Az Út, 1956. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-01 / 1. szám
1956. január 17. ÜNNEPLÉSÜNK PRÓBÁJA Is különös hangsúlyt kap karácsony ünnepe körül Jézus »mezei prédikációja«, melyet a Lukács szerinti evangélium 6. fejezetében olvasunk. Karácsony az Isten szeretetének testbe öltözötten való közénk érkezése s ha jól ünnepeltünk, ennek megtapasztalása és hálás elfogadása. Ünneplésünk próbája pedig az: hogyan felelünk erre a szeretetre hétköznapjainkban, a valóságos élet valóságos problémái, munkánk és emberekkel való együttélésünk különböző viszonylatai között? Erre ad Jézus ebben a bibliai részben nagyon gyakorlati utasításokat. Úgy szólít meg bennünket, mint »ama magasságú« Isteninek fiait«. Valóban olyan feladatokat és olyan magas célt tűzött ki Jézus, amelyet csak mint az Isten gyermekei közelíthetünk meg. Mert ez a beszéd a gyülekezetnek szól. Ezért az első kérdés nem az, hogy az ember szeretheti-e az ellenségét; áldhatja-e azokat, akik átkozzák; oda tudja-e tartani az ütés elé a másik orcáját is; érdemes-e tökéletesen reménytelen esetekben is »kölcsön adni« stb.? Sokkal inkább az a fontos kérdés: a mennyei Atya gyermekei vagyunk-e igazán? Hogyan lehetünk azok, s ha azok vagyunk, mit vár tőlünk, mint gyermekeitől? ]miképpen lehetünk Isten gyermekei? Az által a Krisztus által, akinek érkezését Betlehem mezőin angyalok adták hírül, aki a Megtartó, aki érettünk meghalt és feltámadott. Tehát a bűnös ember nem úgy és nem azáltal lesz Isten gyermeke, hogy elkezdi szeretni az embereket, még az ellenségét is, hogy áldja azokat, akik átkozzák, hogy jót cselekszik azokkal, akik gyűlölik és a fejébe veszi, hogy olyan irgalmas lesz, mint az ő mennyei Atyja. Így sohasem lehetnénk Isten gyermekei. Azokká csak Krisztusban és Krisztus által lehetünk. Ha pedig Isten gyermekei vagyunk, akkor cselekedni is kell azokat, amelyeket az Úr Jézus itt megkövetel. Éppen ezek a cselekedetek azok, amelyekről felismerhetők az Isten gyermekei. Amennyire igaz az, hogy ezeket csak a mennyei Atya gyermekeitől várja az Úr, annyira igaz az is, hogy csak akkor vagyunk a mennyei Atya gyermekei, ha az igaz szeretetnek és az önzetlenségnek ezek a gyümölcsei megteremnek életünkben. Hát Jézus azoknak az életében is sok jót, szeretetet és önzetlen segítőkészséget, akik nem tartoznak az ő követői közé. Ezek nem egyszer megszégyenítik az övéit is. De tőlünk még többet követel. Hogyan is rázhatnánk le érzéketlenül a mások terhét, gondját, mikor a miénket ő vette magára? Hogyan ítélkezhetnénk hideg szívvel mások felett, mikor ő nekünk megbocsátott? Méltatlanok lennénk áldásaira, ha nem tudnánk tovább adni azoknak, akik között élünk. Ha a mi Atyánk »úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte«, elfordulhatunk-e mi a világtól? Nem kell-e éppen e világban és e világért szeretetben úgy szolgálni, hogy benne Isten szándéka és akarata valósuljon meg, kicsiben és világméretekben egyformán, hogy valóság legyen a karácsonyi angyalok éneke: »E földön békesség és az emberekhez jóakarat«. Az Atya szeretete határtalan. Éppen a karácsony bizonyította ezt s ünneplésünk próbája az lesz, menynyire tágul a mi szeretetünk a határtalan felé. Szeretetünket egyszer házunk népe iránt kell megmutatnunk, máskor egész népünk iránt; egyszer a legközelebbiek szeretése a