Az Út, 1952. július-december (5. évfolyam, 27-51. szám)
1952-07-06 / 27. szám
19SÍ. ]úí. 6-júf. 12-ig,3 A Nemzetközi Missziói Tanács elnökének feltűnést keltő állásfoglalása a torontói missziói összejövetelen A Nemzetközi Missziói Tanács július felején Nyugat-Németországban tartandó világkonferenciájéval legutóbb is foglalkoztunk. Az idei nyár jelentős egyházi összejöveteleinek sorában ez lesz az első esemény. A nyugati sajtó most arról ad hírt, hogy az amerikai egyházak miszsziós szervezetei Torontóban tanácskozást folytattak, ahol kiderült, hogy a küszöbön álló willingeni világkonferencián két élesen szembenálló nézet fog mérkőzni. Mint megírtuk, a világkonferencia fő tárgya a Nemzetközi Missziói Tanács és az Egyházak Világtanácsa között fennálló viszony szabályozása lesz. Eddig a Nemzetközi Missziói Tanács teljesen független szervezet volt, amely támogatta az Egyházak Világtanácsa megalapítását és azóta is kölcsönös együttműködés érvényesült a két nemzetközi egyházi szervezet viszonyában. Azóta az erőviszonyok megváltoztak. Az Egyházak Világtanácsa egyes vezető körei elérkezettnek látták az időt arra, hogy a világmisszió nagy szervezetét is a maguk közvetlen rendelkezése alá vessék és e cél érdekében teljesen be akarták olvasztani a Világtanácsba a Nemzetközi Missziói Tanácsot. A MISSZIÓS TÁRSASÁGOK torontói összejövetelén van Dusen, az Egyházak Világtanácsa tanulmányi bizottságának elnöke terjesztette elő azt az álláspontot, hogy a Nemzetközi Miszsziói Tanács adja fel végkép és teljesen a maga önállóságát, szervezetét, kapcsolatait és olvadjon be az Egyházak Világtanácsába, mint annak missziói osztálya. Van Dysen bejelentette, hogy a willingeni konferencián javasolni fogja a Nemzetközi Missziói Tanács megszüntetését és a világmisszió ifának és szervezetének teljes átengedését az Egyházak Világtanácsa számára. Ezzel az állásponttal szemben határozottan állást foglalt John A. Mackay, a Nemzetközi Missziói Tanács elnöke, aki a princetoni református teológiai főiskolának is elnöke és egyben az Egyesült Államok egyik legnagyobb tekintélyű egyházi embere. Mackay azt az álláspontot képviselte Torontóban, hogy a Nemzetközi Missziós Tanácsot nem szabad egyszerűen betagolni az Egyházak Világtanácsába. Inkább csak azon kellene fáradoznia mindkét testületnek, hogy a jövőbeli még szorosabbá és termékenyebbé tegyék a közöttük fennálló kapcsolatot. E szerint tehát John Mackay álláspontja az egyesülés kérdésében egy év óta lényegesen megváltozott. Tavaly nyáron ugyanis az Egyházak Világtanácsa központi bizottságának zollei gyűlésén John Mackay még helyeselte a két világszervezet egyesítését és indokolásában nem annyira teológiai szempontokat hozott fel, mint inkább a nyugati hatalmi körök politikai jelszavaihoz túlságosan is hasonló érveket használt. Talán nem tévedünk, ha Mackay elnök állásfoglalásának megváltozását legalább részben annak a körutazásának tulajdonítjuk, amelyet az elmúlt hónapokban Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban tett, ahol a protestánsok a katolikus hierarchiával egybeszövődött népelnyomó kormányzatok alatt élnek. Mackay hosszabb tanulmányt írt többhónapos körútjáról. Ezt teljes szövegében, vagy részleteiben a nyugati világ számos protestáns lapja leközölte. Megállapításainak jelentőségét aláhúzza a missziói világkonferencia közelsége, hiszen az említett katolikus országokat ,,missziós