Alföldi Iparlap, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888-04-08 / 15. szám

2 ALFÖLDI IPARLAP 1888. április 8. Már pedig az minden kétséget kizáró tény, hogy mi egymás iránt vajmi kevés bizalommal viseltetünk. Nem is számítva családi beléletünket, — pedig ez haladásunk kut­­forrásának fő akadálya — itt, családi szentélyünkben min­dent táplálunk, csak azt nem, a mire legnagyobb szükség volna, az iparos társaink iránti kölcsönös bizalmat. Mi, ha fáradságos munkánkkal sok idő múltán egy kis vagyonra tettünk szert, feledjük azt, hogy ezt munká­saink segélyével értük el, és feledjük azt, hogy az út, me­lyen azt szereztük, az emberi kötelmek legszebbike, a munka által jutottunk annak birtokába. De a­helyett, hogy fiúgyermekeinket ugyan a pályára nevelnénk, azt már nem­csak nem tesszük, de attól őt vissza is tartjuk. Ha családunkban leány gyermekünk van, azt meg már éppen idegenkedünk egy szorgalmas munkásunknak nőül adni. Miért? Mert azzal hozományt adunk és így azt elveszi egy hivatalnok is. Itt a számításból végkép kihagyjuk azt a föltevést, hogy az iparos nő azt a hozományt évek múltán megtíz­szerezni is képes volna, míg a hivatalnok, fizetésének cse­kély volta miatt, a hozományt rövid időn fölemészti és a szülői ház támogatására van utalva. Ez a jelenség országszerte fönnáll és ez iparunk fejlő­désének nagy hátrányára van. És miért van mindez? Mert mi nem szeretjük egymást. Egész életünk kifolyó lánc­olata igazolja ezen tény valódiságát. És a­milyen mérvben áll ez fönn családi életünkben, éppen azon mérvben gyakoroljuk ezt a közéletben is. Ha van köztünk egy-egy kiváló szellemi tehetség, azt a­helyett, hogy minden erőnkből támogatnánk, kicsinylőleg tolakodónak és töl­bünk helyezkedőnek tekintjük és gya­nakodunk rá, miszerint az javunkat akarná. De ha egy más osztálybeli közénk furakodik, annak tiszta szándékát nem­csak nem kutatjuk, de bizalmunkkal föltétlenül meg is aján­dékozzuk. Ezért van a mi álláspontunkban olyas­valami, a­mi az európai kontinensen egyedül áll, hogy mi a tör­vényhozó testületben képviselve nem vagyunk. S ez mind azért van, mert mi nem szeretjük egymást. Még most is élénk emlékező tehetségemben van a főváros VI. kerületében képviselőjelöltnek föllépett Bobula János programmbeszédének fenkölt szelleme. Ezen férfiú, kire a haza minden egyes iparosa büszke lehet, eme beszé­dével rámutatott a tátongó sebre, a­mely hazai iparunk fejlődését gátolja. És ezen férfiú megválasztatása előidézte volna azt, hogy osztályunk az országgyűlésben képviselve lett volna. Fájdalom, itt is csalódnunk kellett, mert e kerület jónak látta az iparos helyett egy fiskális képviselőt választani. S így ezen derék iparos férfiú, ki minden tekintetben egy színvonalon áll a megválasztottal, sőt mint iparos-szakember őt fölül is múlja, az országházon kívül rekedt. De bízzunk a jövőben, mert ezen tarthatatlan állapot­változáson kell, hogy keresztül menjen. Végre is be kell látni az intéző köröknek, hogy azt az osztályt, a­melytől a haza fölvirágzását várják, a nemzet törvényhozó testületéből kizárni nem lehet, nem szabad. Nem pedig azért, mert ha ezt teszik, akkor az ipar fejlődéséről időről-időre elmondott hangzatos szavak semmi egyebek, mint emberhez nem méltó hazugságok. E kérdés tehát, hogy az országgyűlésen osztályunk képviselve legyen, mesterséges úton elodázható, de végre is be kell, hogy következzen azon idő, midőn ezen kérdés a mi előnyünkre megoldást nyer. Én ezen időt a közel­jövő­ben látom és azért az iparosság figyelmét előre is jobbjaink némelyikére kívánom irányítani. De hogy ezt kívánságunkhoz képest érjük el, kívána­tos jobbjainkat megismerni, s azok működését szemmel tar­tani. Erre egy kínálkozó alkalmat óhajtok az össziparosság­­nak figyelmébe ajánlani. Mint már e lapok olvasói tudják, Bobula János fővárosi iparos egy könyv alakú szakmunkát írt, a­mely „Magyarország iparügye“ czímet fogja viselni. Ez a könyv történelmileg is nagy becsesel fog bírni, mert hazánkban ez az első mű, a­mely iparos tollából