feladat, máskor a legtávolabbiaké. Nem lehet kizárni belőle senkit. Szeressetek, jót tegyetek, adjatok — semmit érte nem várván; irgalmasok legyetek, ne kárhoztassatok, megbocsássatok — s Isten gyermekei vagytok. Az ünnep próbája a hétköznap, a hité a szeretetben való szolgálat, az élet. A gyülekezet, amelyik valóban a Krisztus gyülekezete, mindig magán viseli ennek a szeretetben való szolgálatnak élő bizonyságát. Legyen ilyen minden magyar református gyülekezet. Karsay Dezső A BARACSKAI HARANGOK SZÁZ ÉVE A baracskai gyülekezet december 11-én hálaadással emlékezett meg arról, hogy három harangja most száz éves. Barta Géza lelkipásztor ismertette, hogy 1855-ben öntötték a harangokat a westfáliai Bochumban, acélból. A gyülekezet először 1732-ben öntetett harangot, de annak használatát akkor, a vallásüldözés idején, ötven esztendőn át, nem engedélyezték. A lévita magas rúdra szegezett fehér táblát vitt végig a falun addig a házig, amelyben az istentiszteletet tartották, így hívogatta a híveket. Új harangot a türelmi rendelet megjelenése után, 1792-ben öntettek. Egy harangjuk készült 1806-ban és egy 1815-ben. Ezeket odaajándékozták az iváncsai gyülekezetnek, amely 1848-ban vált el tőlük s alakult önálló egyházzá. Az elmúlt száz év alatt még két új gyülekezet szakadt le Baracskáról: Ercsi (1896) és Martonvásár (1945). Száz év alatt négy lelkipásztor, tizenhat kurátor,huszonhat segédlelkész és nyolc rektor szolgált a gyülekezetben. 3724 református halottat sirattak el a harangok száz év alatt a ma ezerlelkes gyülekezetből. A baracskai gyülekezet áldozatkész volt, de szép, hatalmas temploma megüresedett, s tíz évvel ezelőtt a háborúban elpusztult. A mostani gyülekezet reménysége, hogy szolgáló úr életében hamarosan megengedi Isten, hogy új templomba hívogathassanak most kezdődő második évszázadokban a harangok. B. G. A szomszédok már napok óta !-~*- többször hallották, hogy az áldott állapotban levő fiatalasszony, Geri János felesége, Szabó Anna, újra meg újra ezt énekelte: Óh seregeknek Istene! Mily kedves gyönyörűsége A te szerelmes hajlékidnalk! Az én lelkem fohászkodik. Tornácodba kívánkozik ... Régen volt már templomban. De aközelben nem volt már egyetlen templom sem a reformátusok birtokában. Hiszen édesapjától hallotta, hogy a felséges III. Károly király rendeletére 1732-ben Simon ,Júdás napján elvették a szecsődi templomot, sőt a rákövetkező novemberben még az olyan kis faluból is elkergették a prédikátort, mint Kerca, ahonnét Dávidházi Békés Ferenc Becsvölgyére menekült. Érsek már majdnem negyven éve. És bizony a felséges Mária Terézia királynéasszony se mutatott több jóindulatot a reformátusok iránt, mint atyja. Az igaz, hogy Bíró Márton veszprémi püspök felterjesztésére nem vette el erőhatalommal a becsvölgyiek templomát, hanem előbb kivizsgáltatta az ügyet és meg is hagyta a templomot a kálvinisták kezén. Már van huszonöt éve is annak, hogy Becsvölgyén nem is háborgatták az eklézsiát. Igen, oda kívánkozott ő is, a templomba, hogy ott énekelhessen, imádkozhasson, prédikációt hallgathasson és úrvacsorával élhessen. Különösen azóta, hogy a szíve alatt megmozdult a magzat. Mondani nem igen merte, hát azért csak úgy énekelve mondotta el szíve óhaját: áhítozik testem, lelkem, te hozzád élő Istenem! A karácsony előtti héten egyik este, még