Az Út, 1952. július-december (5. évfolyam, 27-51. szám)

1952-07-06 / 27. szám

2 Az új bihari egyházmegye Az új bihari egyházmegye június 15-én Berettyóújfalun alakult meg. Hajdú-Bihar megye berettyóújfalui és biharkeresztesi járásának területén az eddigi három egyházmegyéből 28 gyülekezet kapcsolódott — a legteljesebb mértékben kielégítő közlekedési lehetőségekkel — új egyházi közigazgatási egységgé. A gyülekezetek egyhangúan Andó Ferenc csökmői lelkipásztort választották esperessé, egyházmegyei gondnokká pedig Fazekas Endrét, a voltnagyszalontai egyházmegye gondnokát. Az alakuló közgyűlésen megjelentRöszler János, Hajdú-Bihar megyeiegyházügyi főelőadó. Részített és felszólalt a közgyűlésen Péter János tiszántúli püspök. Az új tisztikar eskütétele után Péter János püspök tartotta meg felszólalását. Felszólalásában köszöntötte a volt egyházmegyék tisztüket letevő vezetőit, valamint a bihari egyházmegye új vezetőségét. Ezután rátért az egyházmegyei határok rendezésének jelentőségére. Megállapította, hogy egyházunk ezzel az intézkedéssel is feladataiban élő egyház kívánt lenni. Az intézkedés célja elsősorban az volt, hogy megkönnyítse a közigazgatási ügyek intézését. Ezenfelül azonban a magyar református egyház ebben a tényben is ki akarta fejezni azt, hogy élete minden részletében hitéhez és a neki adott igéhez híven hűségesen akar élni annak az egyezménynek a keretében, amelyet a Magyar Népköztársaság kormányával kötött. Ezzel is kifejezésre akarta juttatni, hogy mindazt a jót,ami ebben az országban történik. Támogatja és segíti a maga életének és szolgálatának sajátos erőivelés eszközeivel. A magyar református egyház hitbelileg elkötelezettnek tudja magát minden olyan jó szolgálatra, amelyben épül, erősödik és továbbfejlődik népünk új élete. Ezután arról beszélt Péter János püspök, hogy az ige, amely Jézus Krisztus követésében ömnegtagadásra és a kereszt felvételére int, új értelmet nyert egyházunk mai szolgálatában. Arra kötelezi az egyházat az ige, hogy tudjon nean-et mondani múltjának minden olyan részletére, önként és szabadon, ami szolgálatának méltó betöltésében ma akadályozza. Miközben ezt az önvizsgálatot és önmegtagadást gyakorolja az egyház, miközben tagjaiban egyre mélyebbre hatol az önvizsgálatnak és az önmegtagadásnak ez a lelke. — így újul meg élete és így válik alkalmassá arra, hogy betöltse szolgálatát embertásaink, népünk körében. Befejezésül rámutatott Pele János arra, hogy a béke ügyének szolgálatában egyházunk tagjai közös feladatot vállalnak a ma élő nemzedék legjobbjaival és hazáját, féltőn szerető népünkkel. A Béke Világtanács berlini ülésén új alkalmakat fog keresni arra, hogy a világ jóakarattá többsége megakadályozza az új háború kirobbantását. — Azt szeretném — mondotta Péter János püspök —, hogy ha ennek az egyházmegyének élete imádságban is, az ige hallgatóinak nevelésében és tanításában is, úgy tennék, hogy ennek nyomán a gyülekezetek tagjai emberi feladataikat az egész földkerekségre kiterjedő méretekben lássák maguk előtt és abban a gigantikus mérkőzésben, amelyben a békés és háborús szándékok állnak egymással szemben, teljes erejűikkel a béke oldalára álljanak. Ezután Röszler János megyei egyházügyi főelőadó üdvözölte az egyházmegyét és annak vezetőjét. Lapunk szerkesztőbizottságának jókívánságait Papp János lelkész, konventi pénzügyi előadó, lapunk munkatársa tolmácsolta. Az üdvözlések után Andó Ferenc esperes megtartotta székfoglalóját. Számbavette az egyházmegye jövendő feladatait, ezek között az igehirdetés tisztábbá és egyszerűbbé tételét, valamint a presbiterek nevelését. Majd így folytatta: — Egyházunk szolgálatának egyik létfontosságú ága a háború és béke kérdésében való határozott állásfoglalás