Épitő Ipar, 1893 (17. évfolyam, 1/835-52/886. szám)

1893-04-20 / 16. (850.) szám

1893. BUDAPEST. 16.-850. sz. - Csütörtök, április 20-án. XVII. ÉVFOLYAM. építő­ipar MŰSZAKI HETILAP, i?v í^imí y w y w w '■ '• v v vw • v w wi> v y ® sVii v vvi • v k • y ■ y • *• !■ y y '• • • w • v *• *• *■ w v w ■* v y v ■ vv ii vi> v v •* ■*i,í!í!í:í Tartalom. A Saxlehner­-család mauzóleuma a budapesti Kere­­pesi úti temetőben (2 rajzmelléklettel). — Asztalos­ műhelyek be­rendezése. — Vegyesek. — Magyar Mérnök- és Építész-Egylet. — — Fővárosi ügyek. — Ajánlati árlejtések és tervpályázatok. —­­ Hirdetések. A Saxlehner család mauzóleuma a budapesti kerepesi úti temetőben. Tervezte Czigler Győző, építész műegyetemi tanár. (2 rajzmelléklettel.) A halottak nagy kertjének egyik sarkához simuló, tehát a helyi viszonyok lehető kihasználásával épült díszes síremlék látható részei faragott kőből valók és pedig a könyöklő, a lábazat és a lépcsők haraszti kemény kőből, az emlék teste és az azt koronázó része sóskúti kőből, még­pedig a tagozott részek sóskúti kitűnő, a sima részek sóskúti A osztályú kőből. A kryptha kőlappal zárható és vízmentesen cementbe rakott téglából falaztatott. A szoboralakok, triposok, hamv­­vedrek bronzéból­­készültek. A mű létesítésében illetőleg a hozzá szükséges anya­gok szállításában a következő ip­rosok vettek részt: Pucher József, építőmester, Weisinger György kőfaragómester, Szécsi Antal szobrász (szobrok, tri­posok), Schlick féle gyár (öntvények), Engel­sman Henrik bádogosmester, S­c­h­o­l­t­z Róbert díszfestő, Marchenke Vilmos, építészi szobrász, De 11-féle gyár (vasmunka). Depói Lajos terrazokészítő, Magy. Asz­falt-Részvénytársaság, Sántha Nándor betű­véső, Horváth József ácsmester. Az 1890. évben épült mauzóleum összköltsége — beleértve a mellékmunkákat is — 27,900 frt. Sz. Asztalos-műhelyek berendezése. A­midőn erről a tárgyról szólani akarunk, nem azokat a kisebb műhelyeket gondoljuk, melyek ma itt, holnap ott valamely bérházban, vagy valamely más célra szolgáló helyiségben fölállíttatnak. Mert az ily esetben nem az asztalosműhely követelménye a mértékadó, hanem rendesen a nervus rerum gerendarum az, a­mi az iparost arra kényszeríti, hogy úgy hagyja az egész helyiséget, a­mint találta. Nem csekély része van ebben a körülmény­ben a háziuraknak is, a­kik rendesen nem szívesen enge­dik meg, hogy a műhely kedvéért házukat megbontsák, átalakítsák. Egyáltalában kénytelen vagyok e helyütt rá­utalni arra a szomorú tényre, hogy asztalosaink spe­ciálisan, de mondhatni a főváros összes kisiparosai abban a kedvezőtlen helyzetben vannak, hogy műhely­nek való helyiségeket csak ritkán találnak. Bátran állít­hatjuk, hogy a kisipar nehéz helyzetének egyik fő oka ebben rejlik. Ócska, már régen lebontásra váró, nedves falu épü­letek, avagy volt istállók, a legtöbb esetben pedig pince­­helyiségek, gyakran csak gyér, világítással, szolgálnak a kisiparos műhelye gyanánt. És ilyen műhelyekben ké­szítsen az asztalos aztán a nedvesség iránt rendkívül érzékeny fából jó épület-, jó és szép műasztalos-munká­­kat! Könnyen belátható, hogy ez merő lehetetlenség. Kérdés milyen legyen a célnak megfelelő asztalos­műhely ? Különbséget kell tennünk e tekintetben a kézműiparos és a mechanikai berendezéssel dolgozó iparos műhelye között. Közös tulajdonsága mind a kétféle műhelynek