Az Út, 1956. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-01 / 1. szám

1956. január 1­7. ÜNNEPLÉSÜNK PRÓBÁJA Is különös hangsúlyt kap karácsony ünnepe körül Jézus »mezei prédikációja­«, melyet a Lukács sze­rinti evangélium 6. fejezetében olva­sunk. Karácsony az Isten szereteté­­nek testbe öltözötten való közénk ér­kezése s ha jól ünnepeltünk, ennek megtapasztalása és hálás elfogadá­sa. Ünneplésünk próbája pedig az: hogyan felelünk erre a szeretetre hétköznapjainkban, a valóságos élet valóságos problémái, munkánk és emberekkel való együttélésünk kü­lönböző viszonylatai között? Erre ad Jézus ebben a bibliai részben nagyon gyakorlati utasításokat. Úgy szólít meg bennünket, mint »ama magasságú« Isteninek fiait«. Valóban olyan feladatokat és olyan magas célt tűz­ött ki Jézus, amelyet csak mint az Isten gyermekei köze­líthetünk meg. Mert ez a beszéd a gyülekezetnek szól. Ezért az első kérdés nem az, hogy az ember sze­retheti-e az ellenségét; áldhatja-e azokat, akik átkozzák; oda tudja-e tartani az ütés elé a másik orcáját is; érdemes-e tökéletesen reményte­len esetekben is »kölcsön adni« stb.? Sokkal inkább az a fontos kérdés: a mennyei Atya gyermekei vagyunk-e igazán? Hogyan lehetünk azok, s ha azok vagyunk, mit vár tőlünk, mint gyermekeitől? ]­miképpen lehetünk Isten gyerme­­­kei? Az által a Krisztus által, akinek érkezését Betlehem mezőin angyalok adták hírül, aki a Meg­tartó, aki érettünk meghalt és fel­támadott. Tehát a bűnös ember nem úgy és nem azáltal lesz Isten gyer­meke, hogy elkezdi szeretni az em­bereket, még az ellenségét is, hogy áldja azokat, akik átkozzák, hogy jót cselekszik azokkal, akik gyűlölik és a fejébe veszi, hogy olyan irgal­mas lesz, mint az ő mennyei Atyja. Így sohasem lehetnénk Isten gyer­mekei. Azokká csak Krisztusban és Krisztus által lehetünk. Ha pedig Isten gyermekei va­gyunk, akkor cselekedni is kell azo­kat, amelyeket az Úr Jézus itt meg­követel. Éppen ezek a cselekedetek azok, amelyekről felismerhetők az Isten gyermekei. Amennyire igaz az, hogy ezeket csak a mennyei Atya gyermekeitől várja az Úr, annyira igaz az is, hogy csak akkor vagyunk a mennyei Atya gyermekei, ha az igaz szeretetnek és az önzetlenség­nek ezek a gyümölcsei megteremnek életünkben. H­át Jézus azoknak az életében is sok jót, szeretetet és önzet­len segítőkészséget, akik nem tar­toznak az ő követői közé. Ezek nem egyszer megszégyenítik az övéit is. De tőlünk még többet követel. Ho­gyan is rázhatnánk le érzéketlenül a mások terhét, gondját, mikor a miénket ő vette magára? Hogyan ítélkezhetnénk hideg szívvel má­sok felett, mikor ő nekünk megbo­csátott? Méltatlanok lennénk áldá­saira, ha nem tudnánk tovább adni azoknak, akik között élünk. Ha a mi Atyánk »úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte«, elfordulhatunk-e mi a világtól? Nem kell-e éppen e világban és e vilá­gért szeretetben úgy szolgálni, hogy benne Isten szándéka és akarata va­lósuljon meg, kicsiben és világmére­tekben egyformán, hogy valóság le­gyen a karácsonyi angyalok éneke: »E földön békesség és az emberek­hez jóakarat«. Az Atya szeretete határtalan. Ép­pen a karácsony bizonyította ezt s ünneplésünk próbája az lesz, meny­nyire tágul a mi szeretetünk a ha­tártalan felé. Szeretetünket egy­szer házunk népe iránt kell megmu­tatnunk, máskor egész népünk iránt; egyszer a legközelebbiek szeretése a