megteremtése és továbbfejlesztése a gyülekezetekben. A világbékei mozgalom oldalán küzdő vezető személyek részéről többször hangzott el már, hogy sátáni erők bármily erőfeszítéssel is fáradozzanak az új világháború kirobbantásán, az még mindig elkerülhető. Mi, magyar református keresztyének, imádságunkkal, munkánkkal és szolgálatunkkal azoknak sorába állunk, akik békés és boldogabb életünk kialakításái fáradoznak. A hevesi egyházmegye A legkisebb egyházmegye, a hevesi, június 23-án az átányi templomban alakult meg rendkívüli közgyűlés keretében. A hevesi megyei tanács részéről Fekete János egyházügyi főelőadó jelent meg. A helyi tanácsot Káli Lajos vb. titkár képviselte. Az egyházkerület képviseletében megjelent Benke Imre püspökhelyettes. Az új egyházmegye esperesévé Szilva Sándor átányi lelkipásztort, gondnokává pedig Fényes Elemért, az átányi gyülekezet főgondnokát választották a gyülekezetek. Fényes Elemér beköszöntő szavai után, Szilva Sándor esperes tartotta meg székfoglaló beszédét. — Népünk szolgálatáról való hitvallásomat — mondotta —, a pátigák segítségeivel így fogalmazhatom meg: Szívem szerint kívánom és Istentől könyörgöm a magyar nép felemelkedését, szabad, békés és boldog életét és nem óhajtok, csupán a kívánság és könyörgés mellett megmaradni, hanem teljes erőmmel szolgálni is fogok mindezek előmozdításában. Mindannyiunk előtt nyilvánvalók az A legnagyobb egyházmegye, a borsodi, június 26-án, a diósgyőrvasgyári templomban iktatta be tisztikarát. A közgyűlésen megjelent és felszólalt Ficsor János megyei egyházügyi főelőadó. A beiktatást Farkas Elek abaúji esperes, püspökhelyettes végezte. Az új tisztikar eskütétele után Dienes István egyházmegyei gondnok tartotta meg beköszöntő beszédét. Rámutatott arra, hogy megújuló egyházunkban az igehirdetésen keresztül minden gyülekezetnek tisztán kell hallania, mit ítélt Isten alkalmatlannak és lebontásra méltónak és mi az, amit építenie kell. Kiemelte, hogy egyházunknak legújabb korszakában is hűnek kell lennie évszázados hagyományaihoz, amelyeknek tükrében egyházunk mindig a megújulás hívének, az új és igazabb világ áldozatos munkájának mutatkozott. Az egyházi sajtóról ezeket mondotta Dienes István egyházmegyei gondnok: — Az egyházi életnek hatalmas eszköze az egyházi sajtó, ami betűvel terjesztett igehirdetés és napjainkban annyira fontos útbaigazítás az egyház szolgálatának minden kérdésében. Nagyon lényegesnek tartjuk, hogy a presbitériumok, lelkipásztorok foglalkozzanak lapjainkban megjelenő irányító közleményekkel. Országos hetilapunk, az Út, valóban utat mutat, amelyre 1945 óta elért eredmények, s mind-annyiunkkal közösek azok a nagy célok és tervek, amelyeknek megvalósításáért, bámulatos lendülettel és áldozatosan épít a dolgozó nép. A mi szolgálatunk arra kötelez, hogy eggyé legyünk ezzel a néppel és remélem, mindannyian egyek is vagyunk figyelmezni, vele foglalatoskodni, egyházmegyénk életének belső szükségessége. Ezután Nádházy Bertalan diós-, győr-vasgyári lelkipásztor, az egyházmegye új esperese tartotta meg székfoglaló beszédét. Beszédében az egyház ismertető jeleivel foglalkozva kiemelte, hogy igehirdetésünket népünk megújuló korszaka és hazánk iránti szeretetnek kell jelle-meznie. Megemlékezett Népköztársaságunk kormányának az egyház munkáját elősegítő támogatásáról, s megállapította, hogy ezt a támogatást bizalommal és szolgálatkészséggel kell viszonoznunk. Majd így folytatta: — Küldetésünk: a visszafelé tekintgetőknek előre mutatni, mert az itt arra vezet és nem hátra felé. Küldetésünk: a feszült munkában álló dolgozó nép szelídséggel való biztatása és bátorítása. Annak a földi országnak a felmutatása, amelyben a békesség és igazságosság uralkodik, mert rendületlenül