Épitő Ipar - Építő Művészet, 1920 (44. évfolyam, 1/2301-24/2324. szám)

1920-07-15 / 14. (2314.) szám

az építőmesteri képzettség megvizsgálására szervezett bizottság, a magyar építőmesterek egyesülete, a budapesti építőmesterek, KŐMŰVES-, KŐFARAGÓ- ÉS ÁCSMESTEREK IPARTESTÜLETE, A VÁROSI MÉRNÖKÖK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS LAPJA EGY ÉVRE 60 KOR. :: felelős szerkesztő: MIHÁLYFI JÓZSEF :: A kiadótulajdonosok képviselője: GERSTER KÁLMÁN :: EGY SZÁM 3 KOR. ALAPÍTÓK ÉS KIADÓTULAJDONOSOK: Aigner Sándor, Alpár Ignác, Áraon József, Bayer Béla, Benkó Károly, Bukovics Gyula, Czigler Győző, Devecis Delvecchio ferenc, teszi: Adolf, Ganz és Tsa, Gerster Kálmán, Hauszmann Alajos, Hauszmann Sándor, Heidrich László, Hieronymi Károly,„ Hofhauser Lajos, Hofhauser Elek, Horváth József, Jungfer Gyula, Kalina Mór, Kauser János, Kéler Napoleon,, Kund Endre, Langenfeld Frigyes, Lechner Lajos, Lechner Ödön, Lukse Fábry Béla, Mechwart András, Michl Alajos, Neuschlosz Emil, Neuschlosz Marcel, Neuschlosz Ödön, Ney Béla, Pártos Gyula, Pecz Samu, Pucher József, Pucher István, Quittner Zsigmond, Ryib Miksa, Schlick Béla, Slavek Vince, Steindl Imre, Steinhausz László, Szepessy Sándor, Tandor Ottó, Tolnay Lajos, Weber Antal, Ybl Miklós, Zellerin Mátyás, Zsigmondy Béla. • Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VIII. BAROSS U. 88. HIRDETÉSEKET fölvesz a kiadóhivatal és a Pátria-nyomda (IX. Üllői út 2 ) TARTALOM : Magyarország építőművészettörténeti emlékeinek tervszerű feltárása. — Budapest műszaki ügyeinek adminisztrációja. — Vegyesek. — Magyar Mérnökés Építész-Egylet. — Magyar Építőmesterek Egyesülete. — Az építőmesteri képzettség megvizsgálására szervezett bizottság. — A budapesti építőmesterek, kőműves-, kőfaragó- és ácsmesterek ipartestülete. — Városi mérnökök országos szövetsége. — Építőiparosok Szövetsége. — Hirdetések. Magyarország építőművészettörténeti emlékeinek tervszerű feltárása. (Folytatás.) Irta és a Kir. József Műegyetem aulájában f. é. május hó 29-én előadta dr. Kotsis Iván, akl, építész, műegyetemi adjunktus. Az egyik tényező, amely a műemlékeket azok művészi és történelmi értékén felül hozzánk még közelebb hozza, és arra késztet minket, hogy azokat még jobban megszeressük, az a „hazai" jelző. Ha a műemlékek átalános megbecsülése gyökeret vert bennünk, ennek még erőteljesebben kell érvényesülni akkor, amikor magyarországi műemlékekkel állunk szemben. S elszomorító, hogy nálunk ez a viszony éppen megfordítva áll fenn: a külföld műemlékeit tanuljuk, ismerjük, és hazánkéival csak egész kivételesen törődünk. Vonatkozik ez építészettörténeti emlékeinknek úgy szakszerű, mint társadalmi felkarolására, melyeknek szorosan ki kell egészíteniük egymást. Állítsunk tükröt magunk elé ebben a tekintetben pár pillanatra és nézzük meg benne, milyenek vagyunk igazában ? Az építészeti emlékek megbecsülése és tiszteletben tartása nálunk a közönségből — laikusból és, sajnos, szakemberből egyaránt — átalában hiányzik; hiányzik pedig azért, mert azokat egyszerűen nem ismerik. S itt főleg a vidéki magyar városok viszonyai a legmegdöbbentőbbek. Egy régi szobor, amely a város főterén áll, kivált ha egyházi jellegű; egy régi patinás kőkút, amely szintén köztéren, vasrácscsal