feladat, máskor a legtávolabbiaké. Nem lehet kizárni belőle senkit. Szeressetek, jót tegyetek, adjatok — semmit érte nem várván; irgalma­­sok legyetek, ne kárhoztassatok, megbocsássatok — s Isten gyerme­kei vagytok. A­z ünnep próbája a hétköznap, a hité a szeretetben való szol­gálat, az élet. A gyülekezet, ame­lyik valóban a Krisztus gyülekeze­te, mindig magán viseli ennek a szeretetben való szolgálatnak élő bi­zonyságát. Legyen ilyen minden ma­gyar református gyülekezet. Karsay Dezső A BARACSKAI HARANGOK SZÁZ ÉVE A baracskai gyülekezet december 11-én hálaadással emlékezett meg arról, hogy három harangja most száz éves. Barta Géza lelkipásztor ismertette, hogy 1855-ben öntötték a harangokat a westfáliai Bochum­­ban, acélból. A gyülekezet először 1732-ben öntetett harangot, de an­nak használatát akkor, a vallásül­­dözés idején, ötven esztendőn át, nem engedélyezték. A lévita magas rúdra szegezett fehér táblát vitt vé­gig a falun addig a házig, amely­ben az istentiszteletet tartották, így hívogatta a híveket. Új harangot a türelmi rendelet megjelenése után, 1792-ben öntettek. Egy harangjuk készült 1806-ban és egy 1815-ben. Ezeket odaajándékozták az iváncsai gyülekezetnek, amely 1848-ban vált el tőlük s alakult önálló egyházzá. Az elmúlt száz év alatt még két új gyülekezet szakadt le Baracskáról: Ercsi (1896) és Martonvásár (1945). Száz év alatt négy lelkipásztor, tizenhat kurátor,­­huszonhat segéd­lelkész és nyolc rektor szolgált a gyülekezetben. 3724 református ha­lottat sirattak el a harangok száz év alatt a ma ezerlelkes gyülekezetből. A baracskai gyülekezet áldozat­kész volt, de szép, hatalmas temp­loma megüresedett, s tíz évvel ez­előtt a háborúban elpusztult. A mos­tani gyülekezet reménysége, hogy szolgáló úr életében hamarosan megengedi Isten, hogy új templomba hívogathassanak most kezdődő má­sodik évszázadokban a harangok. B. G. A szomszédok már napok óta !-~*- többször hallották, hogy az áldott állapotban levő fiatalasszony, Geri János felesége, Szabó Anna, újra meg újra ezt énekelte: Óh seregeknek Istene! Mily kedves gyönyörűsége A te szerelmes hajlékidnalk! Az én lelkem fohászkodik. Tornácodba kívánkozik ... Régen volt már templomban. De a­­közelben nem volt már egyet­len templom sem a reformátusok birtokában. Hiszen édesapjától hal­lotta, hogy a felséges III. Károly király rendeletére 1732-ben Simon ,Júdás napján elvették a szecsődi templomot, sőt a rákövetkező no­vemberben még az olyan kis falu­ból is elkergették a prédikátort, mint Kerca, ahonnét Dávidházi Bé­kés Ferenc Becsvölgyére menekült. Érsek már majdnem negyven éve. És bizony a felséges Mária Terézia királynéasszony se mutatott több jóindulatot a reformátusok iránt, mint atyja. Az igaz, hogy Bíró Már­ton veszprémi püspök felterjeszté­sére nem vette el erőhatalommal a becsvölgyiek templomát, hanem előbb kivizsgáltatta az ügyet és meg is hagyta a templomot a kálvinisták kezén. Már van huszonöt éve is an­nak, hogy Becsvölgyén nem is há­borgatták az eklézsiát. Igen, oda kívánkozott ő is, a templomba, hogy ott énekelhessen, imádkozhasson, prédik­ációt hallgat­hasson és úrvacsorával élhessen. Különösen azóta, hogy a szíve alatt megmozdult a magzat. Mondani nem igen merte, hát azért csak úgy éne­kelve mondotta el szíve óhaját: áhí­tozik testem, lelkem, te hozzád élő Istenem! A karácsony előtti héten egyik este, még