Az Út, 1952. július-december (5. évfolyam, 27-51. szám)

1952-07-06 / 27. szám

19SÍ. ]úí. 6-júf. 12-ig,3 A Nemzetközi Missziói Tanács elnökének feltűnést keltő állásfoglalása a torontói missziói összejövetelen A Nemzetközi Missziói Tanács július felején Nyugat-Ném­etországban tartandó világkonferenciájéval legutóbb is foglal­koztunk. Az idei nyár jelentős egyházi összejöveteleinek sorában ez lesz az első esemény. A nyugati sajtó most arról ad hírt, hogy az amerikai egyházak misz­­sziós szervezetei Torontóban tanácsko­zást folytattak, ahol kiderült, hogy a küszöbön álló willingeni világkonferen­cián két élesen szembenálló nézet fog mérkőzni. Mint megírtuk, a világkonfe­rencia fő tárgya a Nemzetközi Missziói Tanács és az Egyházak Világtanácsa között fennálló viszony szabályozása lesz. Eddig a Nemzetközi Missziói Ta­nács teljesen független szervezet volt, amely támogatta az Egyházak Világta­nácsa megalapítását és azóta is kölcsö­nös együttműködés érvényesült a két nemzetközi egyházi szervezet viszonyá­ban. Azóta az erőviszonyok megváltoz­tak. Az­­ Egyházak Világtanácsa egyes vezető körei elérkezettnek látták az időt arra, hogy a világmisszió nagy szerve­zetét is a maguk közvetlen rendelkezése alá vessék és e cél érdekében teljesen be akarták olvasztani a Világtanácsba a Nemzetközi Missziói Tanácsot. A MISSZIÓS TÁRSASÁGOK torontói összejövetelén van Dusen, az Egyházak Világtanácsa tanulmányi bi­zottságának elnöke terjesztette elő azt az álláspontot, hogy a Nemzetközi Misz­­sziói Tanács adja fel végkép és telje­sen a maga önállóságát, szervezetét, kap­csolatait és olvadjon be az Egyházak Világtanácsába, mint annak missziói osztálya. Van Dysen bejelentette, hogy a willingeni konferencián javasolni fogja a Nemzetközi Missziói Tanács megszün­tetését és a világmisszió i­f­ának és szer­vezetének teljes átengedését az Egyhá­zak Világtanácsa számára. Ezzel az állásponttal szemben határo­zottan állást foglalt John A. Mackay, a Nemzetközi Missziói Tanács elnöke, aki a princetoni református teológiai fő­iskolának is elnöke és egyben az Egye­sült Államok egyik legnagyobb tekinté­lyű egyházi embere. Mackay azt az ál­láspontot képviselte Torontóban, hogy a Nemzetközi Missziós Tanácsot nem sza­bad egyszerűen betagolni az Egyházak Világtanácsába. Inkább csak azon kel­lene fáradoznia mindkét testületnek,­ hogy a jövőbeli még szorosabbá és­ ter­mékenyebbé tegyék a közöttük fennálló kapcsolatot. E szerint tehát John Mackay állás­pontja az egyesülés kérdésében egy év óta lényegesen megváltozott. Tavaly nyáron ugyanis az Egyházak Vi­lágtanácsa központi bizottságának zollei gyűlésén John Mackay még helyeselte a két világszervezet egyesítését és indo­kolásában nem annyira teológiai szem­pontokat hozott fel, mint inkább a nyu­gati hatalmi körök politikai jelszavaihoz túlságosan is hasonló érveket használt. Talán nem tévedünk, ha Mackay el­nök állásfoglalásának megváltozását leg­alább részben annak a körutazásának tulajdonítjuk, amelyet az elmúlt hóna­pokban Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban tett, ahol a protes­tánsok a katolikus hierarchiával egybe­szövődött népelnyomó kormányzatok alatt élnek. Mackay hosszabb tanulmányt írt többhónapos körútjáról. Ezt teljes szövegében, vagy részleteiben a nyugati világ számos protestáns lapja leközölte. Megállapításainak jelentőségét aláhúzza a missziói világkonferencia közelsége, hiszen az említett katolikus országokat ,,missziós területüknek“ tekintik az an­golszász világ nagy protestáns egy­házai. TANULMÁNYÁNAK BEVEZETÉSÉBEN Mackay elmondja, hogy diákéveiben hosszabb időt töltött Spanyolországban, mint a madridi egyetem hallgatója. Is­meri a spanyol nyelvet és 1929-ben, Primo de Rivera tábornok diktatúrája idején is hosszabb ideig tartózkodott Spanyolországban, így hát nem készült különös illúziókkal mostani látogatásá­ra, mert tudta, hogy ..a szabadság ügye előbbi tartózkodása idején sem állt va­lami jó lábon az akkori Spanyolország földjén“. Majd így folytatta: „Amit találtam, sokszorosan rosszabb volt annál, amit el tudtam képzelni. "Ugyanaz a kép fogadott Barcelonában, Madridban és Valenciában, Cordovában, Sevillában és Valdepenasban, Salaman­­cában és Bilbaóiján, mindenütt. Az Egyházak Világtanácsa kőnyoma- Tos­a a Hungarian Church Press alapján Egy keresztyén tudós kitüntetése cím alatt közli Kiss Ferenc orvosprofesszor­nak, a Szabadegyházaik Szövetsége elnö­kének azt a nyilatkozatát, amelyet a Kossuth-díjjal való kitüntetése alkalmá­val munkájáról adott. Közli a kőnyo­maink Bereczky Albert tiltakozó táv­iratát az amerikaiak baktériumháború­ja ellen és az Amerikai Egyházszövetség titkárának válaszát, aki hajlandóságát fejezi ki közbenjárásra. Spanyolországban a szabadság halott és a spanyol béke ma a temetők békés­­sége. 11. Fülöp sötét emlékű napjai óta, a XVI. század óta ittin sohse volt any­­nyira teljes az ú.. n. spanyol egységnek az a szörnyű fogalmat, amely a spanyol népességet mindenben azonosítja a ró­mai katolikus egyházzal és ugyanakkor az államot annyira kiszolgáltatja Rómá­nak, mint ma, Franco uralma alatt.­­ Ezután elmondja Mackay elnök, hogy amióta az amerikai politika kapcsolatba lépett a Franco-uralommal, a protestán­sok véres üldözését más módszerekkel helyettesítik. A nyers, brutális üldözés átalakult körmönfont, szadista és kö­nyörtelen magatartássá, amely a protes­tánsok életét minden társadalmi és kul­turális vonatkozásban elviselhetetlenné igyekszik tenni. „A spanyolországi pro­testánsok — írja — vallási életük min­den megnyilvánulásában szemtöl-szembe találják magukat a gettó komor, minden szabad mozgást lehetetlenné tevő, vagy a legszűkebb keretek közé szorító hatá­raival és korlátjaival “ ELBESZÉLI MACKAY, hogy a protestánsok bármely vallási cselekményt csak azokban az imaházaik­ban végezhetnek, amelyek már a „di­csőséges mozgalom“ előtt is — Franco kormánya hivatalosan mindig így emle­geti a maga gyalázatos fasiszta rend­szerét —­ birtokukban voltak. Új imaház létesítéséről szó sem lehet. A meglévő imaházakról is el kellett távolítani min­den olyan feliratot, jelvényt és táblát, amely kifelé a legkisebb mértékben is elárulná, hogy az illető épületben pro­testáns istentiszteletet tartanak. Semmi­féle alakban sem szabad közzétenni az istentiszteletek helyét vagy idejét. Sú­lyos börtönbüntetéssel sújtják az olya­nokat, akik­ otthonaikban — habár a legszűkebb keretek között is — házi istentiszteletet tartanának. Aki a kato­likus vallásról áttért a protestáns hitre, csak a katolikus pap előtt köthet há­zasságot, a legmegalázóbb feltételek mel­lett, átengedve születendő gyermekeit a katolikus egyháznak. Hasonló súlyos sé­relmük a spanyol protestánsoknál­, hogy a katolikus papság feltétlen, ural­m­a alatt álló polgári hatóságok temetési szertar­tások megtartását sem engedik meg ne­kik, semn a gyászoló család házánál, sem a temetőben. Még azt is szigorúan meg­tiltják, hogy a halottat