a mécses meggyújtása előtt, félve és aggodalmaskodva odaszólt az urának: — Te János, én mondani szeretnék néked valamit. Férje biztatóan nézett rá és csendesen szólt: ■ — Mondd csak, amit akarsz, hisz úgy is érzem, hogy valami nyomja a szívedet. — Szeretnék karácsonykor elmenni Becsvölgyére úrvacserézni. Maga is megrémült a kimondott óhajtól. Tudta, hogy az út kocsival szinte járhatatlan, meg nekik nincs is lovuk, kellene fogadni valakit. De ki megy el ilyenkor, télvíz idején akkora útra? Férje kissé indulatosan mondta: — Hogy gondolod ezt?! Tudod te, hogy mekkora az az út? Mit jelent hat-hét óra hosszat gyalogolni! Én még csak meg tudom tenni, de te, ilyen állapotban, nem! Feleségének könnybelábadt a szeme. — Tudom én, hogy nagy az út... De úgy érzem, belebetegszem, ha nem mehetek. A férje arra gondolt, hogy bárcsak az Isten fordítaná esésre az időt, vagy esne olyan hó, hogy ki se lehessen mozdulni, akkor talán megnyugodna a felesége. Az idő azonban enyhe maradt. Nem esett eső, és hó sem. Karácsony előtti napon azonban még mindig nem döntöttek véglegesen, hogy elmennek-e, vagy nem. Az asszony mindenáron menni akart, férje pedig nem. Mi lesz velük, ha előbb megérkezik a kis vendég, mint ahogy várják? Jobb lesz itthon maradni! De Annuska szívét az esze nem tudta megnyugtatni. Érvelni kezdett: — Nézd csak, Mária is, Jézusunk anyja, áldott állapotban ment el Betlehembe, amikor gyermeke megszületett. — Az igaz, de őt a császári parancsolat kényszerítette, hogy szülőföldjére menjen, különben nem ment volna áldott állapotban két napi járóföldre — felelte János hajthatatlanul. Elérkezett a karácsony békességben. De az ő szívükben nem volt teljes békesség. János bosszankodott, hogy a felesége nem mérlegeli józan ésszel a helyzetet, Annuska pedig szomorú volt, hogy őt nem érti meg senki, még a férje sem. Nem ment a beszélgetés sem, valami nehéz szomorúság telepedett lelkükre. Mintha nem is lenne igaz az angyal híradása és az angyalok éneke: »Nagy örömet hirdetek nektek.« Úgy elfogta a fájdalom a fiatalasszony szivét, hogy zokogva borult az asztalra és hangos sírástól rázkódott egész teste. — Ti, férfiak, nem tudjátok ezt megérteni.. — mondta zokogás közben. Férje azután, mintha valami megszállta volna, egyszerre határozottan szólt: — Jó, hát alkor kora hajnalban indulunk és a másnapi istentiszteletre, a becsvölgyi felső eklézsiába, Kustánszegbe talán odaérünk, az egy óra járással közelebb van. Karácsony másnapján kora hajnalban útra is leltek. Egy-két óráig nem is látszott rajtuk fáradtság. De amikor Lövőhöz értek, az asszonyka már nehezen lépegetett. Azért csak haladt férje jobbján. Amikor Salomvárnál a hegyoldalon kapaszkodtak felfelé, már a könnyei is potyogtak, már nagyon nehezére esett minden lépés. Férje még csipkelődni is kezdett vele: — Ugye, megmondtam, de nem hittél nekem! Az asszony nem szólt, csak fájt neki minden szó. Az idő gyorsan múlt, annál gyorsabban, minél lassabban haladtak ők. A lépések mind nehezebbekké váltak. — Uram Isten, csak most segíts meg, nem mozdulok én ki a házból, csak most érjünk faluba! — imádkozta magában a fiatalasszony. Az erdőkközött vezető úton ballagtak már. Egyszercsak szólni kezdett a kustánszegi harang. Még jobban igyekeztek, de Annuska nem bírta már az iramot. Pedig már lefelé ereszkedtek a