a mécses meggyújtása előtt, félve és aggodalmaskodva oda­szólt az urának: — Te János, én mondani szeretnék néked valamit. Férje biztatóan nézett rá és csen­desen szólt: ■ — Mondd csak, amit akarsz, hisz úgy is érzem, hogy valami nyomja a szívedet. — Szeretnék karácsonykor elmen­ni Becsvölgyére úrvacseré­zni. Maga is megrémült a kimondott óhajtól. Tudta, hogy az út kocsival szinte járhatatlan, meg nekik nincs is lovuk, kellene fogadni valakit. De ki megy el ilyenkor, télvíz idején akkora útra? Férje kissé indulatosan mondta: — Hogy gondolod ezt?! Tudod te, hogy mekkora az az út? Mit jelent hat-hét óra hosszat gyalogolni! Én még csak meg tudom tenni, de te, ilyen állapotban, nem! Feleségének könnybelábadt a szeme. — Tudom én, hogy nagy az út... De úgy érzem, belebetegszem, ha nem mehetek. A férje arra gondolt, hogy bárcsak az Isten fordítaná esésre az időt, vagy esne olyan hó, hogy ki se le­hessen mozdulni, akkor talán meg­nyugodna a felesége. Az idő azonban enyhe maradt. Nem esett eső, és hó sem. Karácsony előtti napon azonban még mindig nem döntöttek véglegesen, hogy el­­mennek-e, vagy nem. Az asszony mindenáron menni akart, férje pe­dig nem. Mi lesz velük, ha előbb megérkezik a kis vendég, mint ahogy várják? Jobb lesz itthon ma­radni! De Annuska szívét az esze nem tudta megnyugtatni. Érvelni kezdett: — Nézd csak, Mária is, Jézusunk anyja, áldott állapotban ment el Betlehembe, amikor gyermek­e meg­született. — Az igaz, de őt a császári paran­csolat kényszerítette, hogy szülő­földjére menjen, különben nem ment volna áldott állapotban két napi járóföldre — felelte János hajtha­­tatlanul. Elérkezett a karácsony békesség­ben. De az ő szívükben nem volt tel­jes békesség. János bosszankodott, hogy a felesége nem mérlegeli jó­zan ésszel a helyzetet, Annuska pe­dig szomorú volt, hogy őt nem érti meg senki, még a férje sem. Nem ment a beszélgetés sem, valami ne­héz szomorúság telepedett lelkükre. Mintha nem is lenne igaz az angyal híradása és az angyalok éneke: »Nagy örömet hirdetek nektek.« Úgy elfogta a fájdalom a fiatal­asszony szivét, hogy zokogva borult az asztalra és hangos sírástól rázkó­dott egész teste. — Ti, férfiak, nem tudjátok ezt megérteni.. — mondta zokogás közben. Férje azután, mintha valami meg­szállta volna, egyszerre határozot­tan szólt: — Jó, hát al­kor kora hajnalban indulunk és a másnapi istentiszte­letre, a becsvölgyi felső eklézsiába, Kustánszegbe talán odaérünk, az egy óra járással közelebb van. Karácsony másnapján kora haj­nalban útra is leltek. Egy-két óráig nem is látszott rajtuk fáradtság. De amikor Lövőhöz értek, az asszonyka már nehezen lépegetett. Azért csak haladt férje jobbján. Amikor Salom­­várnál a hegyoldalon kapaszkodtak felfelé, már a könnyei is potyogtak, már nagyon nehezére esett minden lépés. Férje még csipkelődni is kez­dett vele: — Ugye, megmondtam, de nem hittél nekem! Az asszony nem szólt, csak fájt neki minden szó. Az idő gyorsan múlt, annál gyor­sabban, minél lassabban haladtak ők. A lépések mind nehezebbekké váltak. — Uram Isten, csak most segíts meg, nem mozdulok én ki a házból, csak most érjünk faluba! — imád­kozta magában a fiatalasszony. Az erdők­­között vezető úton bal­lagtak már. Egyszercsak szólni kez­dett a kustánszegi harang. Még job­ban igyekeztek, de Annuska nem bírta már az iramot. Pedig már le­felé ereszkedtek a