent megkapott Istentől, mind az üdvösségre, mind pedig a földi élet­re nézve Éppen ezért egész életé­ben adósnak érzi magát, Isten adó­sának. Adósságát azonban nem tör­lesztheti Istennél, mert Istennek nincs szüksége semmire és senkire. Isten azonban izgalmas lehetőséget ad arra, hogy a keresztyén ember a maga adósságát a világ felé, az em­berek felé, a népe felé és az egész emberiség felé, a szolgá­lat alkalm­ainak felhasználásá­val, mind teljesebben és telje­sebben lerója. Az egyház szolgái, ezek között az egyházi írók, különösen kell, hogy felismerjék, hirdessék és gyakorol­ják az Isten iránti hálálhatatlan adósságunknak itt a világban való hálás visszafizetését az emberek között. Második előadásában „Az egy­házi sajtó és a közösség" kérdésé­ről szólt Bereczky Albert. — Egy­házunk némely tagján erőt vett az a töprengés, — mondotta — vár­jon nem sekélyesedik-e el Jézus Krisztussal, a mi „Közös“-ünkkel nyert közösségünk, ha egyre többe­ket, lehetőleg személyválogatás nél­kül mindenkit befogadunk szerete­­tü­nkbe és közösséget vállalunk ve­lük. Enne­k a gondolkodásnak a mélyén az a tévedés lappang, hogy egyesek azt hiszik: a maguk keresz­­tyénségével, a maguk hitével és a maguk szolgálatkészségével kell boldogulniok. Ha így lenne, valóban csak a mélység rovására lehetne közösség­vállalásukat szélesebbé tenni. De ez tévedés. Mi nem a ma­gunk, hanem Jézus Krisztus szere­­tetével szeretünk s az ő szereteté­­ből, ha valóban ő lakozik bennünk, mindenki számára jut elegendő. Jé­zussal való mélyebb közösségünk­ről teszünk bizonyságot, ha közös­ségvállalásunk nem elzárkózó és nem személyválogató, hanem ellen­kezőleg, tág ölelésű és minél többe­ket befogadó. Az előadásokat termékeny meg­beszélés követte s a konferencia egyházunk sajtójának régebbi és újabb szolgáit megerősítette baráti szeretetükben és egymás iránti szol­gálatukban. TOLNAI LAJOS (1837-1902) A megjavult adófelügyelő Talán egyetlen régi magyar író sem folytatott témával oly kemény és következetes harcot az úri vezetőosztály romlottsága ellen, mint Tolnai Lajos. Ez a gúnyos elbeszélés is kegyetlen szatíra az úri hivatalnokokról, kiknél a „megjavulás” az elfásul­ással, a korpa közé keveredéssel egyér­telmű. Tolnai Lajos, családi nevén Hagyimássy, előbb Marosvásárhelyen református lelkipásztor, 1889-től Budapesten polgári iskolai tanár, igazgató. TD ERCRŐL-PERCRE növekedett az­­f­­élénkség, kacagás, mely a hat­­hársi új adófelügyelő széles, üveges folyósóját betöltötte. — Ahol, Mikola bácsi is — kiáltott egy hosszú, magas, rőtveres ember, nagy orra­, és óriási magyaros bajusz­­szal, ferde lábaival hol erre, hol arra kaszálva. — Hogyan. Hát Jóska bácsi is megérkezett az idézvényre? Három végrehajtó, tizenkét jegyző, nyolc se­gédjegyző ... szépen vagyunk. S vidám hahotában törtek ki a vára­kozók. Vannak bűnök, melyek oly közönsé­gesek, s a magasabb társadalom réte­geiben is annyira el vannak terjedve, hogy miattok igazán talán csak az újonc pirul. Értem­: a sikkasztást, csa­lást; hivatalos hatalommal való vissza­élést; megvesztegetést; egy kézre dol­gozást; a kéz kezet mos igazság régi elvét —­s a millió újabb meg­­ újabb közigazgatási törvény okos kijátszá­sát.­­ A barna, napsütötte arcokon, ba­rátságos, gömbölyű szemekben, dom­ború okos, verejtékező homlokokon, ideges mozdulatokon, sűrű köhécse­­léseken mégis meglátszott a tépelő­­dés, belső lelkifurdalás s ama szégyen, mely mint vádoló barát, a piszkos mű­veleteket elítéli. A korcsabbak, megrögzöttebbek kü­lön csoportokba verődtek s bűneiket hangosan dicsőítették, azonban, kiket eddig a szerencse megkímélt a pellen­gérhez kötéstől, s kik becsületes ka­rakterükre sokat adtak — lecsüggesz­­tett fejjel, szaggatott szavakban fe­jezték ki nézeteiket e méltatlan bá­násmód fölött. — Miniszteri tanácsos akar lenni... ez az egész — vető oda egy öreg jegyző. — De hát szükséges ezért az emberrel... . — Óh, láttam én már emberfaj.