legközelebbi hozzátartozói közül bárki is kikísérhesse a temetőbe és megadhassa neki a végső tisztességet. „A nagy nyugati demokráciák — foly­tatja Mackay —­ a második világhábo­rút megelőző és követő években a de­mokratikus elvekkel szemben azzal kö­vették el a legnagyobb bűnt, hogy előbb h­at­alomra segítették Franco fasiszta rendszerét, majd pedig az utóbbi évek­ben, kölcsöneikkel hatalmában újra és újra megerősítik. Ez azért is oktalan politika, mert a nyugati államok hiába rendeznek be nagy költséggel katonai támaszpontot Spanyolország területén, a spanyol nép cserben fogja hagyni Francét abban a pillanatban, amint a helyzet komolyabbra fordul. Előttem nyíltan beszéltek arról, hogy a spanyol nép érdite:-­ a Franco-rendszer gazdasági csődjének további folytatódása, mert ez átkerülhete­tlenül maga után vonja a rendszer végső összeomlását. Spanyol­­ország jelenlegi fasiszta uralma a maga teljes kizárólagosságot hirdető naciona­lizmusával, amely nem tűr el a kato­likuson kívül semmiféle más egyházat és hitet, csak a szadista teokráciának mo­dern viszonyok között fenntartott válto­zata.“ A PORTUGÁL PROTESTÁNSOK helyzetéről szólva Mackay különösen azt sérelmezi, hogy új istentiszteleti helyisé­gek nyitására és nyilvános egyházi gyű­lésekre csak nagy nehezen lehet hatósági engedélyt kapni. Vallásszabadságról — írja — Portugáliában sem lehet szó. Az olasz protestantizmus szabad tevékeny­ségét viszont súlyosan akadályozza, hogy a mai kormányzat változatlanul élvezte és ma is érvényben tartja a fasiszta rendszernek a Vatikánnal kötött egyez­ményét, amely a protestáns egyházakat súlyosan hátrányos helyz­etbe hozta. Olaszországban is minden eszközzel megakadályozzák a hatóságok a protes­táns imaházak nyitását — írja John Mackay. A Nemzetközi Missziói Tanács elnöké­nek ez az állásfoglalása nyilván komoly hatással lesz a willingeni világkonferen­cia döntéseire is. Róma három évtizede próbálja megszervezni a maga hamis „keresztény egységét“ a protestáns egy­házakkal annak az antibolsevista keresz­tes hadjáratnak a támogatására, melynek célja a dolgozó emberek leigázása és ki­szipolyozása volna az egész világon, egy törpe kisebbség javára. Ugyanakkor Róma — mint lényegével szorosan ösz­­szenőtt igényéről — nem tud lemondani a protestánsok elnyomásáról és bekebe­lezéséről sem, mindazokban az orszá­gokban, ahol ideig-óráig sikerült a nép­ellenes diktatúrát hatalomra ültetni. Mackay elnök beszámolója is hozzáse­gítheti az Egyházak Világtanácsa őszinte híveit ahhoz, hogy világosan felismerjék a való helyzetet és visszautasítsanak minden olyan kísérletet, amely a protes­táns egyházakat és szervezeteket ki akar­ná szolgáltatni a Rómával szövetkezett hatalmi csoportoknak és rendszereknek. KAPAR IMRE ÚITŐZELEK! Július 1 én Berlin szabad demokra­tikus övezetében újra összeült a Bé­ke Világtanács. A béke minden lelkes híve várakozással és figyelemmel for­dul a berlini tanácskozások felé, amelyeken sorra kerülnek a nemzet­közi élet kérdései, közöttük elsősor­ban a német és a japán kérdés, vala­mint a koreai háború azonnali meg­szüntetésének ügye. A Béke Világta­­nács első ülésén Joliot Curie elnök, a kiváló francia almatudós megnyitó beszédében kifejtette, hogy a megol­­dásra váró feladatok sikere érdeké­ben h­atalmas felvilágosító munka vár a béke híveire. Minden ember­társunkban fel kell ébresztenünk a békevágyat, «akkor a népek nem fogják megengedni az esetleg vitás kérdések erőszakos, háborús