fenyvesben. A délceg növésű fák is mintha biztat­ták volna az asszonykát, csak előre, megérkeztek! Átérték már a patakon is. Az as­­­szony keservesen sírva fakadt: — Nem bírom tovább. Férje tehetetlenül állt meg. ■— Hiszen itt vagyunk a kertek alatt, erősítsd meg magadat, csak egy kicsit! De hiába, nem turtott már menni. Férje is könnyekre fakadt. Aztán hir­telen levetette kabátját, betakarta az összerogyó asszonykát és lélek­szakadva futott az első házig, Simon Ferenc hajlékáig. Onnét gyorsan siettek segítség de vűire a kocsival megérkeztek, a sírt is a kis gyermek. Gyorsan felöltöztették a kicsit mire az úrvacsoraosztásnak vét lett, már meg is jelentek a gyermek­kel a templomban és megkérték pré­di­kátor uramat, hogy a nagy nap örömére keresztelje meg. Ennek az esetnek történetét pedig tiszteletes és tudós Szabó Mihály prédikátor uram ilyeténképpen örö­kítette meg a becsvölgyi református eklézsia anyakönyvének 115. olda­lán, 1771. december 26-án. »Magyarósdon lakó Geri Jánosnak Szabó Annátul a kustánszegi kertek alatt az útban született fia: GpSegy. K.: Simon Ferentz, Kusti­n JuSzb­.-» így őrizte meg ezt a históriát az egyházközség régi anyakhrvjv­e, melyben a bejegyzés a mai napig is olvasható. (Becsvölgye) Pais Sámtar Az első idők egyházában a jeruzsálemi gyülekezetről van két helyen is feljegyezve (Ap. csel. 2:42—47. és 4:32—37.), hogy tagjai semmi vagyonukat nem mondták magukénak, hanem »nékik minde­nek köz vala«. Sokszor emlegettük a bibliának ezeket a jellegzetes sza­vait. Utána azonban rendszerint ilyesmit mondtunk, ez már azért mégis túlzás volt, az őskeresztyének túlbuzgalinukban egy kicsit elvetet­ték a sulykot, biztosan azért is sze­gényedtek el későbben, azért volt szükség rá, hogy a pogánykeresztyé­­nek között gyűjtsenek nekik. (Ez persze nem igaz: az elszegényedés oka a jeruzsálemi éhínség volt, meg az, hogy a zsidó vezetők­ gazdasági­lag is meg akarták fojtani a gyűlölt »názáreti szekta« tagjait, a keresz­tyénné lett zsidókat.) Azzal fejeztük be általában, hogy amit ők csinál­tak, azt az Isten se várja a keresz­tyénektől. Vagy ha ezt nem mertük is mondani, akkor meg ilyeneket mondtunk: nagyon szép dolog volt az az ősi vagyonközösség, de hát ma már nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok; ilyesmit ma már­ nem le­hetne­­megcsinálni, mert azóta na­gyon bonyolultak lettek a gazdasági és társadalmi viszonyok. Ezért le­mondó sóhajtással zártuk szavain­kat: bizony, jó is volna úgy élni, de hát úgysem lehet. Akár így, akár úgy beszéltünk az ősi vagyonközös­ségről, egy nagy hiba volt benne: úgy képzeltük el, mintha az első ke­resztyén egyház ezt az egész dolgot maga találta volna ki. Mintha soha azelőtt Izraelben erről a kérdésről szó sem lett volna, utána meg — amikor annyira megnőtt az egyház — már nem is lehetett volna róla szó. Mintha ez az ősközösség az első gyülekezetek különcködése lett volna, szinte a szeretetnek egy eltúl­zott formája. Nagyon tanulságos ugyan arra nézve, hogy mennyire sze­rették egymást ezek az emberek — ebben követni is kell őket —, de a föld és a vagyon kérdésére nézve ez nem jelent semmit, mert ebben a dologban ma már egészen másról van szó. Vagyis a bibliának ezekről a helyeiről úgy kell prédikálni, hogy »a szeretesről beszéljünk, de a föld­kérdést az egész dolog nem érinti«. Az ősi vagyonközösséget csak úgy értjük meg jól, ha ismét emlékezetünkbe idézzük Isten ószö­vetségi­­kijelentésének a földkérdés­ről szóló minden szavát. Isten népé­nek sohasem az volt a kérdése, hogy vajon elismerje-e Urának ezt a sza­vát: »Enyém a föld!