őbb kutyát is, bátyám! — Azok szerették a bort, öcsém. Aki bort iszik, azzal lehet élni, de aki­nek örökké előtte áll a göllisz-por, akinek se étel, se ital... — Majd megházasodik. — Ez? Kinek kellene, ilyen?­­ — Már az igaz, ekkora fogak! 1 . S milyen nyájas a nagy, ferde Agyaraival! Hogy ő agánk, hogy a ja­vunkat akarja, hogy őt úgy tekintsük, mint, aki a vármegye veszett hírét le akarja törölni a világ táblájáról. — Bogár József, hajdupáti végre­hajtó — kiáltja a szolga e jó magyar nevet. — Urambátyám — súgja oda a két beszélgető közül a fiatalabbik, vén társának — valljon be mindent. —■ öcsém! Öt gyerekem van. Eddig jól éltünk, most legyek földönfutóvá? — Én azt gondolom, az ilyen igaz­­ságoskodó embert az alázatos bűnbá­nás ... — Bátyámnak olyan becsüle­tes arca van, hogy a hazugság nem is férne hozzá. Én vallani fogok. És a fiatal végrehajtó hetykén, bát­ran fordult egyet a sarkán. Mintha templomba készülne gyónni — meg­­pödörgette bajuszát, begombolta csi­nos, feszes, újdivatú zekéjét , elgon­dolta befejezését­e­ az emberevő fő­nök előtt.­­ Az öreg ember beballagott a hí­vásra. Éppen mellette csúszott odébb egy jó barátja, égő arccal, mely jót nem gyaníttatott. Hosszú asztal előtt ült a főnök. Jobbra is, balra is nagy felnyitott könyvek hevertek, rongyos jegyző­könyvek, levelek, különféle okmányok. — Bogár József, majd akkor üljön le, ha mondom. — Nem akartam, nagyságos főnök úr, leülni. — Lehúzza a lomhaság, a restség, a bő élet. Az állam nyakig úszik , a bajban, míg hűtel­en hivatalnokai fel­híznak, ön megvesztegetéssel vá­­doltatik... Első pont. Ön leírta Ku­kac János csizmadiának 27 forint adó­ját, azon hamis címen, hogy nincs semmije és mit tett? — Mondtam, hogy Kukac úr csinál­hatna nekem egy pár csizmát. — Írja — intett a főnök az asztal végén ülő írnoknak, aki rövidlátó sze­meivel egészen belefeküdt a papiros­ba, vagy hogy ne lássa a szerencsét­leneket — írja. Bogár János hamvasi végrehajtó, saját bevallása szerint felszólította a ■ Kukac János, kürti csizmadiát, hogy csináljon neki... — De, nem csinált. — Nos? Jobb lesz vallani lelkiisme­­retesen« —■ Azt akarom. Bőrt kért, mivel, hogy egy garasa sincs. Nem adtam... s így a csizma elmaradt. — Tovább. Második pont. A fel­válni vásáron ön egy lóra licitáltatott, mely az állam java volt már és egy­kézre dolgozás által megvétetett a ló négy forinton. — Úgy van, négy forintokon vet­tem. — Az állam meglopatott 95 forint­tal, mert a ló 99-et ért. Tovább. Har­madik pont»Füretmann izraelita pol­gártársunk ... — Tudom, egy hordócska pálinkát tett le nálam. Én hozzá soha nem nyúltam. — Feljelentette? — Én! Én gazember nem vagyok. — De a pálinka elfogyott, ugye? — A parasztságot nem lehet a pá­linkáról eltiltani, aki hozzáfért, itta. —• Tovább. Jegyzőkönyvet vett fel, hogy Mák Geci... — Elmondom. Mák Geciné azt mondta: még az is gazember, aki a szegényre akkora adót ró. Napszám­mal keressük a kenyerünket, s a na­gyobbik felét megeszik az urak, én a kisebbikből hogy tartsam a beteg ura­mat, apámat, a négy gyerekemet. De bezzeg a gazdag ... Nem hagytam to­vább. Félretaszítottam. A szentet is keresztül szúrnám, ha a kormányt bántaná. Egy istenem van: a minisz­ter... A főnök látta, hogy vén rókával van dolga, akinek sok szabaduló lyuka van. Fordított egyet a dolgon. — Én úgy veszem észre, önben vagyon némi őszinteség, — írnok úr, parancsomig vonuljon félre —, most már leülhet. Kérem, ide