körülvéve áll; egy régi festmény, amely a városi múzeumban vagy képtárban lóg; a régiségi és műemléki jellegüket már elhelyezésüknél fogva is akarva, nem akarva, felkelti még a laikusokban is, és bizonyos fokú tiszteletet váltanak ki belőlük; ismerik azokat, sőt a városukban megforduló idegeneknek a figyelmét is felhívják reájuk. Hogy állunk ezzel szemben egy régi épülettel? Bizony az csak egészen kivételesen részesül közmegbecsülésben, hacsak nem „várrom", vagy egy hegyormon álló régi bástyafal, amelynek egy festői tájkép kialakításában fontos szerep jut, vagy egy minaret vagy török fürdő, — úgyszólván senki sem ismeri; ha még templom, akkor még esetleg tarthat valamelyes érdeklődésre számot; de akkor is inkább rendeltetése, mint régisége következtében éppúgy, mint az előbb említettek is, amelyek inkább exotikus voltuknál fogva izgatják az embereket, mint történelmi és művészi értéküknél fogva; de ha az profán épület, akkor értéke a legtöbb esetben igazán elveszett a köztudatra nézve. A lakóházak architektonikus szépségeinek értékelésében, illetőleg nem értékelésében a már említett okon kívül még egy másik tényező is hátrányosan hat közre, éspedig vonatkozó ez nemcsak a történelmi korban keletkezett épületekre, de a jelenkoriakra is. Nevezetesen a mi közönségünk az épületeket, főleg a lakóházat , kizárólag mint célszerűségi eszközt, mint használati tárgyat tekinti úgy, mint egy olyan cikket, amely az élet fenntartásához szükséges, és nem kíván abban architektonikus szépségeket is látni. Még egy családi házra, amely szabadon áll egy kertben, inkább szóba jöhet ilyes valami, bár itt legtöbb esetben a személyes hiúság lép mint mozgató motívum előtérbe és nem mindig az ügy előnyére, mert sokszor éppen ez a tényező létesíti a feltűnést keltő, kirívó, az utcaképből kellemetlenül előre tolakodó ízléstelenségeket. Tehát az architektonikus szépnek itt sem magának a szépségéért való keresése irányítja a figyelmet a külsőre, mint ahogy máshol sem, így a városi, zárt utcasorú, sok emeletes bérházakra sem, ahol ezek különben is kiesnek a közérdeklődés körletéből. Az építész, ha van rá képessége és ízlése, megoldja a homlokzatot tőle telhetőleg szépen, beleönti abba legjobb tudását, eltöpreng a részletek fölött, gondosan megrajzolja a profilokat, szorgalmasan utasítgatja a szobrászát a dekoratív részek megmintázásakor s a végén rájön, hogy az a sok fáradság meddő volt: az architektonikus szépségek a közönség részére elvesztek, elvesztek pedig azért, mert az egyszerűen nem keresi rajta azokat. Az emberek a mindennapi élet zajában napi munkájuk után járva elrohannak mellettük, megszokják az építészeti szépségeket éppúgy, mint azok ellenkezőjét, az ízléstelenségeket is. Én még nem hallottam, hogy az emberek megütköztek volna azon, hogy egy homlokzaton a párkányok csúnyák, hogy az ablaknyílások elosztásában nincs ritmus, sőt durva architektonikus hibákon sem botránkoznak meg. Kivéve a szakembereket, de homlokzataikkal ők is csak addig törődnek, amíg azok épülnek; ha az egyszer elkészült és lefotografálhatták folyóiratuk részére, akkor már leveszik arról kezüket Kérjük. Olvasóinkat, legyenek szívesek az előfizetést (egész évre 60 K.) az 1. számban szétküldött postautalványnyal minél előbb megújítani.