szár­mazik. Kívánatos, hogy e hazában ne legyen oly iparos, ki e szakmunka tartalmát el ne olvassa. E mű meg fog jelenni május hóban, bolti ára lesz 2 frt 50 krajczár ; azok, kik szerzőnél vagy Márkus Samu kiadónál előre előfizetnek, a művet egy forintért kapják. A kiadó lakása Budapest, Andrássi­ út 12. szám. Szerző czíme : Bobula János mű­építész. Keblem egész melegével ajánlom iparos társaimnak, hogy ezen könyvet megszerezzék, mert ha ezt nem teszik, bűnt követnek el önmaguk ellen. Hogy ez a könyv egy gyakorló iparostól származik, kell, hogy ez a várakozásnak megfeleljen. És meg vagyok győződve, hogy az igényeinket teljes tökéletesen ki fogja elégíteni. Erről megfelelő biztosítékot nyújt az író iparos tapasz­talatokban gazdag múltja és jelene. Az iparosságnak tehát ezen könyvet múlhatatlanul bírni kell, mert ha ily művet tömeges pártolásban részesítünk, ezzel ösztönt nyújtunk a képességgel bírónak a további munkára. De kell, hogy ezen megjelenő könyvet az iparosság rendkívüli mérvben pártolja, már azért is, hogy végre valahára elmondhassuk, hogy mi mégis csak szeretjük egymást. Bertsey Gy­örgy, s az utasnak pénze azonnal megtéríttetett volna. Ha az illető angol vagy német alattvaló lett volna, bizonyosan fölszólalnak érte, illető konzulaik, de az a szegény utas csak egy jámbor vidéki magyar mesterlegény volt. S igy a sors azt kiáltotta fülébe: Miért jöttél szegény vidéki balek a fővárosba ?! Tehát ne a bugaczi vagy a horto­bágyi pusztán félj te utazgatni, hanem óvakodjál inkább hazád fényes fővárosában éjjeli szállást keresni; ez a leg­félelmesebb vidék, így voltunk mi iparosok az 1884-ik évi XVII. tör­­vényc­ikk beköszöntésekor kiszolgáltatva tömegesen. S ezen kiszolgáltatott helyzetnek még ma is meg van azon folytatólagosan életben maradt következménye, hogy a fővárosi iparosok csak most kezdenek­ egy nagyobbszerű mesterlegény-szálló fölött gondoskodni, mert a törvény főleg a tanulókról gondoskodik, mintha a többi része a testületnek lerohasztani, eldobni való volna, s az egészet újjá alkotni csakis ezáltal lehetne. Van még olyan sziget a csöndes tengereken is, a­hol a véneket a rengetegben valamely fához kikötik, hogy így éljen meg, ha tud. Ez a képe a mi volt helyzetünk­nek. A törvény megadta azon jogot, hogy együttesen in­tézhessük kora vénségünk s elrontott ifjúságunk nehéz ügyeit is, ha tudjuk. Ez a mi családi ügyünkké lett volna tehát!? TÁRCZA. AZ IPAROS MAGYARORSZÁGBAN.* Értekezés az iparosok családi ügyei fölött. Irta: Kis Péter Pál. Azon hazafias jószándék, a­mely korszakunkban a nemzet jobbjainál a magyar ipar föllendítése iránt tettek­ben nyilatkozik, egy egész csoport üres fejű demagógot bátorított föl arra nézve, hogy ajkára vegye a jelszót, s belekontárkodjék a magyar ipar megteremtésének nagy munkájába, úgy annyira, hogy maholnap nem bírjuk föl­­fedezni a komoly tettekre képes cselekvő erőket, a haszon­lesők tömegében. Szerencsére, a testületi szervezet még elég jókor ér­kezett, az 1884-ik évi ipartör­vény által megmenteni a meg­­menthetőket, mert különben már-már elvesztünk volna a sok jóakaró közé keveredve. Olyanná vált már az ország iparos eleme, mint azon fáradt vándor, a­kit közelebb a fővárosban — tisztességes ruházata után ítélve — az or­szágból odazüllött éhes fosztogatók jó prédának tartva, fél­holtra muzsikáltattak és itattak, a saját zsebéből, s úgy nem találtunk volna már tömeges védelemre sem a jog­államban, mint a­hogy nem tapasztaltuk, hogy az a derék kávés, hová vándorunk éji szállásra betévedt, s a kinek szeme láttára az ő törzsvendégei a tisztességes vándorló­legényt kifosztották, tudtunkkal azonnal bezáratott volna * Talán inkább:­naz iparos saját házi ügyeiben!? Szerk. * A szállók csakis a testületek gondozása mellett létesíthetők, s egy városban sem több, sem kevesebb ne legyen, mint a­mennyi testület van. Az olyan szörny nagyságú közös szállók, mint hajdanában a hamburgi és triesztiek voltak, czélra nem vezetnek, s köztisztaság és közegészség szempontjából jól nem is kezelhetők. Szerk.

Next