Bőripari Szemle, 1926 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1926-01-01 / 1. szám
6. oldal ják velünk szemben fennálló fizetésbeli kötelezettségüket, kiknek az előfizetése lejárt és akik a díjakkal hátralékban vannak. Ennek a biztos tudatában engedjük útjára lapunk újévi számát, mely immár huszontödik évfolyamát jelzi. A szerkesztőség és kiadóhivatal. A helyzet. Búcsú az 1925-ös évtől. — Az elszegényedés. — Válság és konjunktúra. — A gazdasági határok megnyílta. — A tilalmi vámok hatása. — A bőripar pusztulásának igazi oka. — A forgalmiadó rendszer káros hatásai. — A revízió. Pro domo. Újév. Új remények. Új birodalmak. Az elmúlt év csalódásai után hiszünk a jobb jövőben. Az 1925. gazdasági év viharos rázkódtatásai mélyen bevésődtek az emberek idegzetébe. Mindaz, amit a háborús évek konjunktúrái felszínre vetettek, mintha elpárologtak volna. Az értékek megszűntek igazi értékekké lenni, a munka és kereset után való fáradozások mintha meddők maradtak volna. A köz- és magántisztviselők tízezrei B.-listán, kikapcsolódtak az ipari és kereskedelmi cikkek fogyasztásából. A még el nem bocsátottak pedig éhbérek mellett tengődve, képtelenek kultúremberhez való életet élni. Csöppet sem csodáljuk, ha a gyáripar csak korlátolt üzemmel dolgozik. Dehogyis dolgozik, vergődik! A még felvevőnek látszó társadalmi réteg, a mezőgazdaság, mely az ország lakosságának 75 százalékát teszi, szintén megszűnt fogyasztóként szerepelni. A munkásosztály kereseti lehetősége is mélyen alábbszállott. A kereskedelemben és az iparban elszaporodottak pedig káros vrsenyállapotok előidézőivé lettek. Ily helyzetet hagyott vissza az Urnák 1925-ik esztendeje! És mi mégis hiszünk, remélünk a jobbra változó idő eljövetelében! ? . . . Igenis hiszünk. Mert az elszegényedési folyamat abban a pillanatban állott meg, amely pillanatban pénzünk stabilitása és állami költségvetésünk kiegyensúlyozottsága közhitté vált. Most a magángazdaság költségvetésének kiegyensúlyozottsága kerül előtérbe. Ezt a nagy gondolatot alátámasztják a tavasszal végbemenő beruházások, melyeket úgy az állam, mind a városok sokasága végrehajtat. A munkaalkalom zsilipjei ismét megnyílnak. A tétlenül bolygó munkások tízezrei pedig ismét bekapcsolódnak a fogyasztásba, miáltal okvetlenül előáll az ipar jobb foglalkoztatása. Az ipar foglalkoztatása: álljunk meg e gondolatnál. Mint évtizedek óta már annyiszor, mostanában is akadnak jóstehetséggel megáldott jövendőmondók, kik vallják és hirdetik, hogy évszázados bőriparunk tönkremegy, elpusztul és elsatnyul, hogy borkereskedelmünk is menekülten kénytelen lesz elhagyni a terepet. Nem érzünk magunkban hivatottságot, hogy a modern jövendőmondóknak ellen-jövendőmondói legyünk. Csupán azt és annyit kívánunk megállapítani, hogy a gazdasági válságoknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy csapásai az egész vonalon mindenre és mindenkire nézve éreztetik káros hatásukat. Alig volt még világválság, vagy világkonjunktúra, mely csak egyeseknek ártott, illetve kedvezett volna Válság és konjunktúra: ikertestvérek. Ezek mindenkire nézve érvényes erejű szabályok, törvények. Kivétel nélkül. Akárcsak a zord időjárás, vagy a napsütéses tavaszi meleg. A melegítő nap sem egyesekre, hanem valamennyiünkre süt. Ha az említett gazdasági krízis megszűnik és mi szentül hisszük és valljuk, hogy igen rövid időn belül megszűnik, ez esetben a most tétlenségre ítélt bőrgyár- és timoripar, illetve borkereskedelem, új életre kel, uj energiával, új nekilendüléssel és új elhatározásokkal. A gazdasági élet rendjében meghalások nem léteznek. A név változhat, de a munka és a termelés örökké élnek. A jövendőmondásnak semmi szerepe sincs abbeli meghatározásban, ha állítjuk, hogy az egész gazdasági élet már türelmetlenül lesi a pillanatot, mely az immár tíz év óta zárva tartott vámkapuk megnyíltát hírül hozza. Ma már a legelfogultabb védvámos politikus is tisztán látja, hogy társadalmunk lerongyoltsága, elszegényesedése és fogyasztóképtelensége az egyoldalú tilalmi vámtarifában gyökeredzik. Ha vámhatáraink ismét szabadok lesznek, ha módunkban áll fölös mennyiségű javainkat oda és akkor kivinnünk, ahova azt lehetne, ez esetben ki van annak lehetősége zárva, hogy a ma tobzódó gazdasági válság itt továbbpusztítson ! Lám, mezőgazdáink fölös búzáját, borát és egyéb termékeit képtelen kivinni. A ki nem vihető eme mezőgazdasági termékek billiónyi értékei parlagon heverve, nem hatolhatnak be a gazdasági élet csatornahálózatába. Nem látják akiket megillet, hogy bőrgyáraink kazánjai kihűlésének fő oka ebben az egy körülményben keresendő? Lám, most vámvédett állapotban vagyunk, és bőriparunk mégis vonaglik ? Jól tudjuk, kormányprogramm a kereskedelmi- és vámszerződések megkötése, főleg az utódállamokkal. Azt is tudjuk, hogy az uralkodó gazdasági és pénzügyi válság erejéből csakis e szerződések megkötésével fog enyhülni. És azért bőripari köreink jól tudják, hogy a fennálló bőripari vámtételek módosulni fognak, mert nem kívánják, hogy többek közt a bőripari vámokhoz való merev ragaszkodás következtében, a mezőgazdasági termékek eladatlanul itt rekedjenek. A fölös mennyiségű mezőgazdasági termékek kivitelével helyreáll tehát a gazdák vásárlóképessége és ezzel szoros kapcsolatban megindul a bőrgyártmányok iránti nagyobb kereslet is. Tehát a prohibitív vámtételek, mint teljesen elhibázottak, lomtárba kerülnek. Okulásul azoknak, kiket megillet, hogy egy ország határait kínai fallal elzárni, ebben a században, már nem igen lehetséges. A kereskedelmi- és vámszerződések megkötése tehát országos és így bőripari érdek is. Az újévnek meg kell még hoznia a gazdasági élet egy másik terén mozgó sérelmét is, azt, amelyet mindenki ismer és érez. Tán fölösleges sok szót afelett vesztegetni, mily tarthatatlan helyzetbe jutott a magyar kereskedelem a forgalmiadó rendszerünk helytelen kigondolásai következtében. Hogy csak néhány ily részletkérdést hámozzunk ki, itt van az egy és ugyanazon cikknek többszöri megadóztatása, BORIPARI SZEMLE 1926. január 1.