területüknek“ tekintik az angolszász világ nagy protestáns egyházai. TANULMÁNYÁNAK BEVEZETÉSÉBEN Mackay elmondja, hogy diákéveiben hosszabb időt töltött Spanyolországban, mint a madridi egyetem hallgatója. Ismeri a spanyol nyelvet és 1929-ben, Primo de Rivera tábornok diktatúrája idején is hosszabb ideig tartózkodott Spanyolországban, így hát nem készült különös illúziókkal mostani látogatására, mert tudta, hogy ..a szabadság ügye előbbi tartózkodása idején sem állt valami jó lábon az akkori Spanyolország földjén“. Majd így folytatta: „Amit találtam, sokszorosan rosszabb volt annál, amit el tudtam képzelni. "Ugyanaz a kép fogadott Barcelonában, Madridban és Valenciában, Cordovában, Sevillában és Valdepenasban, Salamancában és Bilbaóiján, mindenütt. Az Egyházak Világtanácsa kőnyoma- Tosa a Hungarian Church Press alapján Egy keresztyén tudós kitüntetése cím alatt közli Kiss Ferenc orvosprofesszornak, a Szabadegyházaik Szövetsége elnökének azt a nyilatkozatát, amelyet a Kossuth-díjjal való kitüntetése alkalmával munkájáról adott. Közli a kőnyomaink Bereczky Albert tiltakozó táviratát az amerikaiak baktériumháborúja ellen és az Amerikai Egyházszövetség titkárának válaszát, aki hajlandóságát fejezi ki közbenjárásra. Spanyolországban a szabadság halott és a spanyol béke ma a temetők békéssége. 11. Fülöp sötét emlékű napjai óta, a XVI. század óta ittin sohse volt anynyira teljes az ú.. n. spanyol egységnek az a szörnyű fogalmat, amely a spanyol népességet mindenben azonosítja a római katolikus egyházzal és ugyanakkor az államot annyira kiszolgáltatja Rómának, mint ma, Franco uralma alatt. Ezután elmondja Mackay elnök, hogy amióta az amerikai politika kapcsolatba lépett a Franco-uralommal, a protestánsok véres üldözését más módszerekkel helyettesítik. A nyers, brutális üldözés átalakult körmönfont, szadista és könyörtelen magatartássá, amely a protestánsok életét minden társadalmi és kulturális vonatkozásban elviselhetetlenné igyekszik tenni. „A spanyolországi protestánsok — írja — vallási életük minden megnyilvánulásában szemtöl-szembe találják magukat a gettó komor, minden szabad mozgást lehetetlenné tevő, vagy a legszűkebb keretek közé szorító határaival és korlátjaival “ ELBESZÉLI MACKAY, hogy a protestánsok bármely vallási cselekményt csak azokban az imaházaikban végezhetnek, amelyek már a „dicsőséges mozgalom“ előtt is — Franco kormánya hivatalosan mindig így emlegeti a maga gyalázatos fasiszta rendszerét — birtokukban voltak. Új imaház létesítéséről szó sem lehet. A meglévő imaházakról is el kellett távolítani minden olyan feliratot, jelvényt és táblát, amely kifelé a legkisebb mértékben is elárulná, hogy az illető épületben protestáns istentiszteletet tartanak. Semmiféle alakban sem szabad közzétenni az istentiszteletek helyét vagy idejét. Súlyos börtönbüntetéssel sújtják az olyanokat, akik otthonaikban — habár a legszűkebb keretek között is — házi istentiszteletet tartanának. Aki a katolikus vallásról áttért a protestáns hitre, csak a katolikus pap előtt köthet házasságot, a legmegalázóbb feltételek mellett, átengedve születendő gyermekeit a katolikus egyháznak. Hasonló súlyos sérelmük a spanyol protestánsoknál, hogy a katolikus papság feltétlen, uralma alatt álló polgári hatóságok temetési szertartások megtartását sem engedik meg nekik, semn a gyászoló család házánál, sem a temetőben. Még azt is szigorúan megtiltják, hogy