az, hogy teljesen száraz, a lehetőségig világos és elég tágas legyen. Az első követelménynek már jól megfelel az a föld­szintes helyiség, mely alatt pince van, még jobban azon­ban az emeletek. A világosság összefügg a műhely méreteivel és már itt megjegyezzük, hogy a célszerűen tervezett asztalosműhely kell, hogy mindig kettős mélységű épülettraktusból álljon, 12--14 m, belső mélységgel, középen oszlopsor­ral a mennyezet támasztására, két oldalról pedig magas parapettel biró széles és magas ablakokkal. Az ablakköz azonban akkora legyen, hogy két szerszámszekrényt le­hessen egymás mellé fölakasztani, tehát 110 — 120 m. Kettős ablak a mi égalji viszonyaink között jobb, mint egyszerű, mert egyrészt a fa tulajdonságainak némelyike azt követeli, hogy állandóan minél magasabb, tehát leg­alább 17—18° R, mint a munkástól tűrt maximális hőmérsékletben legyen. Ugyanezek a körülmények a műhely állandó szellőzését követelik, hogy a vízpárákkal megtelt levegő szárazabbal kicseréltessék. Ez utóbbi kö­­­­rülményre főképpen ott kell nagy súlyt fektetni, hol nincsen külön szárító kamra, hanem a szárítás a mennyezett alatt levő függőművön (pavlacsnyi) történik, és a­hol az enyvezést is a műhelyben végzik. Lehetőleg azonban minden asztalosműhely mellett külön száritó helyiség legyen, könnyen kezelhető és el­lenőrizhető fűtőkészülékkel és még külön enyvező-kamra is, mely közvetetlenül a száritó mellett, esetleg ennek előszobája legyen. A fent említett 17 —14 m. traktus­mélység mellett kényelmesen elhelyezhetni a legfőbb 2 m. hosszú és 80 cm. széles gyalupadokat az ablak­­síkokon merőlegesen ezektől 80 cm. távolságban, úgy hogy a műhely közepén még mindig 6­40—8­40 m. széles térség marad a táblákon levő szerkezeti rajzok, egyes félig kész alkotórészek elhelyezésére és a készülő tárgyak szerelésére. A parapetfal jól felhasználható a kiszabott fák elhelyezésére. A műhely alapterületének és arány­méreteinek megállapítására megjegyezzük, hogy egy-egy gyalupad normális területének 12 — 14 m2-t szokás venni, úgy hogy ebből a szélességre 2 m, a hosszúságra 6—7 m. essék. Szükség esetén ilyen műhelyekben aztán ideiglenesen még a műhely közepén, hosszanti irányban is helyez­hetünk el egyes padokat, vagy épület-asztalos műhelyek­ben ott állítjuk föl gyakran a padlódeszkák illesztésére szolgáló illesztő bakokat. A magasabb parapet fal azért ajánlatos, mert ily módon a finomabb munkákhoz szükséges jobb fölső vilá­gítás érhető el és a munkás szemét nem zavarja a padló visszavert fénye. A nagyobb világosság és térség nyerése, valamint tűzbiztosság céljából is a műhely mestergerendája és a riasztó oszlopok vasból valók legyenek. Ha a műhelyben a fa előleges szárítására okvetetlenül szükségesnek mutatkozik a függőmű, akkor azt is vas­gerendákból készítsük és a normális 4­20 —4­50 m. magas műhelyben 2­80—30 m­ magasságban helyezzük el. A szárító kamra lehetőleg a műhely­épület egyik vé­gén tengelyirányosan, ha ez pedig lehetetlen, akkor hátsó hosszanti falán helyeztessék el, úgy hogy a közlekedés a szárító és műhely között közvetetlenül történjék. Cél­szerű ilyenkor ezt a két helyiséget tűzfallal egymástól elválasztani, a közlekedésre szolgáló ajtónyitást pedig 2 vasajtóval elzárhatóvá tenni, melyek egyike, a szárító felé eső, botokban fekszik. Kisipari asztalos üzletben, hol gőz nem áll rendel -

Next