mellém. Fáj-e önnek, hogy a magyar ember az utóbbi időkben gaz sikkasztásokat­ kö­vet el? Fáj-e az, hogy a külföld előtt a magyar hivatali kar becstelen alakban tűnik fel; fáj-e, hogy az ön­­gyilkosságok általi szabadulás még a legmagasabb osztályokba is felkúszott már? Hogy lassanként nem lesz egy ember, akiben a kormány megbízhas­sák, mert a magyar minden szép esze mellett is, dologtalan. Fáj-e önnek, öreg ember? Itt három adóvégrehajtó van s mindenik összejátszik a néppel, a jegyzőkkel, a fal­ubírákkel, hitesek­kel. Tudja-e, hogy ennek az ország­nak el kell veszni? Elődöm delirium tremensben pusztult el; annak elődje Amerikába szökött; annak elődje meg 30 ezer forint elsikkasztása után agyonlőtte magát. Fáj-e ez önnek, öreg ember? Nekem se feleségem, se gyermekem, se rokonom, se tanulótár­­sam, s­e barátom ezen a vidéken. Én messziről jöttem. Engem semm­vel meg nem vesztegetnek, előttem hiába alakaskodnak, én csinált együgyű­sé­­gükön átlátok, én ki fogom seperni a megyét, vagy­ elvessek, vagy, sikert aratok. De nem tűröm, hogy valaki hivatalát elhanyagolja, a néppel cim­bo­­ráskodjék s az államot a tönk fel­é ve­zesse. Értsen meg: mindennek alapo­san utána jártam, kémeim vannak — mindent tudok. Az ön szavainak a fele igaz — a fele hazugság. Ezért az egyik feléért fel fogom önt függesz­teni. .Mondja el, ahol akarja, amiket tőlem hallott, de reszkessenek, mert a büntető igazság kezét senki is el nem kerülheti. Elbocsátom. A szolga a fiatalabb végrehajtó ne­vét kiáltotta ki. — Világos József, mérgesi adóvég­rehajtó. Az elnök ismét ott ült nyugodtan; rút arcán gyönge verejték fénylett, nagy, éles kapafogai, mint a gép alkatrészei, egymásba csukódtak. A belépett végrehajtó, mint a pecek megállt az ajtó melletti sarokban. Me­rően nézett urára. —• Ön, Világos József, 32 rendbeli súlyos váddal van terhelve. — Szeretném azokat hallani, nagy­ságos felügyelő úr. — Az írnok olvasni kezdte. — M­it szól ön, Világos József, ez égbekiáltó dolgokra? — Hogy az elsőtől az utolsó betűig hazugságok. Irigység, hogy becsüle­tesen élünk; rágalom, hogy nem tud­nak ellenünk semmit; gazság, hogy a kormányt híven szolgáljuk. A képvi­selőnk jól tudja, mit tettem érte, hogy a halottakat is leszavaztattam, a ta­nács, a polgármester tanúságot fognak mellettem tenni s nem hinném, hogy csak a hajam szám­a is meggörbüljön. Itt mi úgy vagyunk,­­mint a láncsze­mek, annyifelé szakad a lánc, ahány szemet kivesznek belőle. Ez nekem, nagyságos főnök úr, nem árthat. Kap­csaim is vannak odafönt. Azokat a kapcsokat sok pénzen vettem, de megvettem. Itt, a megyében olyan urak tartoznak, ki két-, ki három­, ki négyszáz forintommal, hogyha aka­rok, hát ilyen hitvány vádakra többet meg sem jelenek. Ha nem volna egy alázatos kérésem, a nagyságos fel­ügyelő úrhoz. Ma egy kedves fiacs­kámnak üljük a keresztezését. Sokan leszünk, ott lesz a város, a vidék színe-java. Esedezem, tiszteljen meg bennünket becses megjelenésével, az országot úgysem itt igazgatják, ha­nem odafönt. Mi nem vagyunk ros­szabbak, mint mások. Az elnök e szemtelen szavakra ki­kelt arcából, homlokát égő pirosság borította el s oly fennhangon beszélt, kiabált, annyira elvesztette az egyen­súlyt, hogy kinn a folyósón a megidé­zett bűnösök a legjobb kedvvel mu­lattak. Hetek, hónapok teltek el a vádak mérlegelése és az igazságos ítéletek meghozásában. Levelek érkeztek fentről, hogy ezze­l ezzel bánjék kíméletesebben; ma­­gas helyről, hogy többet ésszel, mint erővel; egyes megyei birtokosoktól hogyha te ütöd az én zsidómat... A főnök azt hitte, hogy itt elleni cselszövény játszik. Felmegy az au­­diendum verbum regiumra. Akkor történt-e, mikor ez útjába visszajött, vagy