a halottat legközelebbi hozzátartozói közül bárki is kikísérhesse a temetőbe és megadhassa neki a végső tisztességet. „A nagy nyugati demokráciák — folytatja Mackay — a második világháborút megelőző és követő években a demokratikus elvekkel szemben azzal követték el a legnagyobb bűnt, hogy előbb hatalomra segítették Franco fasiszta rendszerét, majd pedig az utóbbi években, kölcsöneikkel hatalmában újra és újra megerősítik. Ez azért is oktalan politika, mert a nyugati államok hiába rendeznek be nagy költséggel katonai támaszpontot Spanyolország területén, a spanyol nép cserben fogja hagyni Francét abban a pillanatban, amint a helyzet komolyabbra fordul. Előttem nyíltan beszéltek arról, hogy a spanyol nép érdite:- a Franco-rendszer gazdasági csődjének további folytatódása, mert ez átkerülhetetlenül maga után vonja a rendszer végső összeomlását. Spanyolország jelenlegi fasiszta uralma a maga teljes kizárólagosságot hirdető nacionalizmusával, amely nem tűr el a katolikuson kívül semmiféle más egyházat és hitet, csak a szadista teokráciának modern viszonyok között fenntartott változata.“ A PORTUGÁL PROTESTÁNSOK helyzetéről szólva Mackay különösen azt sérelmezi, hogy új istentiszteleti helyiségek nyitására és nyilvános egyházi gyűlésekre csak nagy nehezen lehet hatósági engedélyt kapni. Vallásszabadságról — írja — Portugáliában sem lehet szó. Az olasz protestantizmus szabad tevékenységét viszont súlyosan akadályozza, hogy a mai kormányzat változatlanul élvezte és ma is érvényben tartja a fasiszta rendszernek a Vatikánnal kötött egyezményét, amely a protestáns egyházakat súlyosan hátrányos helyzetbe hozta. Olaszországban is minden eszközzel megakadályozzák a hatóságok a protestáns imaházak nyitását — írja John Mackay. A Nemzetközi Missziói Tanács elnökének ez az állásfoglalása nyilván komoly hatással lesz a willingeni világkonferencia döntéseire is. Róma három évtizede próbálja megszervezni a maga hamis „keresztény egységét“ a protestáns egyházakkal annak az antibolsevista keresztes hadjáratnak a támogatására, melynek célja a dolgozó emberek leigázása és kiszipolyozása volna az egész világon, egy törpe kisebbség javára. Ugyanakkor Róma — mint lényegével szorosan öszszenőtt igényéről — nem tud lemondani a protestánsok elnyomásáról és bekebelezéséről sem, mindazokban az országokban, ahol ideig-óráig sikerült a népellenes diktatúrát hatalomra ültetni. Mackay elnök beszámolója is hozzásegítheti az Egyházak Világtanácsa őszinte híveit ahhoz, hogy világosan felismerjék a való helyzetet és visszautasítsanak minden olyan kísérletet, amely a protestáns egyházakat és szervezeteket ki akarná szolgáltatni a Rómával szövetkezett hatalmi csoportoknak és rendszereknek. KAPAR IMRE ÚITŐZELEK! Július 1 én Berlin szabad demokratikus övezetében újra összeült a Béke Világtanács. A béke minden lelkes híve várakozással és figyelemmel fordul a berlini tanácskozások felé, amelyeken sorra kerülnek a nemzetközi élet kérdései, közöttük elsősorban a német és a japán kérdés, valamint a koreai háború azonnali megszüntetésének ügye. A Béke Világtanács első ülésén Joliot Curie elnök, a kiváló francia almatudós megnyitó beszédében kifejtette, hogy a megoldásra váró feladatok sikere érdekében hatalmas felvilágosító munka vár a béke híveire. Minden embertársunkban fel kell ébresztenünk a békevágyat, «akkor a népek nem fogják megengedni az esetleg vitás kérdések