hisszük, hogy a mostani áttörés nehéz munkája nyomán oda érkezünk el. Az egyházmegye új elnökségét az egyházmegye alkotó tagjai nevében Kőris Lajos miskolci lelkipásztor, egyházmegyei főjegyző üdvözölte. Békefi Benő, a közép-szabolcsi egyházmegye esperese, lapunk szerkesztőbizottságának üdvözletét tolmácsolta, a szomszédos egyházmegyék nevében Benke Imre püspökhelyettes és Janka Péter esperes mondott üdvözlő szavakat. A borsodi egyházmegye megalakulása SZÜRKE HÉTKÖZNAP VOLT — Szerda. De a század a vasárnapinál is nagyobb reggelit kapott. És reggeli lelőtt vodkát, azt megfelezve. — Jó dolog is a pálinkás reggeli, rossisa’! — mondotta evés küz'■ Jkji Vinograd Jo őrmester, kit szolgálaton kívül a lovasszázad minden katonája Ványka apónak szólított. — de attól tartok, hogy inkább rossz. A vodkáért magunkfajta népnek mindig fizetnie kell. És a legtöbbször nem , pénzzel . . . A kettős adag vodkától még ködös volt a fiúk tekintete, amikor sorakozót trombitáltak. A szaratovi lovasszázad szokása szerint a sorakozón minden lovas három fővel jelent meg: egy legény és két ló. Az egyiken ül a lovas, a másikat kötőféken Startja. Parancsolvasás. — Igazam lett, az ördög vigye el!— dörmögi Ványka apó, parancsolvasás közben. A parancsban azt tudatta katonáival a mindenható cár, hogy háborút volt kegyes elhatározni. Háborút az ellen a nép ellen, melyről köztudomású, hogy istentagadó és a sátánnal , cimborái. Ez a nép — név szerint a magyar — most a sátán papjának, bizonyos Kossuthnak hívására fegyvert fogott az Isten és a császár ellen. Első Miklós, minden oroszok cárja, kegyelmes volt elrendelni, hogy az ördöggel cimboráid nép lázadása leverdessék, a bűnösök megbüntettessenek és a magyarok sanyar, "gáttá földön visszaállíttassák Istennek és az Isten által kijelölt felsősége-kírek zavartalan uralma. A parancsot Alexej Cmszev százados olvasta fel. Guszev nagyon magas, sovány ember, kissé hajlott hátú s már erősen őszülő. Nagy szürke szeme van. Vékony szája két sarkán egy-egy kése- TV ránc. Öreg fiú a kapitány. A koraután már rég ezredes lehetne. Vány- Ica apó szerint, aki idestova húsz esztendeje szolgál Guszev keze alatt— ha a rangot érdem szerint osztanák. Guszev százados már öreg tábornok lenne. Parancsolvasás klán lázas munka. Naplementekor indulunk! — za mondotta Guszev kapitány Vinogradov őrmesternek. — Messzire laknak azok a fránya magyarok? — érdeklődött bizalmaskodva az őrmester. — Olyan messze még sosem járt kend — válaszolt a százados. — Oszt igazában olyan isten lag ,idő népek? — Hallotta! — felelte Guszev. A századosnak rossz kedve volt. Nem a háború miatt. Ahhoz már hozzászokott, amint hozzászokott ahhoz is, hogy a verekedésben mindig az első helyen kell állnia — az osztozkodásnál még mindig az utolsó mögött van a sorban. De a magyar név, Magyarország említése azt juttatta eszébe, hogy minden máskép is történhetett volna. Már maga sem tudja bizonyosan, hogy nagy öröme lennék-e abban, ha máskép alakul az élete. Hanem, hogy újból Magyarországról hallott és hogy Magyarországnak indul, minden eszébe jutott. Az a «minden» tulajdonképpen nem is olyan sok. De az ő szántára mégis azt jelentette, hogy mindabból, amire gyerekfővel és mint fiatalember készült, semmi sem lett. A pétervári katonaiskolát (hová mint katonatiszt árvája került, aki apjától csak a szerénységet és a cár iránti hűséget örökölte) kitüntetéssel végezte és mert a katonai tudományok mellett néhány nyelvet is megtanult és az a hír járta róla, hogy táncban, hajbókolásban is ritkítja párját, mikor az iskolát elvégezte — az Úr 1820-ik esztendejében — a felséges cár nagykövete magával vitte Bécsbe. Nem volt egészen bizonyos, hogy mi a teendője Guszevnek a nagyköveti udvaron, de abban senki sem