megol­dását és az általunk javasolt békés megoldást támogatják majd.» Joliot Curie jellemezte az amerikai háborús politika által Japánban és Nyugat- Németországban felidézett helyzetet és leszögezte: «Nem mondhatok mást, mint amiről meggyőződtem... A világ tudja a színtiszta igazat: Ko­reában baktériumh­áború folyik.» A Béke Világtanács elnöke megállapí­totta, h­ogy a nemzetközi békemozga­lom már ed­dig is komoly eredménye­ket ért el, sikerült megrendítenie az emberiség ellenségeinek táborát. A to­vábbi feladat: «teremtsünk új nagy hatalmat az emberiség békeakaratá­­ból.» A Béke Világtanács berlini ülése az európai békével kapcsolatos két nevezetes esemény légkörében kez­dődött el. Az egyik Acheson amerikai külügym­iniszter régóta esedékes bé­csi útjának megvalósulása, a másik: Jacques Daelos kiszabadulása. A tá­vozás előtt álló amerikai külügymi­niszter bécsi utazásával viszonozta Figl osztrák kancellár washingtoni látogatását. Acheson egyelőre csak «politikai szemlét» tartott Bécsben és még jobban alárendeli Ausztriát Amerikának. Ausztriában most «álla­mosítottak» több vezető osztrák ban­kot és pénzintézetet, az «államosí­tást» amerikai bankigazgatók és el­lenőrök hajtották végre. Az osztrák gyárakba és vezető gazdasági apac­sokba a ne­wyorki bankvilág emberei ültek, s így a válságos gazdasági helyzetben lévő Ausztria «szanálása» teljesen az amerikai fegyverkezési és támadópolitika értelmében történt. Ezen felül pedig Ausztria alpesi, ti­­roli részei kiegészítik a nemzeti sza­badság atól megfosztott Itália terü­le­­tének amerikai hadi támaszpontjait. Az amerikai háborús politika azon­ban — amely most Európaszerte a népek viharos ellenkezésével szem­ben találva magát seregszemlét pró­bál tartani — súlyos csatát vesztett Párizsban. Jacques Duclos bírái, sa­ját lelkiismeretük szavára hallgatva, kénytelenek voltak kijelenteni, hogy a békeharc francia vezetője ellen felhozott vádak alaptalanok­ letar­tóztatása és az ezt követő eljárás el­lentétben áll a francia alkotmány 22. cikkelyével. A francia nép legszé­lesebb rétegeinek tiltakozása tehát győzelmet aratott, s ebből ők is és szerte a világon a béke minden oda­adó harcosa megérezhette az igaz ügy leigázhatatlan erejét. A Béke Világtanácsa Berlinben azokban az órákban gyűlt össze, amikor Jacques Duclos kiszabadulá­sának győzelmi híre világszerte is­meretessé vált. Ez a h­it lelkesedés­sel és örömmel tli­t el a világon min­den becsületes embert, s fokozza azt az érdeklő­dést, amely a Béke Világ­tanács berlini ülése iránt megnyilvá­nult. Egyházunk tagjai feszült figye­lemmel fordulnak a berlini tanácsko­zások felé, tanulásra és engedelmes­ségre kész lélekkel tekintenek a szü­letendő határozatok elé. Még benső­ségesebbé teszi gyülekezeteink érdek­lődését az a körülmény, hogy­ a ma­gyar nép küldöttei sorában részt vesz a Béke Világb­ajlés berlini ülé­sén Péter János tiszántúli pür-n­ök, a zsinat lelkészi alelnöke, a Béke Világtanács tagja. Nem kétséges, h hogy a berlini tanácskozás újabb eredményei még fényesebben be fog­ják világítani a béke hívei előtt a Szabad és békés emberi életnek biz­tosításához vezető utat. Éljünk a jó alkalommal !rta: Benkó Ferenc Tudvalevőleg az emberek csele­kedeteinek értékelésénél, azok jelen­tőségén és hatásán­­kívül, körülmé­nyeik és indokaik mérlegelése is nagy súllyal esik a latba. Kétség­telenül azok a legjobb cselekedetek, amelyeknek legtisztábbak, legjobb szándékúak az indokaik és kárt nem, hanem