erőszakos, háborús megoldását és az általunk javasolt békés megoldást támogatják majd.» Joliot Curie jellemezte az amerikai háborús politika által Japánban és Nyugat- Németországban felidézett helyzetet és leszögezte: «Nem mondhatok mást, mint amiről meggyőződtem... A világ tudja a színtiszta igazat: Koreában baktériumháború folyik.» A Béke Világtanács elnöke megállapította, hogy a nemzetközi békemozgalom már eddig is komoly eredményeket ért el, sikerült megrendítenie az emberiség ellenségeinek táborát. A további feladat: «teremtsünk új nagy hatalmat az emberiség békeakaratából.» A Béke Világtanács berlini ülése az európai békével kapcsolatos két nevezetes esemény légkörében kezdődött el. Az egyik Acheson amerikai külügyminiszter régóta esedékes bécsi útjának megvalósulása, a másik: Jacques Daelos kiszabadulása. A távozás előtt álló amerikai külügyminiszter bécsi utazásával viszonozta Figl osztrák kancellár washingtoni látogatását. Acheson egyelőre csak «politikai szemlét» tartott Bécsben és még jobban alárendeli Ausztriát Amerikának. Ausztriában most «államosítottak» több vezető osztrák bankot és pénzintézetet, az «államosítást» amerikai bankigazgatók és ellenőrök hajtották végre. Az osztrák gyárakba és vezető gazdasági apacsokba a newyorki bankvilág emberei ültek, s így a válságos gazdasági helyzetben lévő Ausztria «szanálása» teljesen az amerikai fegyverkezési és támadópolitika értelmében történt. Ezen felül pedig Ausztria alpesi, tiroli részei kiegészítik a nemzeti szabadság atól megfosztott Itália területének amerikai hadi támaszpontjait. Az amerikai háborús politika azonban — amely most Európaszerte a népek viharos ellenkezésével szemben találva magát seregszemlét próbál tartani — súlyos csatát vesztett Párizsban. Jacques Duclos bírái, saját lelkiismeretük szavára hallgatva, kénytelenek voltak kijelenteni, hogy a békeharc francia vezetője ellen felhozott vádak alaptalanok letartóztatása és az ezt követő eljárás ellentétben áll a francia alkotmány 22. cikkelyével. A francia nép legszélesebb rétegeinek tiltakozása tehát győzelmet aratott, s ebből ők is és szerte a világon a béke minden odaadó harcosa megérezhette az igaz ügy leigázhatatlan erejét. A Béke Világtanácsa Berlinben azokban az órákban gyűlt össze, amikor Jacques Duclos kiszabadulásának győzelmi híre világszerte ismeretessé vált. Ez a hit lelkesedéssel és örömmel tlit el a világon minden becsületes embert, s fokozza azt az érdeklődést, amely a Béke Világtanács berlini ülése iránt megnyilvánult. Egyházunk tagjai feszült figyelemmel fordulnak a berlini tanácskozások felé, tanulásra és engedelmességre kész lélekkel tekintenek a születendő határozatok elé. Még bensőségesebbé teszi gyülekezeteink érdeklődését az a körülmény, hogy a magyar nép küldöttei sorában részt vesz a Béke Világbajlés berlini ülésén Péter János tiszántúli pür-nök, a zsinat lelkészi alelnöke, a Béke Világtanács tagja. Nem kétséges, h hogy a berlini tanácskozás újabb eredményei még fényesebben be fogják világítani a béke hívei előtt a Szabad és békés emberi életnek biztosításához vezető utat. Éljünk a jó alkalommal !rta: Benkó Ferenc Tudvalevőleg az emberek cselekedeteinek értékelésénél, azok jelentőségén és hatásánkívül, körülményeik és indokaik mérlegelése is nagy súllyal esik a latba. Kétségtelenül azok a legjobb cselekedetek, amelyeknek legtisztábbak, legjobb szándékúak az indokaik