Műszaki Élet, 1956. július-december (11. évfolyam, 13-19. szám)

1956-07-05 / 13. szám

Műszaki fejlesztésünk és az értelmiség egyes problémái* Jánossy Lajos akadémikus Amikor az értelmiség egyes nehézségeiről aka­rok beszélni, félreértések elkerülése végett azzal kell kezdenem, hogy értelmiségünk — itt pél­dául műszaki értelmiségünkre gondolok — nagy lelkesedéssel, minden erejét és tudását latba vetve igyekszik elősegíteni országunk építését. Ez rend­jén is van és itt inkább azzal a kérdéssel szeret­nék foglalkozni, hogy melyek azok a körülmények, amelyek akadályozzák, hogy országunk az értel­miség segítségét kellő mértékben ki tudja aknázni. Fontos, hogy felvessük ezt a kérdést, mert itt nem arról van szó, hogy a szocializmust értelmiség nél­kül is fel lehet építeni és értelmiségünk segítségé­vel egy kicsit jobban építhetjük fel, hanem arról, hogy értelmiség nélkül nem tudunk számottevő eredményeket elérni, tehát, ha nem sikerül értel­miségünk erejét felhasználni, akkor egyáltalában nem leszünk képesek a szocializmust felépíteni. Ma nagyon sokat foglalkozunk a műszaki fej­lesztés kérdésével, hiszen mindenki előtt világos, hogy ötéves tervünket csak abban az esetben tud­juk sikeresen végrehajtani, ha iparunkat kellő mértékben korszerűsítjük. Ehhez kutatás kell, a kutatáshoz pedig megfelelő képzettségű szakembe­rekre van szükség, vagyis kutatás oktatás nélkül lehetetlen. Azok a kutatási ágak, amelyek per­spektivikusan a legfontosabbak országunk fejlődé­se szempontjából, olyan alapvető kutatások, ame­lyeknek eredménye nem mutatkozik meg azonnal, nem fejezhető ki, rögtön forintértékben, hogy mennyi hasznot hoznak népgazdaságunknak,­­ de kétségtelen, hogy nélkülük népgazdaságunk kor­szerű fejlesztése nem valósítható meg. E korszerű kutatási ágak műveléséhez még­­kevésbé közvetlen hasznot hozó intézkedések is kellenek, tudniillik meg kell szervezni az oktatást a legmagasabb szín­vonalon, hogy az egyetemről kikerülő fiatal szak­emberek kivehessék részüket a kutatóintézetek­ben, ipari kutatóintézetekben és üzemi laborató­riumokban folyó munkából. Értelmiségünk nagy része nyugtalan, mert úgy látja, hogy ezeket a triviálisnak tűnő szempontokat országos méretekben nem vesszük eléggé figye­lembe és ezért többek között a műszaki fejlesztés jövője is veszélyben forog. Miért van az, hogy so­kan úgy érezzük: műszaki fejlesztésről beszélünk, anélkül, hogy komoly lépések történnének a mű­szaki fejlesztés alapfeltételeinek megteremtésére? A nehézségek nagy része összefügg azzal a fel­fogással, amelyet én romantikának neveznék. A műszaki fejlesztés kérdését sokan — éppen mi­nisztériumi szinten — több értelemben romantikus módon fogják fel. E romantikához tartozik minde­nekelőtt egy bizonyos fajta csodavárás. Egyik-má­sik­ minisztériumi előadó (vagy akár osztályvezető is), arra vár, hogy valaki majd betoppan egy nagyszerű ötlettel, egy újítással, az újítást beveze­tik és attól a naptól fogva iparunk mintegy va­rázsütésre kevesebb költséggel fog termelni. Akik ilyen csodára várnak,­­azoknak túlságosan nagy a fantáziája. Szerintük egyáltalán nem szükség­­szerű, hogy a csodálatos ötlet szakembertől szár­mazzék, tudniillik úgy érvelnek, hogy miért ne lehetne bárkinek is egy jó ötlete! Ez persze nemigen fordul elő a valóságban, de annál inkább akadnak olyanok, akik — a szak­tudás terhétől mentesen — csodaváró hivatalno­kokhoz viszik ötleteiket, amelyeket a műszaki fej­lesztés jelszavának nevében meg kell valósítani. Ez igen gyakran felmérhetetlen kárt okoz a nép­gazdaságnak, hiszen maga az újító hozzáértés hí­ján a dolognak többnyire csak egyik oldalát látta és nem vette figyelembe az újítással járó hátrá­nyokat. Nem akarok itt konkrétumokra hivatkoz­ni, hiszen efféle esetekkel a Műszaki Élet hasáb­jain néhányszor már találkoztunk. Romantikának tartom továbbá az újítások, kü­lönösen a nem­ szakemberek által benyújtott ja­vaslatok túlbecsülését. Egy pillanatig sem akarom lebecsülni az újítások jelentőségét, amelyek főleg gyakorlati részletkérdések megoldásában sokszor igen hasznothajtók lehetnek. A hibák azonban on­nan származnak, hogy ezeket az újításokat sokan a műszaki fejlesztés központi kérdésének tekintik. Példaképpen szeretném megemlíteni, hogy nemrég egy referátumot hallottam, amelyben az előadó ki­fejti, hogy nálunk a műszaki fejlesztés nem halad előre megfelelő mértékben, mert hiszen — és itt egy statisztikai adat következett — az utolsó ne­gyedévben az újítások elbírálása átlagban egy hét­tel több időt vett igénybe, mint az előző negyed­évben. Másodszor, a csodavárás tág lehetőséget kínál a szélhámoskodásra. Képzeljük el, hogy egy minisz­tériumi előadóhoz bejön egy tudós, pénzt kér ku­tatásai elvégzésére és mint megfontolt ember, nem ígér többet, mint azt, hogy talán a kutatások be­fejezése után — jónéhány év múlva — a gyakor­latban felhasználható eredményeket fog elérni. Ugyanakkor beront az előadóhoz egy ember, el­mondja, hogy világmegváltó találmánya van, amellyel ezt vagy azt az iparágat új alapokra fogja helyezni és ehhez nincs is többre szüksége, mint egy-két millióra; ráadásul megígéri, hogy rövid határidőn belül eredményt mutat fel. Sajnos, az előadó (tisztelet a kivételnek!), aki a tudós vagy szakember értékét nem tudja méltányolni, arra hajlik, hogy a könnyelműen sokat ígérő szélhá­­ z Hozzászólás Hevesi Gyula, a Magyar Tudományos Aka­démia Nagygyűlésén 1956. VI. 3-án elhangzott beszámolójá­hoz . (kivonatosan megjelent a Műszaki Élet 12. számában.)

Next