fenyvesben. A délceg növésű fák is mintha biztatták volna az asszonykát, csak előre, megérkeztek! Átérték már a patakon is. Az asszony keservesen sírva fakadt: — Nem bírom tovább. Férje tehetetlenül állt meg. ■— Hiszen itt vagyunk a kertek alatt, erősítsd meg magadat, csak egy kicsit! De hiába, nem turtott már menni. Férje is könnyekre fakadt. Aztán hirtelen levetette kabátját, betakarta az összerogyó asszonykát és lélekszakadva futott az első házig, Simon Ferenc hajlékáig. Onnét gyorsan siettek segítség de vűire a kocsival megérkeztek, a sírt is a kis gyermek. Gyorsan felöltöztették a kicsit mire az úrvacsoraosztásnak vét lett, már meg is jelentek a gyermekkel a templomban és megkérték prédikátor uramat, hogy a nagy nap örömére keresztelje meg. Ennek az esetnek történetét pedig tiszteletes és tudós Szabó Mihály prédikátor uram ilyeténképpen örökítette meg a becsvölgyi református eklézsia anyakönyvének 115. oldalán, 1771. december 26-án. »Magyarósdon lakó Geri Jánosnak Szabó Annátul a kustánszegi kertek alatt az útban született fia: GpSegy. K.: Simon Ferentz, Kustin JuSzb.-» így őrizte meg ezt a históriát az egyházközség régi anyakhrvjve, melyben a bejegyzés a mai napig is olvasható. (Becsvölgye) Pais Sámtar Az első idők egyházában a jeruzsálemi gyülekezetről van két helyen is feljegyezve (Ap. csel. 2:42—47. és 4:32—37.), hogy tagjai semmi vagyonukat nem mondták magukénak, hanem »nékik mindenek köz vala«. Sokszor emlegettük a bibliának ezeket a jellegzetes szavait. Utána azonban rendszerint ilyesmit mondtunk, ez már azért mégis túlzás volt, az őskeresztyének túlbuzgalinukban egy kicsit elvetették a sulykot, biztosan azért is szegényedtek el későbben, azért volt szükség rá, hogy a pogánykeresztyének között gyűjtsenek nekik. (Ez persze nem igaz: az elszegényedés oka a jeruzsálemi éhínség volt, meg az, hogy a zsidó vezetők gazdaságilag is meg akarták fojtani a gyűlölt »názáreti szekta« tagjait, a keresztyénné lett zsidókat.) Azzal fejeztük be általában, hogy amit ők csináltak, azt az Isten se várja a keresztyénektől. Vagy ha ezt nem mertük is mondani, akkor meg ilyeneket mondtunk: nagyon szép dolog volt az az ősi vagyonközösség, de hát ma már nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok; ilyesmit ma már nem lehetnemegcsinálni, mert azóta nagyon bonyolultak lettek a gazdasági és társadalmi viszonyok. Ezért lemondó sóhajtással zártuk szavainkat: bizony, jó is volna úgy élni, de hát úgysem lehet. Akár így, akár úgy beszéltünk az ősi vagyonközösségről, egy nagy hiba volt benne: úgy képzeltük el, mintha az első keresztyén egyház ezt az egész dolgot maga találta volna ki. Mintha soha azelőtt Izraelben erről a kérdésről szó sem lett volna, utána meg — amikor annyira megnőtt az egyház — már nem is lehetett volna róla szó. Mintha ez az ősközösség az első gyülekezetek különcködése lett volna, szinte a szeretetnek egy eltúlzott formája. Nagyon tanulságos ugyan arra nézve, hogy mennyire szerették egymást ezek az emberek — ebben követni is kell őket —, de a föld és a vagyon kérdésére nézve ez nem jelent semmit, mert ebben a dologban ma már egészen másról van szó. Vagyis a bibliának ezekről a helyeiről úgy kell prédikálni, hogy »a szeretesről beszéljünk, de a földkérdést az egész dolog nem érinti«. Az ősi vagyonközösséget csak úgy értjük meg jól, ha ismét emlékezetünkbe idézzük Isten ószövetségikijelentésének a földkérdésről szóló minden szavát. Isten népének sohasem az volt a kérdése, hogy vajon elismerje-e Urának ezt a szavát: »Enyém a föld!