a vizsgálat folyamán éppen Mérgesen kellett keresztülmenn­nie. Útja a Világos József végrehajt­ót csinos, fehér kőháza előtt vitt­e. Cél is volt már, de ügye is lehetett az adófelügyelő úrnak. Mire bevégezték a tárgyalást, egy szép syöke leányka nyitott be a szobába a tizenhat év bájával, az ártatlan, vi­ruló szépségével. Alázatos nyájassággal jelentette hogy édesanyám a levest betálalta. Az ember ember, ki volna olyat együgyü, hogy időben, ilyen ajka­ hívására, tagadó választ adjon. A felügyelő úr szemei — mert a jó ember szemei is csak olyan természe­tűek, mint a szép emberéi — édesei pihentek a szép, nyúlánk leányka nagy kék szemein, rózsás, üde arcán. Megindult a hívásra, holott megfo­gadta, hogy hozzáférhetetlen lesz. Jegyzők, öregek és ifjak, a dó végre­hajtók, pénzügyi közegek foglaltak helyet az asztalnál. — Csak egy csöppet — szólt szive kínálással az ebéd derekán a házi­gazda. — Ilyen bor, olyan bor, min a tej, ártatlan és tiszta. — Sohasem iszom. — Évikém, te kínáld a r­agyságú urat — szólíta fel az anya leánykáját A leányka fölvette az üveget és töl­tött. — Legyen. Egy csöppet tehát. A második cseppet, a harmadik csep­pet — így rendeli azt a jó Isten. Estefelé volt az idő, mikor a jó em­­berek felkeltek az asztaltól. Nem vó­tak azok ördögök, csak emberek, ki szerették a jó bort, a vidám anekdo­tákat, a derült tréfát, a léleknek e örök virágait. — Ejn­ye, ejnye! — mondogatá rre­gában a főnök, midőn késősen hazafel hajtatott. És nem merte bevallai hogy ezek az emberek nem rose emberek. Vólt idő, mikor a haragos reformáte­rer kiáltott fel otthonában: én M­átra-hegyét egymagam idább nem tolom. Tíz éve múlt, e dühösen me­gké­z de vizsgálatoknak és Istennek hála, mű den a régi rendben van. Lopnak, esz­nak, sikkasztan­ak, enykézre játszana akiknek ez hivatásuk és dicseked­ mondogatják a felügyelőre: —­ Megjavult! Megjavult bizony Ember lett aa Dísz 1951. Júfius 1—71g. Francia-német egyházi találkozó Június 8—10 napjain a franciaor­­­szági Biévresben a francia és a német protestáns egyházak 50 képviselője találkozott. Bürgerlin strasbourgi és Gollwitzer bonni teológiai tanárok tartották az előadásokat, «Európa ke­resztyén nézőpontból» címmel. Az el­fogadott határozati javaslat kimondja: • Európát nem lehet egyszerűen gaz­dasági területnek, vagy egy harmadik ellen forduló ideológiai területnek te­kinteni. Európa olyan népek élő való­sága, akiknek sorsa, akarva nem akarva, össze van kötve. Az Európát jellemző különböző meggyőződések ellenére, a keresztyének, az emberi nyomorúság és a bizonytalan helyzet láttára el vannak szánva arra, hogy a fennálló akadályokat eltávolítják és elősegítik az emberek kölcsönös megértését, hogy ezáltal békés és szabad Európa jöjjön létre.» A kiadott jelentés szerint «a részt vevők teljes nyíltsággal tárgyalták meg a Németország és Franciaország között fennálló égető kérdéseket», így Német­ország egységét, a német nacionaliz­mus újraéledését, a Saar-kérdést, a Schumann-kérdést. Kimondották, hogy a keresztyének nem térhetnek ki a kö­telezettség elől, hogy vállalják azokat a lépéseket, amelyekkel a személyes felelősséget helyre lehet állítani és hathatóssá lehet tenni. Kórus a naphoz — Juhász Gyula — Ragyogj le ránk áldott derűvel, Fények örök királya, nap, A gond és hú felhőit űzd el S mutasd meg tündöklőn magad. Te vagy az élet érlelője, Az aratás és szüret őre, Áldás és békesség te vagy, A nap, ragyogj ránk s el ne hagyj! Szent fényed égjen a szívekben, Hogy mind eltűnjön a sötét, És boldog, büszke győzelemben, Vegyük át földünk örökét. Ragyogjon a tudás, művészet, És ünnepünk legyen az élet, A nap, te fénylő és meleg Uralkodjál e föld feletti

Next