« —, vagy pe­dig az ember magántulajdonának te­kintse a földet. Csak annak az útját kereste, hogy egy-egy időszakiban mi módon tehet helyesen bizonysá­got egész életével ennek az elisme­réséről. Ez így volt akkor is, amikor még Ábrahám jelentette az egész népet és az ígéret földjéből csak egy sírhelyet vásárolt meg magának. Így volt akkor is, amikor végre birto­kába vette a megígért földet, ezért osztotta ki törzsi birtoknak. Így volt végig a királyság idején is, ezért állt fenn az a rend, amelyet többek közt a szombatév törvénye fejezett ki. De így volt az ősegyház idejében is: en­nek jele volt az ősközösség. Itt sem állhatunk meg! Amikor ebből az ősi »MINDENÜK KÖZ VALA« írta : Varga Zsigm­ond egyszerűségből a pogánykeresztyén gyülekezetekben »bonyolultabb« kö­rülmények közé kerül az egyház, ak­kor is alapvető rendje marad a va­gyonközösség, csak a forma változ­­hatik. Ugyanez a helyzet ma is, ami­kor egy nagyszabású átalakulás ide­jén élünk. Ahogy sohasem lehetett vita arról, hogy az egyház, Isten népe a »magántulajdon elvét« vallja-e, vagy a közösségi gondolkozás mel­lett döntsön, úgy nem lehet ma sem. Istennek ez a rendje végigvonul az egyház és a világ egész életén. A kérdés csak az: mikor, milyen kö­rülmények között hogyan kell az egyháznak bizonyságot tennie arról, hogy engedelmes Istennek ez iránt a rendje iránt. Mit tanulhatnak a mai gyü­lekezetek abból, ahogyan az első idők keresztyénéi engedelmesek vol­tak­ ebben a dologban? Az első az, hogy az ősegyházban senkit sem kényszerítettek a vagyonközösségre. Mindenkire magára bízták rá: pró­bálja meg magát, hogy tud-e eny­­nyire az egész életével Isten uralma ■alatt élni. A cél az volt, hogy a gyülekezet tagjai tudjanak jobban szeretni és többet szolgálni. Ebben pedig a magántulajdon akadály volt. Ezért odaadták a vagyonukat a köz­nek: az gazdálkodjék vele s adja meg kinek-kinek azt, amire a »min­dennapi kenyere« biztosításához szüksége van. Azt szokták mondani, hogy akkor az ősi vagyonközösség teljesen csak »egyházi ügy« volt. Ez igaz. Csakhogy ugyanakkor jel volt az egyházon kívül élőknek is, mert az igazi hit sohasem választotta el egymástól az embernek az egyhá­zon belül és azon kívül folyó életét. Ezeknek a zsidókeresztyéneknek a gazdasági élete is az egyházon be­lül folyt, így­ az ősközösség jel volt arra, hogy a magántulajdon csak akadálya lehet az igazi szolgálatnak. Nem igaz az, hogy csak a magántu­lajdon ösztönzi az embert szorgal­mas munkára. Az ilyen munka önző és másokat kiuzsorázó törtetés, de nem szolgálat. Jel volt a vagyon­közösség arra, hogy az emberi tár­sadalomra nézve is úgy döntött Is­ten: e felé a cél felé kell haladnia. Át kell térnie a magántulajdonról a közös tulajdonra. Mert egy ilyen igazságosabb rendben jobban tud emberré lenni az ember. Minden társadalom úgy él, mint a test és a tagjai. Miért nem mer hát akkor a test tagjainak a törvénye, a közös­ségi birtoklás, gazdálkodás és terme­lés szabályai szerint élni? A jeru­zsálemi gyülekezet Izrael összes régi bűnével számolt le akkor, amikor ezt a rendet fogadta el. Ugyanakikor egy rabszolgaságra épülő társada­lomban, a római birodalomban előre