Épitő Ipar - Építő Művészet, 1921 (45. évfolyam, 1-22. szám)

1921-02-01 / 3-4. szám

1921. február 1 ÉPÍTŐ IPAR :­ ÉPÍTŐ MŰVÉSZET 11 egyetemen hamarosan föltűnt rendkívüli szorgalmával és már a tanévek alatt módjában volt tanárainak segítségére lenni kénye­sebb munkáikban. Amint az oklevelet megszerezte, Cziegler Győ­ző, az építésztanári kar legbefolyásosabb tagja hívta meg asszisztensül. 1894. augusztus 1-ig volt a Technikán, amikor a székesfővárosi mérnöki hivatal újjászervezésénél városi jóaka­róinak biztatására hivatalba állott. Az akkortájt megindult ható­sági építkezések mindjárt jelentős feladatok elé állították, önálló tervezésekkel és építésvezetésekkel bízták meg, amelyeknek során nagy elméleti tudását igen alapos gyakorlati ismeretekkel egészí­tette ki. Eleinte főleg iskolaépítésekkel foglalkozott. Egyik első munkája volt a IX. kerületben, a Tűzoltó-, Ernő- és Telepi utcák sarkán épített háromemeletes hatalmas iskola, amelynél igyekezett a modern technikai haladást „a kissé konzervatív hatósági körökkel szemben érvényesíteni. Ő volt az első, aki az addig szokásos külön tornatermek helyett a főépületbe osztott tornaterem-konstrukciót alkalmazta, amivel az építkezés költségét erősen csökkentette és az amúgy is mindig kis iskolatelket, a kevesebb beépítés révén, tágasabb játszóhely létesítésére alkal­massá tette. Az akkortájban nagy iskolahiány pótlására kezdték meg a 80 tanulós tantermek építését, amelyeknél viszont a túl­ságos hosszú tanterem-alakkal szemben kellett új megoldásról gondoskodni. Erre is ő tette az első kísérletet a tűzoltóutcai nagyméretű tantermekkel. A főváros adómentes telkeinek értékesítésére megindított bérházépítőakcióban is részt vett egyik lipótkörúti bérházzal, amely architektonikus szempontból is számottevő alkotás volt. A duna­­arti Vigadó átépítése és modernizálása ugyancsak az ő mun­­kja volt, amelyet nagy szeretettel és igen szerencsésen oldott­ meg. A fővárosi mérnöki kar nehézkes boldogulási viszonyai ebben az időben pályaváltoztatás eszméjével foglalkoztatták. Meg is kapta a kinevezését a zalatnai állami ipariskolához és el is foglalta állását, de ebben az alkotó munkára oly kevéssé alkalmas pozícióban nem tudott megszokni és hamarosan vissza­került a fővárosba. Közben javultak a viszonyok is és a főváros élére olyan emberek kerültek, akik a technikus munkát elődeik­nél jobban megbecsülték. Bárczy István lett a polgármester és K­átky János a fővárosi építészek főnöke. Megindultak teljes erővel a hatósági építkezések. Szabó Gyula is vezető szerepet kapott és ezekben az időkben 1909 — 10—11. években végezte legértékesebb és legnagyobb szabású munkáját. Az úgynevezett Bárczy-féle építőakcióban körülbelül 70 objektum létesült és mintegy 100 magánépítész vett részt. A rendkívüli méretű és gyors egymásutánban lepergő építési munka, a vele járó admi­nisztrációs és ellenőrző teendők a munkaképességnek, lelki­ismeretességnek és igazságszeretetnek olyan mértékét kívánták meg, amely még a jobb­ technikusok közül is kevésnek tulaj­dona. Szabó Gyula nagy ambícióval vett részt az akcióban és főnökei, valamint építész kartársai egyaránt elismerték rendkívüli érdemeit, amelyek látható jelét a műszaki tanácsossá való meg­választás képezte. Munkásságának utolsó évei ismét nagy feladatok elé állí­tották, mert az alkotmányos rend helyreálltával a meginduló építőipari tevékenység egyik fontos irányító szervének, a fővárosi közmunkabizottságnak előadójává nevezték ki. Az építőipari munkakiadás, a kisipar talpraállítása és megbízható iparosgárda teremtése foglalkoztatták egészen halála napjáig, amely minden előzetes betegség nélkül váratlanul érte. Szabó Gyula egész életét a keresztény erkölcs legnemesebb eszméi irányították. A dicsőséges érdemű magyar középosztály méltó tagja, volt gondolkodásában és tetteiben. Minden szép és jóért való lelkesedését már atyjától örökölte. Még szórakozásaiban is idealista volt. Szenvedélyes turista és természetimádó létére szabadságát mindig valamely szép vidék beutazására fordította. Maradandó emléke ezeknek az útjainak az a gyönyörű fénykép­­gyűjtemény, amelyet saját felvételei után készített és baráti kör­ben szívesen ismertetett. Munkakörébe eső tanulmányok céljá­ból beutazta egész Középeurópát. Kortársai és kotársai elárasztották szeretetük és tiszteletük minden jelével. A Mérnök-Egyesületben éveken keresztül titkár volt és a választmányban, valamint a szakosztályban buzgó munkásságot fejtett ki. Irodalmi, munkássága leginkább az egye­sületi Közlöny cikkeiben és az Építő Ipar­ban érvényesült. Mint önálló tanulmány jelent meg az izlám építőművészeiről