és kárt nem, hanem minden érdekeltnek csak hasznot okoznak. A biblia és a Heidelbergi Káté tanítása szerint a keresztyén ember hitét, magatartását és cselekvését döntően befolyásolja az a tudat, hogy amit hisz, aminek mellé áll és amit cselekszik, hasznára van lelke javának ésa" reá bízottaknak. Különösen áll mindez az egyik leggyakrabban adódó jócselekedetre, az adakozásra. Adakozni különböző okokból és különbözőképpen szoktak az emberek, de nem minden adakozás tekinthető jócselekedetnek. Jézus Krisztus előtt nem talált kedvességet a hivalkodva, a fölöslegükből szeretet nélkül adakozó gazdagok bőséges adománya, de annál inkább a szegény özvegy asszonynak a minden vagyonát jelentő, a perselybe alázatosan belevetett két fillérje. Az embereknek pedig nem örvendetes, hanem keserves a kelletlenül adott, vagy felpanaszolt ajándék. Nem az ilyen, hanem «a jókedvű adakozót szereti az Istent». (II. Kor. 9:7). Mi kell ahhoz, hogy valaki jókedvű adakozó legyen? Mindenek előtt az a tudat, hogy nem a saját szerzeményéből ad, hanem abból, amit Istentől kapott (Róm. 11:35, I. Kor. 4:7). Nem azért kapta, hogy csak a saját egyéni érdeikeire használja,hanem, hogy juttasson belőle embertestvéreinek (Gál? 2:10)« Aki ezzel tisztában van és szívében hordozza Megváltónk tanítását, hogy «jobb adni, mint venni» (Csel. 20: 35), az hálás örömet érez azért, hogy adhat, hogy jót tehet és nem ő szorul rá mások jótéteményére. Megérti, hogy az adakozás nem érdemesen a kötelességiteljesítés, hanem Istentől nyert áldott alkatom hitünk és szeretetünk megbizonyítására és a jótétemény jó hatásának láttán érzett, semmivel nem helyettesíthető magasztos örömben részesedésre. Innen alkalomrn most előttünk a rettenetesen megpróbált koreai testvérek részére való segítségnyujtásben. A józan értelem és «a tiszta, szívből, jólelkiismeretből és igaz hitből való szeretet» (I. Tibi, 1:5)] egyaránt sarkal erre. Tudjuk, hogy adományainkkal erősítjük ennek a csodálatraméltó népnek hősies ellenállását, ami az egész világot átfogó békeküzdelem sikerének, mindnyájunk békéjének erős tényezője. Nyújtsunk hát részükre segítséget, jó kedvvel, bőséggel. Nemcsak velük, de magatokkal is jót teszünk azáltal, mert «aki mást felüdít, maga is üdül» (Péld. 11:25). Egy hétköznapi délelőtt a gödöllői gyermekotthonban Minden ablaka nyitva van a villamosvonatnak, hogy a forróságot valamenynyire enyhítsük egy kis friss légáramlattal. Éppen befutunk Gödöllőre, amikor egy pillanat alatt, finom illattal telik meg a kocsink. Most virágzik a hársfa ... Nagyon kedves hely ez az itteni gyermekotthon, mert gyakran kerül kapcsolatba virágokkal. Még esztendeje sincs, hogy lapunkban írt róla egy francia lelkész. Cikkének ez volt a címe: „Gödöllői szektűk“. AZ OTTHON valóban olyan kedves, amilyennek elképzeltem. Két leányka nyit ajtót. Az egyik igaz, csak „kísérőként“ topogott a másikkal, ugyanis ő a legkisebb lakója a háznak: Ajnácska. Az intézet hétköznapi életéről szeretnék írni. Négy gondozóját szorgos munkában találom. A szobák szellőznek, az ágynemű egy része kirakva a napra. A konyhából már a készülő ebéd illata árad ki. Csak a falak fogadnak ünnepélyes fehérségükkel. Nemrég meszelték hófehérre magul a gondozók. A gyermekeik serege hamar koránk gyűl s egy részük végig kísér utunkon. A tornác könyöklőjén muskátli, az első udvar gyepes és virágos. A nagy konyhákért számomra kész meglepetés. — Ellátja