is mutatott a jövő felé. Az engedelmesség próba­­kövévé vált így a gyülekezet tag­jaira nézve a vagyonközösség. Nem kényszerítettek rá senkit. De aki vál­lalta, azt példának állították a többi elé, mint Barnabást. Mindenki érez­te, hogy tulajdonképpen ez az »igazi«, így volna jó élni minden­kinek. Ez azóta is így van az egy­házban. Isten az engedelmesség pró­bájává teszi egyeseknek és nemze­dékeknek, hogy a vagyonközösség kérdésében hogyan tudnak dön­teni. Az értette meg Istennek a földi javakra vonatkozó rendjét, aki belül az egyházban is a közös tehervise­lés híve, kívül a társadalomban is a közösségi életet tartja igazságosabb­nak, magasabbre­ndűnek, jobbnak. Ananiás és Safk­a is megértett eb­ből annyit, hogy az az igazi tagja az egyháznak, aki a vagyonközösség mellett dönt. Az ő esetük azonban elrettentő példává lett arra nézve, hogy ez a döntés csak tiszta lélek­kel történhetik. Semmiféle emberi számítás nem vezet jóra. A hiúság vitte őket hazugságba: szerettek volna legalább olyan jó egyházta­­goknak­ látszani, mint Barnabás, a minta. De az óvatos számítás, a »spekuláció« miatt nem tudtak tisz­tán határozni. Félretettek a föld árá­ból, titokban: hátha nem válik be a vagyonközösség s akkor ők még mindig nem jönnek zavarba. Gon­doljunk arra, hogy hányan próbál­nak ma így dönteni a közösségi gazdálkodás kérdésében. Szeretné­nek jó színben feltűnni, innen vagy onnan dicséretet kapni. De a szívük mélyén nem hisznek a dologban. Számítgatnak, várnak valamire: az önzésük mozgatja őket, nem az Is­ten iránt való engedelmesség. Ezért hazudnak. De Isten nem tűri sokáig az ilyen hazudozást. Anániás és Sa­fina pillanatok alatt vette el a halálos ítéletet. Isten tisztán tart­ja az egyházát, a gyülekezeteit, megtisztítja a s saját hasznukat ke­reső »opportunistáktól«, megalku­vóktól. Azoktól, akik másképpen be­szélnek a nyilvánosság előtt, ha hasznot várnak belőle — és más­képpen beszélnek otthon, amikor senki sem hallja. Messze előre mutató jelt kell látnunk tehát az ősi vagyon­közösségben. A gyökerei Isten te­remtésében vannak, a célja pedig a Jézus Krisztus visszajövetelével megvalósuló új ég alatt, az új föl­dön. Jézusról sokszor próbálnak úgy ■beszélni, hogy neki nem volt szava a földi vagyon kérdéséhez: mindent »lelkiképpen« értett. Erre rácáfol az ő Lelkétől született egyház első gyülekezeteinek élete. A vagyonkö­zösség örök rendje Krisztusban ko­molyan válik kérdésévé az egyház­nak és a világnak egyaránt. Nem tőlünk idegen kérdéssel foglalkozunk tehát, amikor az egyházban ma er­ről beszélünk. Nemcsak úgy »mellé­kesen« tartozik az egyház életéhez az, hogy ebben útbaigazítást adjon a tagjainak. Ahol az ige igazán ige, ott mindig engedelmességre hív eb­ben a dologban is. Sok száz évinek kellett eltelnie, míg az emberiség megértette azt, amiről Isten Izráel rendjében és az első egyház vagyon­közösségében jelt adott a világnak.­­Nem az egyház értette meg, hanem a világ. De ne idegenkedjünk emiatt tőle, mert ez csak azt jelen­tené, hogy megsértődtünk Istennel szemben. Adjunk hálát azért, hogy így történt. Ne tetézzük eddigi hűt­lenségeinket újabbal: legyünk benne egész szolgálatunkkal abban, hogy ez az Isten szerint való rend az egy­házban és a világban »jó szerencsés legyen«, gyümölcsözően növekedhes­sék és erősödhessék, az ember ja­vára és ezzel együtt Isten dicsősé­gére. 3

Next