Épitő Ipar, 1898 (22. évfolyam, 1/1096-52/1147. szám)

1898-05-18 / 20. (1115.) szám

140 E körülmény a különben is szűk budgettel rendel­kező vár­os közönségét, a­melynek jövedelmét épp akkor nagyobb építkezések — kaszárnyák, stb.­­— költségei máris túlterhelték, nem csekély zavarba ejtette. A város érdekeit szívén hordozó, múltja iránt rajongó, műemlékeit megbecsülő lelkes polgármestere, S­z­ő­n­y­e­y Kálmán, azonban a nehéz viszonyok között is talált módot arra, hogy a városháznak, mint négyszáz esztendőt meghaladó múlttal bíró, a város történetével szorosan összeforrt és nem egyszer nagy események színhelye volt műemléknek elpusztulását meggátolhassa s a régi szellemben való gyökeres helyreállítását — a polgárság önerejéből — végrehajtathassa, mert a műemléki alapból segély nem állott rendelkezésére. A város közönsége Schulek Frigyes kartársunkat nyerte meg a helyreállító tervezet készítésére, a kényes restaurálás végrehajtásának vezetésére és felügyeletére, a­ki Jaumann Benedek építészt választotta maga mellé társul. A helyreállítók­nak mindenekelőtt az idő viszontag­ságaival többé dacolni nem képes részekkel kellett fog­­lalkozniok, hogy ezeknek javításával az épület fennállá­sát ismét századokra biztosíthassák. Számolniok kellett a gyakorlati használat szükség­leteivel is s a mel­lett szem előtt kellett tartaniok a műemlék múltját, kifejezésre jutott történeti jel­legét, hogy sértet­lenül és kegyelettel megtartsák, s végül figyelemmel kellett lenniök arra, hogy az épületnek szüksé­gessé vált kiegészíté­sét és megnagyobbí­­tását, a réginek szel­lemében egyönte­tűen végezzék. A városház gyökeres helyreállításának kényes termé­szetű feladatán kívül ugyanis, még egy másik fontos kérdésnek megoldása foglalkoztatta a helyreállítókat, t. i. a városház m­e­gn­agy­o­bbí­t­á­s­án­a­k kérdése. A városház helyiségei szűkeknek, elégteleneknek bizonyultak és az adminisztráció iránt nagyobb igényeket támasztó, fejlettebb mai viszonyoknak már nem feleltek meg. A levéltár már korábban kiszorult az épületből és bér­házban nyert elhelyezést; a municipiumok kilátásba helye­zett rendezésével előreláthatólag újabb igények lesznek kielégítendők, melyek már most kombinációba voltak veendők. A helyreállítás alkalmával tehát egyidejűleg mind­ezeken a bajokon is segíteni kellett. A városháznak alapterületében való meg­­nagyobbításáról szó sem lehetett, egyrészt azért, mert hozzáépítéssel a műemlék jellegéből teljesen ki­vetkőzött volna, másrészt, mert az épületnek a téren való szituálása sem igen engedte volna a kérdésnek toldalék­építéssel való megoldását. Ily körülmények között csakis a ráépítés volt az egyedül lehetséges megoldás, a­mely a restaurálóknak nagy mértékben sikerült is, a­mennyiben a kérdést leg­helyesebben fedélzet alakításával kapcsolatosan oldották meg. A városháznak helyreállítása előtti állapotát föltüntető képeinken látható, a XVIII. századból származó, zsin­­delyborításos manzard-fedélzete, egyrészt könnyű szer­kezete, másrészt romlott, korhadt állapota miatt, cserép alá nem volt fogható, de még főelrendezésében is teljesen el volt hibázva. A múlt századbeli mester ugyanis a 24­37 méter, tehát négy traktus szélességű épület födélszékét úgy szerkesztette volt, hogy két-két traktus fölött egy-egy nyeregfödelet emelt, a közben maradt zugcsatornát pedig kereszt­födelekkel zárta el, minek folytán — e szeren­csésnek éppen nem mondható elrendezés mellett — az épület fölött egy nagyterjedelmű víz-és hógyűjtő hosszúkás tölcsét képeztek. Ezen — mintegy 240 m2 — alapterület­e fölött összegyűlendő eső- és hóvíz elvezetésére, a padláson­­ keresztül fektetett, fatörzsbe vájt, nyitott csatorna szolgált. A folytonos tataro­zás dacára a töl­csér alatt levő bol­tozatokon mutat­kozott nedves foltok igen szembeötlő bizonyságot tettek ezen elrendezés célszerűtlensége ellen. Szükség volt tehát az épület biztosítása érdeké­ben egyszerűbb, egészségesebb szel­vénynyel bíró új födélszékre. Az éghajlati viszonyoknak megfe­lelő erős lejtőj­ű födél, az épület nagy szé­lessége miatt, nagy magasságra emel­kedik és a keletkező nagy padlásüreg, önként kínálkozott egy második emelet befogadására. Az épület egy részének, még­pedig 420 m2 alapterületén épült a szélzászlós oromzatokkal élénkített új emelet, teljesen tűzálló szerkezetekkel, a­melynek szép tágas helyiségeihez az első emelet nagy csarnokából induló kényelmes kétkarú lépcső visz. A nyugati homlokzat oromzataiban alkal­mazott ablakok, atelier-szerű kitűnő magas oldalvilágítást adnak. A keleti homlokzat orom­ ablakainak talpa, rendes parapet-magasságban fekszik, ez utóbbi ablakok tehát kitekintésre is alkalmasak. Kényes kérdés volt a roskadozó déli homlokzat helyreállítása, a­melynek falazata, — mint már említem — lebontásra megérettnek látszott, s legegyszerűbben olyképp lett volna eszközölhető, ha teljesen megújítják, — a­mi már-már kilátásba volt helyezve. Ámde az első emeleti tanácsterem régi és érdekes fa mennyezete, melyet a falazat lebontása esetén szintén el kellett volna távolítani s a melynek ép álla­potban való leszedése és a falaknak megújítása után leendő visszahelyezése alig lett volna lehetséges, kívánatossá tette, hogy e radikális eljárás csakis akkor vétessék foganatba, a mikor a fenntartásnak egyéb lehető­sége, teljesen kizártnak bizonyulna. Lőcse város székháza.­­Déli homlokzat

Next