Czipész Szaklap, 1923. január-július (26. évfolyam, 1-7. szám)
1923-01-01 / 1. szám
XXVI. évfolyam Budapest környéke. Szentendre, 1923. január II. szám. Megjelenik minden hónap-én divat- és szabás melléklettel. CZIPÉSZ-SzAKLAP A MAGYARORSZÁGI CZIPÉSZEK ANYAGIT ÉS SZAKÉRDEKEIT KÉPVISELŐ KÖZLÖNY Arany érem: Pécs. Szerkesztőség : SZENTENDRE. Budapest környéke. Előfizetési dijak Egy évre . . . 600 kor. Fél évre . . . 300 „ Egyes szám ára 120 korona. Hirdetések díjszabás szerint. Apróhirdetések ára 200 kor. Depald József A melléklet minden előfizetőnek ingyen jár. Nyilt-téri közlemény 200 K 5 sorig. Szerkeszti és kiadja BODH JÓZSEF cipészipari szaktanító Kiadóhivatal: SZENTENDRE István u. 266. sz. Az Országos Cipészkisiparos Szövetség központjának, a Vidéki Cipész-, Csizmadia és Papucskészítő kisiparosok Országos Szövetségének az Aradi, Brassói, Bajai, Berettyóújfalui, Czeglédi, Erzsébetfalvai, Esztergomi, Győrvárosi, Gyulai, Kalocsai, Kecskeméti, Kolozsvári, Miskolczi, Mezőkövesdi, Nagyszombati, Nagykárolyi, Pécsi, Szabadkai, Szatmárnémeti, Szegedi, Újpesti Ipartestületi Czipész-Szakosztályok, és az „Első Budapesti Magán Cipész Szakiskola“ hivatalos lapja. Előfizetési díjak: Cseh-Szlovákiába 40 cseh korona, Jugoszláviába 50 dinár, Romániába 100 lej. Munkatársak: Krazsof János, Németh Imre, Szabó Lajos, Unger Alajos, Schäfer Márkus, Gaál Lajos cipészek. UJ ÉV, 1923. Az év első napján „boldog évet" szoktak kívánni, ezzel a jókívánsággal köszöntik egymást az ismerősök, sőt mások is. Ezt a szép szokást a múltban mi is megtartottuk, de immár sehogysem tudjuk ezt megtenni, annál kevésbé tudjuk az amúgy is már szinte puszta szólammá vált kívánságot czikkünk homlokára írni. Az újévi jókívánság elmondását megtagadja szinte a nyelvünk, leírására szinte nem vállalkozik a kezünk. Nem pedig azért, mert a mostani évfordulón gondolkozásunkat egészen elfoglalja a cipészipar nyomorult, rossz, igen rossz gazdasági helyzete. Lehet-e ilyen sötét, sivár, vigasztalan körülmények közt a legcsekélyebb boldogságról is szólni? Nem. És a Cipész Szaklap így ír, amint az érzelmek a sorokat íratják velünk. Márpedig a mi iparunk az elmúlt évben szomorúbb helyzetben volt, mint valaha, és . . . semmi reményünk sincs arra, hogy már 1923-ban jobbra fordul sorsunk. Különben a cipészipar már a múltban mostoha gyermeke volt a társadalomnak s mint ilyennek, mindig bőven kijutott a kormányok üldözéséből vagy legalább is a legridegebb közönyéből, de bőven kijutott a közterhek súlyából — akárcsak manap is. Szinte fuldoklunk a temérdek veszedelmek árjában ás már szinte reménytelenül kapkodunk a mentést nyújtani nem képes szalmaszál után is. A legnagyobb veszedelemben forogván gazdasági érdekeink, gyülésezünk, deputációzunk, az érvek egész láncolatával állunk a kormány elé s mindeneket meggyőzni törekszünk igazainkról, akikről csak gondoljuk, hogy sorsunkat jobbra fordíthatják, de . . mindhiába, sehol sincs a számunkra igazi orvosszer, komoly megértés. Ország-világ tudja, hogy a reánk , illetve a fogyasztókra is káros cipőbehozatal kézműipart csakúgy, mint a gőgyáripart elsorvasztja, mely utóbb már szemmel láthatóan fejlődésnek indult s amely annyi erővel mindenesetre rendelkezik, hogy mostani kis országunk 7—8 millió lakosát lábbelivel el tudja látni, a mai kormányrendszer le fogja törni. Le fogja pedig töri főképpen azáltal,, hogy szabadjára hagyja a hitvány készítményekben bővelkedő idegen cipőbehozatalt. És ahelyett, hogy az ország közgazdaságát alaposan megfigyelve, a jövőbeli iparfellendülést is akarná, vakon szembehelyezkedik az adókat szinte öntő cipőiparral, értve úgy a kézme-, mint a cipőgyáripart. És nincs, nincs remény arra, hogy az illetékes helyen be tudnák vagy be akarnák ezt látni. Szerkesztőségünkben a modern szabászatot meg lehet tanulni.