« —, vagy pedig az ember magántulajdonának tekintse a földet. Csak annak az útját kereste, hogy egy-egy időszakiban mi módon tehet helyesen bizonyságot egész életével ennek az elismeréséről. Ez így volt akkor is, amikor még Ábrahám jelentette az egész népet és az ígéret földjéből csak egy sírhelyet vásárolt meg magának. Így volt akkor is, amikor végre birtokába vette a megígért földet, ezért osztotta ki törzsi birtoknak. Így volt végig a királyság idején is, ezért állt fenn az a rend, amelyet többek közt a szombatév törvénye fejezett ki. De így volt az ősegyház idejében is: ennek jele volt az ősközösség. Itt sem állhatunk meg! Amikor ebből az ősi »MINDENÜK KÖZ VALA« írta : Varga Zsigmond egyszerűségből a pogánykeresztyén gyülekezetekben »bonyolultabb« körülmények közé kerül az egyház, akkor is alapvető rendje marad a vagyonközösség, csak a forma változhatik. Ugyanez a helyzet ma is, amikor egy nagyszabású átalakulás idején élünk. Ahogy sohasem lehetett vita arról, hogy az egyház, Isten népe a »magántulajdon elvét« vallja-e, vagy a közösségi gondolkozás mellett döntsön, úgy nem lehet ma sem. Istennek ez a rendje végigvonul az egyház és a világ egész életén. A kérdés csak az: mikor, milyen körülmények között hogyan kell az egyháznak bizonyságot tennie arról, hogy engedelmes Istennek ez iránt a rendje iránt. Mit tanulhatnak a mai gyülekezetek abból, ahogyan az első idők keresztyénéi engedelmesek voltak ebben a dologban? Az első az, hogy az ősegyházban senkit sem kényszerítettek a vagyonközösségre. Mindenkire magára bízták rá: próbálja meg magát, hogy tud-e enynyire az egész életével Isten uralma ■alatt élni. A cél az volt, hogy a gyülekezet tagjai tudjanak jobban szeretni és többet szolgálni. Ebben pedig a magántulajdon akadály volt. Ezért odaadták a vagyonukat a köznek: az gazdálkodjék vele s adja meg kinek-kinek azt, amire a »mindennapi kenyere« biztosításához szüksége van. Azt szokták mondani, hogy akkor az ősi vagyonközösség teljesen csak »egyházi ügy« volt. Ez igaz. Csakhogy ugyanakkor jel volt az egyházon kívül élőknek is, mert az igazi hit sohasem választotta el egymástól az embernek az egyházon belül és azon kívül folyó életét. Ezeknek a zsidókeresztyéneknek a gazdasági élete is az egyházon belül folyt, így az ősközösség jel volt arra, hogy a magántulajdon csak akadálya lehet az igazi szolgálatnak. Nem igaz az, hogy csak a magántulajdon ösztönzi az embert szorgalmas munkára. Az ilyen munka önző és másokat kiuzsorázó törtetés, de nem szolgálat. Jel volt a vagyonközösség arra, hogy az emberi társadalomra nézve is úgy döntött Isten: e felé a cél felé kell haladnia. Át kell térnie a magántulajdonról a közös tulajdonra. Mert egy ilyen igazságosabb rendben jobban tud emberré lenni az ember. Minden társadalom úgy él, mint a test és a tagjai. Miért nem mer hát akkor a test tagjainak a törvénye, a közösségi birtoklás, gazdálkodás és termelés szabályai szerint élni? A jeruzsálemi gyülekezet Izrael összes régi bűnével számolt le akkor, amikor ezt a rendet fogadta el. Ugyanakikor egy rabszolgaságra épülő társadalomban, a római birodalomban