Búvár, 1935 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-01 / 1. szám
4 rajzát nézegetjük. Az illető tudós úgy próbálta szemléltetni a kétszázméteres vízoszlop nyomását, hogy tizennyolc megterhelt vasúti kocsit rajzolt egymás fölé, amelyeknek a súlya egy négyszögméterre nehezedik. Minden egyes vasúti kocsi súlya rakománnyal együtt 3 tonnát tesz ki. Gyarlóságomnak és még inkább csekély képzelőtehetségemnek tudom be, hogy még ezek után sincs fogalmam erről a nyomásról. Igaz, hogy hiányzik is hozzá az összehasonlítási alap. Eddig ugyanis egyetlenegy tonnás vasúti kocsi nyomását sem éreztem és így nem tudom tizennyolccal megszorozni. (Bizalmasan elárulom, hogy vágyaim egyelőre máshová vonzanak, nem vasúti kocsi alá.) Úgy vélem, olvasóink sem feküdtek még vasúti kocsik alatt, ezért nem is próbálom meg érzékeltetni ezt a rettentő nyomást, amely a bathysphaera leszállását is csak bizonyos határig teszi lehetővé. A bathysphaera belsejében két ember kucoroghat, de még egynek sem valami kényelmes. Az oxigénszükséglet ellátásáról két tartály gondoskodik, a kilehelt széndioxidot nátronmész, a levegő páratartalmát pedig mészklorid köti le. A gömböt az anyahajóról sodronykötélen gőzdobbal eresztik le. A bathysphaerába gumival szigetelt 2-8 cm átmérőjű kábel vezet, amelyben két világító- és két telefonvezeték van. A búvár távbeszélőn keresztül közli segédeivel észleléseit, akik gyorsírással jegyeznek le mindent. Telefonon adja le parancsait, ha meg akar állni, hogy valami érdekes jelenséget hosszasabban megfigyeljen és ezen adja ki az utasítást, ha vissza akar térni az örök éjjelből a napvilágra. 1932-ben egy leszállás alkalmával ezt a telefonvezetéket kapcsolták be a newyorki rádióleadóba, úgyhogy Amerikában, sőt megfelelő készülékkel Európában is mindenki hallhatta, mit lát Beebe a tenger 400 méteres mélységében. Ezen a téren azonban az öreg Európa megelőzte Amerikát. A «NORAG» még 1926-ban rádió-expedíciót rendezett az Északi-tenger fenekére. Harmstorf búvár Helgoland körül sétálgatott a tenger fenekén és a búvársisakjában elhelyezett mikrofonba mondta be élményeit. Igaz, hogy Harmstorf csak húsz méteres mélységből beszélt, a rekordot tehát mégis csak Beebe tartja. A gömb belsejében fényképezőgép is van. Beebe 1932-ben egy leszállás alkalmával kipróbálta Baird készülékét is, amellyel az infravörös sugarak segítségével sötétben is lehet fényképezni. Ennek a próbának egész csomó kitűnő képet köszönhet a tudomány. Beebe a Baird-féle géppel több olyan mélytengeri állatot is lefényképezett, amelyek a tudósok előtt addig ismeretlenek voltak. Beebe és Barton 1930-ban kezdték meg a leszállásokat. Előbb három ízben óvatosságból csak kb 244 méternyire bocsátkoztak le, majd 1930 június 11-én 437 méternyire szálltak le. A páncélos búváröltöny 160 méterével szemben már ez az 1426 láb is jelentős rekordot jelentett, de Beebe ezzel sem elégedett meg. Időközben a bathysphaerán különböző technikai javításokat végzett. Úgy látszik, az amerikaiak egészen sajátságos emberek, mert ahelyett, hogy Beebet tudományos vállalkozásában elgáncsolták volna, úgyszólván minden valamirevaló technikus segítségére igyekezett. Az oxigéntartókat jobbakkal cserélték ki, s ezáltal helyet takarítottak meg. Az ablakokat újakkal cserélték ki, a levegőnek áramlásban való tartására pedig villamos szellőztetőt szereltek be. A költségeket az amerikai földrajzi társaság viselte. Az a nevezetes leszállás, amellyel Beebe a mélységi világrekordot megteremtette, 1934. augusztus 15-én történt a Bermudáktól 12 tmf-nyire délkeletre. Ideális hely ez mélytengeri kutatásokra. Ezen a tájon van az új és az óvilág angolnáinak nász- és temetkező helye. A rekordleszállást több kísérlet előzte meg, amelyek során Beebe a Bartontól szerkesztett készülékkel 120 m filmfelvételt is csinált. Augusztus 15-én Beebe a kora reggeli órákban ereszkedett le a «Ready» nevű anyahajó fedélzetéről a tengerbe. A bathysphaera ezúttal 3028 lábnyi, azaz 925 méternyi A „Portugál harcos* nevű hólyagos medúza. Csalánszervekkel felfegyverzett fogai az emberre is veszélyesek