a konyhát zöldséggel — mondja az egyik gondozó. — A burgonyánk fagykár nélkül növekedett ilyen nagyra. Magunk veteményeztük s gondozzuk az egészet. A JÓ GONDOZÁS meglátszik a dúsbororú zöldbabon. A széles hüvelyű, vajpuha Juliskabab ez. Itt tenyésztették ki fajtáját Gödöllőn. A meggyfa, málnabokor friss gyümölcseit kínálja felénk. A bő málnatermésből szörp készül télire. A szilva is bőségesnek ígérkezik. De az igazi téli csemegének való mégsem itt van, hanem az ólban röfög: négy szőke malac és az anyakoca. Ez a gyermekotthon harminc év alatt egészen hozzánőtt a gödöllői gyülekezet szívéhez. Lakóit a gyülekezet minden évben kétszer, tavasszal és ősszel szeretetvendégségre hívja meg. Ott megismertetik őket a gyülekezet tagjaival s ilyenkor az intézetnek 800—1000 forint adomány is összegyűl. A GYÜLEKEZET TAGJAI segítő szeretetmunkával is támogatják a gyermekotthont. A krumpli is azért díszült olyan szépen, mert jól alája szántott az egyik férfi. A leánykák ruhája is azért viselhető tovább, mert minden csütörtökön segít varrogatni az egyik asszony. A közeli hévizgyörki gyülekezet tagjai is szoktál juttatni élelmiszeradományt. Éppen nemrég hozták el legutóbbi adományukat maguk az asszonyok ünneplődő szoknyába öltözve. A szomszédos szadai gyülekezet régi támogatója a leányotthonnak. Ha jól emlékszem, az első karácsonyra is, 50 évvel ezelőtt ebből a gyülekezetből érkezett egy szekárnyi ajándék, így mesélte valamikor nekem csillogó szemekkel az intézet első gondviselője. AZ ELMÚLT VASÁRNAP is a szadai gyülekezet szerzett igen kedves alkalmat a gyermekeknek. Cseresznyeszüretre vitték el a lányokat. Minden lányt egy-egy család látott vendégül ebédre, majd nagy csomagot készítettek számukra s a búcsúban ajándékokat is vettek nekik. A csomagokról otthon derült ki legtöbb esetben, hogy milyen értékes a tartalmai: zsír, csirkehús, rétes, túróslepény. Az ilyen cseresznyeszüretet évente megismétlik. — Huszonhat gyermek van otthonunkban: húsz iskolás, öt óvódás, az iskolások közül négyen ötösrendűeik s legtöbben nem szereztek rosszabb bizonyítványt négyesnél — hallom örömmel a gondozók további tájékoztatóját. A nagyobbak az úttörő csapatban tisztségeket viselnek, van köztük őrsvezető, sportfelelős, sportkapitány. A továbbiakból rájövök, hogy nemcsak számomra kedves ez az otthon, hanem a benne lakóknak is az. Sőt az eltávozottaknak is. Bizonysága ennek, hogy a régi lakói, meg-meglátogatják egykori otthonukat. Egyik-másik már a férjével jön. A napokban volt itt a legérdekesebb Vendég közülük: a népi együttes egyik tagja, aki éppen azelőtt érkezett haza a népi Kínában és a Szovjetunióban tett körútjukról. Egy másik tanítónő, a harmadik védőnő, agrárfőiskolai hallgató, sokan dolgoznak különféle munkahelyeken, dícsérhetően jó eredménnyel. Aáok még tanulnak, szorgalmasan készülnek, hogy népünk hasznos tagjaivá növekedjenek. Búcsúzom. Egyik gondozó még elmondja röptében jövő évi tervét, vagy talán helyesebben mondva vágyát.— Egy vagy két kecske kellene még ide, sokat javítana élelmezésünkön. — S számolja: — Reggelire kell nekünk hat liter kávé. Ha jól tejelnének a kecskék, még jutna a tejből habaráshoz is. Ugye jól lehet kecsketejjel behabarni a babot?. .. Örülök, hogy a hétköznap gondjai így előjöttek, így teljesebb lett a riportom, hisz ez volt a célom, hogy igazi hétköznapjukról adjak képet, s úgy gondolom, ezzel sikerült. BOTTYÁN JÁNOS