kételkedett, hogy a kis hadnagyra fényes jövő vár. Nagy úr lesz belőle. Nem így történt. És hogy nem így történt, azt annak köszönhette Guszev, hogy az orosz nagykövet társaságában néhány napra Magyarországra utazott. Eszterházy herceg hívta meg medvevadászatra a bécsi orosz nagykövetet és az magával vitte Guszev hadnagyot is. — Mikor is volt az? — gondolkozik Guszev százados — 1822-ben __ adja meg önmagának a választ. Eszterházy herceg kétezer jobbággyal hajtatta meg az erdőt és a vendégek három nap lőtték a vadat és a hajtókat. — Igen — emlékezett Guszev — úgy lőttek a hajtók közé, mintha . . . Eh!... Aztán akarva, nem akarva arra a jelenetre gondolt, ami véget vetett fényesnek induló pályafutásának. Fehérköpenyes osztrák katonák magyar foglyokat vittek Bécs felé. Lázadók! — mondották a kísérők az érdeklődő vadászoknak. Csúnyán elnyűtt, megkínzott emberek voltak a lázadók, kik láncraverve, gyalogszíjel vánszorogtak lovas kísérőik között. Az egyik fogoly, egy őszhajú, nagybajuszú, félszemű magyar ,zott esett össze Guszev lábainál. A hadnagy melléje térdelt és kulacsából megtátta. Aztán néhány szót, néhány nagyon barátságtalan szót szólott a kísérők parancsnokához, egy berétv'tkén*ű német vasastiszthez. A német udvariasan válaszolt, bemutatkozot és Guszev neve iránt érdeklődött. Az orosz hadnagy megmondta a nevét. Négy nap múlva magához rendelte őt az orosz nagykövet és A Guszev-ügy — Illés Béla elbeszélésen utasította, hogy huszonnégy órán belül hagyja el Bécset és induljon Szentpétervárra. A császári kancellária ugyanis arról értesítette az orosz nagykövetet, hogy Guszev hadnagy a császár ellenségeivel, a magyar lázadókkal cimborál. Pétervárra megérkezve, már várta a parancs: induljon azonnal a Kaukázusba. Ott akkor állandó harc folyt a hegylakók ellen. Tizenkét esztendőn át harcolt Guszev a Kaukázusban. Száznál több ütközetben vett részt, kétszer sebesült meg. Hadnagyból főhadnagy lett. Főhadnagyból százados. Tovább nem jutott, mert két fegyelmi büntetése volt. Kétszer megbüntették azért, mert «katonához nem méltó lágysággal bánt a cár ellenségeivel». Néhány hónapon át a törökök ellen verekedett, aztán Szaratovba helyezték és ottfelejtették. Már azt hitte, hogy végleg berozsdásodott, amikor ismét utána nyúlt a mindenható cár keze. Gyorsan csomagolt. Ruháin és fegyverein kívül tulajdonképpen semmi csomagolnivalója nem volt. Néhány száz könyve — orosz és francia könyvek — ez az egész vagyona. Könyvei közül hármat — Puskin két könyvét meg Lermontov egy regényét — a hátizsákjába tette. A többieket végigsimította kemény, inas,nap barnított jobbjával. — Viseljétek jól magatokat, amíg távol leszek — mondotta a könyveknek. — Imádkozzatok értem — akkor talán visszajövök hozzátok. •ELINDULT a század, felkerekedett a zászlóalj, nyeregbe, szállott az ezred. Hosszú az út a Volgától a Kárpátokig! Az orosz lovas váltott lovakon jár, de ezen az úton mégis elfárad ember is, ló is. Különösképpen, ha rosszul gondoskodnak róluk. Vodkában nem volt szükség, de annál inkább mindabban, ami ágyat csinál a vodkának és aztán betakarja az ételben. A katonai raktárak megkapták az értesítést: ennyi és ennyi ember van úton, ennyi tiszt, ennyi katona, ennyi ló. A tisztekről mindig gondoskodtak. A lovakról majd mindig. De a legénységről többnyire megfelejtkeztek. A legények segítettek volna a bajon, de nem lehetett. A kupecek raktárait és az úri magtárakat kozákok őrzik, a muzsik meg a hóolvadás után maga is csak a reménységen hízik. Gyerekei a katonáktól koldultak. — Ha ez így megy tovább, vitéz kapitány uram, becsületes orosz katonák helyett ronda csontvázakkal érkezünk abba a csuda országból ■— panaszkodott Guszevnek Ványka apó, Vinogradov őrmester. A százados nem