szóló, rajzokkal és fényképekkel gazdagon illusztrált munkája. Építész­­társai bizalmából számtalan közérdekű teendője volt, bizottsá­gokban, szaktestetekben. Az utolsó esztendők végzete dúsan aratott a technikus kar­ban is és alig volt hónap, hogy egy-egy érdemes kartársunkat ne kísértük volna utolsó útjára. Lassan kint, úgy látszik, a mi korosztályunk is sorra kerül Szabó Gyulával, aki most Cziegler és Dvorák után ment, hogy megint együtt legyenek a régi nagy­­tekintélyű műegyetemi tanszék vezetői, úgy, amint együtt van­nak a mi emlékezetünkben, a szép technikus évekből. A magyar építő­ipar és építő­művészet jövőjéről. (Folytatás.) Schulek János az O. K. Á. R. építési osztályának vezetője. Az építő­ipar lényegileg két csoportra oszlik, nevezetesen az anyagtermelésre és az építkezési — anyagfeldolgozó — iparra. Utóbbi, amely jelenleg elég bőségesen el volna látva feladatok­kal, függvénye lévén az előbbinek, a termelési viszonyok mostohasága miatt ez időszerint avval egy­ütt teljes meddőségre van kárhoztatva, s ebben az állapotában — sajnos — meg is fog maradni mindaddig, amíg az anyagtermelés nem jut abba a helyzetbe, hogy az építkezési munka elemeit, az építési anyagokat kellő mennyi­ségben, használható minőségben és elfogadható árban rendel­kezésére bocsáthassa. Ettől az időponttól azonban úgy látszik még igen távol vagyunk. A mai sivár helyzet megjavulása nagyon sok, rajtunk kívül álló tényezőtől is függ, amelyek közül legfontosabbnak egyrészt a külpolitikai helyzet kedvezőbb kialakulását, másrészt széngazdaságunk megjavulását tartom. A kérdés tehát az : lehet­séges lesz-e belátható időn belül hazánk elszakított, építési anyagokban oly felette gazdag részeivel a gazdasági forgalmat újból felvennünk s teljesen kifogyott építési anyagkészleteinket onnét számottevő módon kiegészítenünk, továbbá, lehetséges lesz-e széntermelésünket, illetve szénbehozatalunkat rövid időn belül annyira fokozni, hogy az építési anyagtermelő ipar szén­nel oly módon legyen ellátható, hogy evvel egy egyenletes és állandó termelés biztosítható legyen és elkerültessenek azok az örökös zökkenések, amelyek a termelő üzemek munkáját a most lefolyt esztendőben feleslegesül költségessé és megbízhatatlanná, részben szinte lehetetlenné tették. Amint ma látom a helyzetet, nagyon sokáig fog, még tartani, amíg szénnel bőségesen fogunk rendelkezhetni. Éppen ezért e tekintetben a legnagyobb takarékosságra vagyunk utalva, amit nem lehet hazai termelőink előtt elég nyomatékosan hangsúlyozni. Termelő üzemeink tekintélyes része a szénfelhasználás szem­pontjából sok javítást, kiegészítést igényel. Ezek a javítások a legközelebbi jövőben, akár a termelők saját kezdeményezésére, akár a kormányhatalom nyomása alapján, de mindenesetre végre lesznek hajtandók. Az ezen irányban való kutató, tervező és végrehajtó munka mérnökeinkre vár, akiknek tudását bizonyos gyári üzemekben az eddiginél sokkal intenzívebb módon kell igénybe venni. Nekik kell elsősorban a gyárak vezetését magukhoz ragadniok és azt kivenni a hozzá nem értő kereskedők kezeiből, kiknek munkásságához műszaki szempontból s így nemzetgazdasági szempontból is igen sok szó fér. Mérnökeinkre most, a terve­zési munkák hiánya folytán, nehéz idők járnak: az itt jelzett munkaterület olyan, hogy az részükre szép feladatokat jelent, kedvezőbb megélhetést biztosít és amellett hazánk közgazda­ságának is hasznára fog válni. Csécsy Andor a Hadviselt Mérnökök és Építészek igazgatója. Az entente hatalmaknak azon befejezett ténye, hogy ily szűk­­határok közé szorított bennünket, mintegy brach­iális erővel a belterjes gazdálkodásra utal mindannyiunkat. Ebben az irányban kell haladni gazdasági fejlődésünknek azon — reméljük rövid — ideig, amíg ily szűk határok közé leszünk szorítva. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a kétségtelenül helyes irány — melyet már a béke éveiben is követni kellett volna — azután elhagyandó, sőt előnyeit csak akkor fogjuk majd igazán élvezni, ha a régi határainkat visszanyertük, amikor is nagy fejlődési lehetőségek előtt fogunk állani. Az intenzív gazdálkodás keretein belül tehát adva van a közel­jövő építő­iparának útja is. Bizonyos az, hogy szorosan vett építőművészi tevékenységre nem, vagy csak igen kis mér­tékben lesz szükség. A bérkaszárnyák ideje is elmúlt, ehelyett inkább telepítés és családi lakóházak építése megfelelő támoga­tással lép előtérbe, a mezőgazdaság és mezőgazdasági ipar föl­lendülésével pedig mezőgazdasági építkezések. Teendők: a termelés megindítása, ez pedig tisztán szénkérdés, ami a széniiség megbüntetésével önmagától be fog következni.

Next