előre is mutatott a jövő felé. Az engedelmesség próbakövévé vált így a gyülekezet tagjaira nézve a vagyonközösség. Nem kényszerítettek rá senkit. De aki vállalta, azt példának állították a többi elé, mint Barnabást. Mindenki érezte, hogy tulajdonképpen ez az »igazi«, így volna jó élni mindenkinek. Ez azóta is így van az egyházban. Isten az engedelmesség próbájává teszi egyeseknek és nemzedékeknek, hogy a vagyonközösség kérdésében hogyan tudnak dönteni. Az értette meg Istennek a földi javakra vonatkozó rendjét, aki belül az egyházban is a közös teherviselés híve, kívül a társadalomban is a közösségi életet tartja igazságosabbnak, magasabbrendűnek, jobbnak. Ananiás és Safka is megértett ebből annyit, hogy az az igazi tagja az egyháznak, aki a vagyonközösség mellett dönt. Az ő esetük azonban elrettentő példává lett arra nézve, hogy ez a döntés csak tiszta lélekkel történhetik. Semmiféle emberi számítás nem vezet jóra. A hiúság vitte őket hazugságba: szerettek volna legalább olyan jó egyháztagoknak látszani, mint Barnabás, a minta. De az óvatos számítás, a »spekuláció« miatt nem tudtak tisztán határozni. Félretettek a föld árából, titokban: hátha nem válik be a vagyonközösség s akkor ők még mindig nem jönnek zavarba. Gondoljunk arra, hogy hányan próbálnak ma így dönteni a közösségi gazdálkodás kérdésében. Szeretnének jó színben feltűnni, innen vagy onnan dicséretet kapni. De a szívük mélyén nem hisznek a dologban. Számítgatnak, várnak valamire: az önzésük mozgatja őket, nem az Isten iránt való engedelmesség. Ezért hazudnak. De Isten nem tűri sokáig az ilyen hazudozást. Anániás és Safina pillanatok alatt vette el a halálos ítéletet. Isten tisztán tartja az egyházát, a gyülekezeteit, megtisztítja a s saját hasznukat kereső »opportunistáktól«, megalkuvóktól. Azoktól, akik másképpen beszélnek a nyilvánosság előtt, ha hasznot várnak belőle — és másképpen beszélnek otthon, amikor senki sem hallja. Messze előre mutató jelt kell látnunk tehát az ősi vagyonközösségben. A gyökerei Isten teremtésében vannak, a célja pedig a Jézus Krisztus visszajövetelével megvalósuló új ég alatt, az új földön. Jézusról sokszor próbálnak úgy ■beszélni, hogy neki nem volt szava a földi vagyon kérdéséhez: mindent »lelkiképpen« értett. Erre rácáfol az ő Lelkétől született egyház első gyülekezeteinek élete. A vagyonközösség örök rendje Krisztusban komolyan válik kérdésévé az egyháznak és a világnak egyaránt. Nem tőlünk idegen kérdéssel foglalkozunk tehát, amikor az egyházban ma erről beszélünk. Nemcsak úgy »mellékesen« tartozik az egyház életéhez az, hogy ebben útbaigazítást adjon a tagjainak. Ahol az ige igazán ige, ott mindig engedelmességre hív ebben a dologban is. Sok száz évinek kellett eltelnie, míg az emberiség megértette azt, amiről Isten Izráel rendjében és az első egyház vagyonközösségében jelt adott a világnak.Nem az egyház értette meg, hanem a világ. De ne idegenkedjünk emiatt tőle, mert ez csak azt jelentené, hogy megsértődtünk Istennel szemben. Adjunk hálát azért, hogy így történt. Ne tetézzük eddigi hűtlenségeinket újabbal: legyünk benne egész szolgálatunkkal abban, hogy ez az Isten szerint való rend az egyházban és a világban »jó szerencsés legyen«, gyümölcsözően növekedhessék és erősödhessék, az ember javára és ezzel együtt Isten dicsőségére. 3