minden érdekeltnek csak hasznot okoznak. A biblia és a Heidelbergi Káté tanítása szerint a keresztyén ember hitét, magatartá­sát és cselekvését döntően befolyá­solja az a tudat, hogy amit hisz,­­ aminek mellé áll és amit cselekszik, hasznára van lelke javának és­­a" reá bízottaknak. Különösen áll mindez az egyik leggyakrabban adódó jócselekedetre, az adakozásra. Adakozni különböző okokból és különbözőképpen szok­tak az emberek, de nem minden adakozás tekinthető jócselekedet­­­nek. Jézus Krisztus előtt nem ta­lált kedvességet a hivalkodva, a fölöslegükből szeretet nélkül ada­kozó gazdagok bőséges adománya, de annál inkább a szegény özvegy asszonynak a minden vagyonát jelentő, a perselybe alázatosan bele­vetett két fillérje. Az embereknek pedig nem örvendetes, hanem ke­serves a kelletlenül adott, vagy fel­panaszolt ajándék. Nem az ilyen, hanem «a jókedvű adakozót szereti az Istent». (II. Kor. 9:7). Mi kell ahhoz, hogy valaki jó­kedvű adakozó legyen? Mindenek előtt az a tudat, hogy nem a saját szerzeményéből ad, hanem abból, amit Istentől kapott (Róm­. 11:35, I. Kor. 4:7). Nem azért kapta, hogy csak a saját egyéni érdeikeire hasz­nálja,­­hanem­, hogy juttasson be­lőle embertestvéreinek (Gál? 2:10)« Aki ezzel tisztában van és szívében hordozza Megváltónk tanítását, hogy «jobb adni, mint venni» (Csel. 20: 35), az hálás örömet érez azért, hogy adhat, hogy jót tehet és nem ő szorul rá mások jótéteményére. Megérti, hogy az adakozás nem ér­­demesen a kötelességiteljesítés, ha­nem Istentől nyert áldott alkatom hitünk és szeretetünk megbizonyí­­tására és a jótétemény jó hatásának­ láttán érzett, semmivel nem helyet­tesíthető magasztos örömben része­sedésre. Innen alkalom­rn most előttünk­ a rettenetesen megpróbált koreai testvérek részére való segítségnyuj­­tásben. A józan értelem és «a tiszta, szívből, jó­­lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet» (I. Tibi, 1:5)] egyaránt sarkal erre. Tudjuk, hogy adományainkkal erősítjük ennek a csodálatraméltó népnek hősies ellen­állását, ami az egész világot átfogó békeküzdelem sikerének, mindnyá­junk békéjének erős tényezője. Nyújtsunk hát részükre segítséget, jó kedvvel, bőséggel. Nemcsak ve­lük, de magatokkal is jót teszünk azáltal, mert «a­ki mást felüdít, ma­ga is üdül» (Péld. 11:25). Egy hétköznapi délelőtt a gödöllői gyermekotthonban Minden ablaka nyitva van a villamos­­vonatnak, hogy a forróságot valameny­­nyire enyhítsük egy kis friss légáram­lattal. Éppen befutunk Gödöllőre, ami­kor egy pillanat alatt, finom illattal te­lik meg a kocsink. Most virágzik a hárs­fa ... Nagyon kedves hely ez az itteni gyer­mekotthon, mert gyakran kerül kapcso­latba virágokkal. Még esztendeje sincs, hogy lapunkban írt róla egy francia lelkész. Cikkének ez volt a címe: „Gö­döllői szektűk“. AZ OTTHON valóban olyan kedves, amilyennek elkép­zeltem. Két leányka nyit ajtót. Az egyik igaz, csak „kísérőként“ topogott a má­sikkal, ugyanis ő a legkisebb lakója a háznak: Ajnácska. Az intézet hétköznapi életéről szeretnék írni. Négy gondozóját szorgos munkában találom. A szobák szellőznek, az ágynemű egy része kirak­va a napra. A konyhából már a készülő ebéd illata árad ki. Csak a falak fo­gadnak ünnepélyes fehérségükkel. Nem­rég meszelték hófehérre magul­ a gon­dozók. A gyermekeik serege hamar koránk gyűl s egy részük végig kísér utunkon. A tornác könyöklőjén muskátli, az első udvar gyepes és virágos. A nagy kony­hákért számomra kész meglepetés. — Ellátja