felelt. Ványka apó megsimogatta hosszú, lecsüngő, öszbecsavarodó bajuszát és sűrűn pislogott. — Aztán mi szükség volna ránk azon az istentelen földön? Már háromszor is parancsba adta a felséges cár, hogy azok a kutyák, akik ellen minket útba indított, a mindenható Isten ellen verekszenek. Hát erre a csekély századra van szüksége a mindenható Úristennek, hogy elintézze azokat a nyomorultakat? — Ne okoskodjék, öreg — szólalt meg Guszev százados — és ne káromolja az Istent. •— Az káromolja az Istent, vitéz kapitány úr, aki koplaltatja a legénységet, mikor a halálba megyünk. _ — Győzni megyünk, Vinogradov őrmester, nem meghalni! — Tudom, tudom, vitéz kapitány úr. Az orosz katona, ha harcolni megy, győz. Tudom. De kapitány úr is tudja, hogy mielőtt győzünk ... Hány katona temetésén volt már a százados úr, amióta nekem parancsol? És hány katonája maradt temetetlenül a hegyi utakon? Hát legalább a halotti torunkat ülnénk meg mi magunk! Aztán — nem bánom — dögöljünk meg... Guszev százados csúnyán leszidta az őrmestert. Bebizonyítota neki, hogy nincs joga és nincs oka a panaszra. Lehet, hogy az őrmestert meggyőzte, de önmagát nem. Legalább is erre vall az a körülmény, hogy egy félórával azután, hogy az őrmestert kioktatta, egy gazdasági tisztet világosított fel arról, hogy a háborúba induló katonákat Ágons szabad éheztetni. A gazdasági tiszt udvariasan válaszolt, de három órával később az ezredes hivatta magához Guszev kapitányt. Az ezredes ketvésszavú ember volt, de amit mondott, annak joga volt. — Igen, kapitány úr, lázadók ellen megyünk és a lázadók ellen csak olyan katona használható, aki egy pillanatra sem feledkezik meg a kettelességéről. Ha a felséges cár enni ad, megköszönjük. És ha nem ad enni, azt kell megköszönni. Ilyen a jó katona, százados úr! Ilyen az igazi katona. Erről egy pillanatra se feledkezzék meg. Az éjtszakát Guszev katonái valahol Zvinigorod vidékén töltötték, tábortűz mellett. Vinigradov őrmester szalmáiból vetett ágyat a kapitánynak, Zörge, istállószagú szalmából. A kapitány nem tudott elaludni. Csendesen úszott a hold a jellegtelen égen, hidegen ragyogtak a csillagok. Guszer sokáig, nagyon sokáig nézte a csillagokat. Arra gondolt, hogy ugyanezekre a csillagokra néznek reményt kedve azok is, akiknek ő viszi a halált. —Régi, nagyon régi gondolat — állapította meg. — Régi — és mégse ezt tudjuk megérteni. A LOVASEMBER szidta a sorsát, szidta a háborút és szidta a békét, hogy olyan hosszú az út, olyan mélységes a sár és olyan kevés az étel. De amikor a lovas fáradtan vámszorgó gyalogos századokat hagy maga mögött, akkor egy pillanatra megbékél a sorsával, elfelejti a maga baját és örül a más bánatának. De a káröröm rövid öröm, a saját baj meg végtelen hosszú. Az öröm elpárolog, de megmarad a rosszagú, ólomnehéz, méter mélységű sár és kitartóan követi a lovast az acélfogas örökében éhség. Követi a mezőn és követi az erdőn. A fák rügyeztek, sőt itt-ott már kibújtak az első halavány zöld levelek. Erdő, erdő után. A tölgy üdes mint a friss forrásvíz, a cser lehelete kesernyés. A leveles fák között örökzöld fenyők, a különböző fajok összeölelkeznek. A nedves erdő még álomittasan lélekzik. Ahol az erdők megszakadnak, ti hercegek és grófok fekete földjén sovány gebék, zörgőcsontú tehenek húzták a szomorú faekéket. Az ekék mögött elnyűtt, mezítlábas jobbágyok. A lovasok láttára keresztet vetettek és halkan imádkoztak. Az útkereszteződéseket jóltáplált, nehéz lovakon ülő kozákok őrizték. Vállukon fegyver, kezükben háromágú korbács. Itt-ott kocsi jött szembe a lovasokkal. Az üveges határokat négy, hat vagy nyolc kettesével befogott ló húzta. A sebesen forgó kerekek nyomán magasra repült a súlyos, daraj hős sár. * 1 .ZI 1952. jűl. 6-jfil. 12-«.