a konyhát zöldséggel — mondja az egyik gondozó. — A burgo­nyánk fagykár nélkül növekedett ilyen nagyra. Magunk veteményeztü­k s gon­dozzuk az egészet. A JÓ GONDOZÁS meglátszik a dúsbororú zöldbabon­­. A széles hüvelyű, vajpuha Juliskabab ez. Itt­ tenyésztették ki fajtáját Gödöllőn. A meggyfa, málnabokor friss gyümöl­cseit kínálja felénk. A bő málnatermés­ből szörp készül télire. A szilva is bő­ségesnek ígérkezik. De az igazi téli cse­megének való mégsem itt van, hanem az ólban röfög: négy szőke malac és az anyakoca. Ez a gyermekotthon harminc év alatt egészen hozzánőtt a gödöllői gyüleke­zet szívéhez. Lakóit a gyülekezet min­den évben kétszer, tavasszal és ősszel szeretetvendégségre hívja meg. Ott meg­ismertetik­ őket a gyülekezet tagjaival s ilyenkor az intézetnek 800—1000 forint adomány is összegyűl. A GYÜLEKEZET TAGJAI segítő szeretetmunkával is támogatják a gyermekotthont. A krumpli is azért dísz­ült olyan szépen, mert jól alá­ja szántott az egyik férfi. A leánykák ruhája is azért viselhető tovább, mert minden csütörtökön segít varrogatni az egyik asszony. A közeli hévizgyörki gyülekezet tagjai is szoktál­ juttatni élelmiszeradományt. Éppen nemrég hozták el legutóbbi­ ado­mányukat maguk az asszonyok ünneplő­dő szoknyába öltözve. A szomszédos szadai gyülekezet régi támogatója a leányotthonnak. Ha jól emlékszem, az első karácsonyra is, 50 évvel ezelőtt ebből a gyülekezetből ér­kezett egy szekárnyi ajándék, így me­sélte valamikor nekem csillogó szemek­kel az intézet első gondviselője. AZ ELMÚLT VASÁRNAP is a szadai gyülekezet szerzett igen ked­ves alkalmat a gyermekeknek. Cseresz­­nyeszüretre vitték el a lányokat. Min­den lányt egy-egy család látott vendé­gül ebédre, majd nagy csomagot készí­tettek számukra s a búcsúban ajándé­kokat is vettek nekik. A csomagokról otthon derült ki legtöbb esetben, hogy milyen értékes a tartalmai­: zsír, csir­kehús, rétes, túróslepény. Az ilyen cse­resznyeszüretet évente megismétlik. — Huszonhat gyermek van ottho­nunkban: húsz iskolás, öt óvódás, az iskolások közül négyen ötösrendűeik s legtöbben nem szereztek rosszabb bizo­nyítványt négyesnél — hallom öröm­mel a gondozók további tájékoztatóját. A nagyobbak az úttörő csapatban tiszt­ségeket viselnek, van köztük őrsvezető, sportfelelős, sportkapitány. A továbbia­kból rájövök, hogy nem­csak számomra kedves ez az otthon, hanem a benne lakóknak is az. Sőt az eltávozottaknak is. Bizonysága ennek, hogy a régi lakói, meg-meglátogatják egykori otthonukat. Egyik-másik már a férjével jön. A napokban volt itt a leg­érdekesebb Vendég közülük: a népi együtte­s egyik tagja, aki éppen azelőtt érkezett haza a népi Kínában és a Szov­jetunióban tett körútjukról. Egy másik tanítónő, a harmadik védőnő, agrárfőis­kolai hallgató, sokan dolgoznak külön­féle munkahelyeken, dícsérhetően jó eredménnyel. Aáok még tanulnak, szor­galmasan készülnek, hogy népünk hasz­nos tagjaivá növekedjenek. Búcsúzom. Egyik gondozó még el­mondja röptében jövő évi tervét, vagy talán helyesebben mondva vágyát.­—­ Egy vagy két kecske kellene még ide, sokat javítana élelmezésünkön. — S számolja: — Reggelire kell nekünk hat liter kávé. Ha jól tejelnének a kecs­kék, még jutna a tejből habaráshoz is. Ugye jól lehet kecsketejjel behabarni a babot?. .. Örülök, hogy a hétköznap gondjai így előjöttek, így teljesebb lett a ripor­tom, hisz ez volt a célom, hogy igazi hétköznapjukról adjak képet, s úgy gon­dolom, ezzel sikerült. BOTTYÁN JÁNOS

Next