Műszaki Élet, 1956. július-december (11. évfolyam, 13-19. szám)
1956-07-05 / 13. szám
Műszaki fejlesztésünk és az értelmiség egyes problémái* Jánossy Lajos akadémikus Amikor az értelmiség egyes nehézségeiről akarok beszélni, félreértések elkerülése végett azzal kell kezdenem, hogy értelmiségünk — itt például műszaki értelmiségünkre gondolok — nagy lelkesedéssel, minden erejét és tudását latba vetve igyekszik elősegíteni országunk építését. Ez rendjén is van és itt inkább azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, hogy melyek azok a körülmények, amelyek akadályozzák, hogy országunk az értelmiség segítségét kellő mértékben ki tudja aknázni. Fontos, hogy felvessük ezt a kérdést, mert itt nem arról van szó, hogy a szocializmust értelmiség nélkül is fel lehet építeni és értelmiségünk segítségével egy kicsit jobban építhetjük fel, hanem arról, hogy értelmiség nélkül nem tudunk számottevő eredményeket elérni, tehát, ha nem sikerül értelmiségünk erejét felhasználni, akkor egyáltalában nem leszünk képesek a szocializmust felépíteni. Ma nagyon sokat foglalkozunk a műszaki fejlesztés kérdésével, hiszen mindenki előtt világos, hogy ötéves tervünket csak abban az esetben tudjuk sikeresen végrehajtani, ha iparunkat kellő mértékben korszerűsítjük. Ehhez kutatás kell, a kutatáshoz pedig megfelelő képzettségű szakemberekre van szükség, vagyis kutatás oktatás nélkül lehetetlen. Azok a kutatási ágak, amelyek perspektivikusan a legfontosabbak országunk fejlődése szempontjából, olyan alapvető kutatások, amelyeknek eredménye nem mutatkozik meg azonnal, nem fejezhető ki, rögtön forintértékben, hogy mennyi hasznot hoznak népgazdaságunknak, de kétségtelen, hogy nélkülük népgazdaságunk korszerű fejlesztése nem valósítható meg. E korszerű kutatási ágak műveléséhez mégkevésbé közvetlen hasznot hozó intézkedések is kellenek, tudniillik meg kell szervezni az oktatást a legmagasabb színvonalon, hogy az egyetemről kikerülő fiatal szakemberek kivehessék részüket a kutatóintézetekben, ipari kutatóintézetekben és üzemi laboratóriumokban folyó munkából. Értelmiségünk nagy része nyugtalan, mert úgy látja, hogy ezeket a triviálisnak tűnő szempontokat országos méretekben nem vesszük eléggé figyelembe és ezért többek között a műszaki fejlesztés jövője is veszélyben forog. Miért van az, hogy sokan úgy érezzük: műszaki fejlesztésről beszélünk, anélkül, hogy komoly lépések történnének a műszaki fejlesztés alapfeltételeinek megteremtésére? A nehézségek nagy része összefügg azzal a felfogással, amelyet én romantikának neveznék. A műszaki fejlesztés kérdését sokan — éppen minisztériumi szinten — több értelemben romantikus módon fogják fel. E romantikához tartozik mindenekelőtt egy bizonyos fajta csodavárás. Egyik-másik minisztériumi előadó (vagy akár osztályvezető is), arra vár, hogy valaki majd betoppan egy nagyszerű ötlettel, egy újítással, az újítást bevezetik és attól a naptól fogva iparunk mintegy varázsütésre kevesebb költséggel fog termelni. Akik ilyen csodára várnak,azoknak túlságosan nagy a fantáziája. Szerintük egyáltalán nem szükségszerű, hogy a csodálatos ötlet szakembertől származzék, tudniillik úgy érvelnek, hogy miért ne lehetne bárkinek is egy jó ötlete! Ez persze nemigen fordul elő a valóságban, de annál inkább akadnak olyanok, akik — a szaktudás terhétől mentesen — csodaváró hivatalnokokhoz viszik ötleteiket, amelyeket a műszaki fejlesztés jelszavának nevében meg kell valósítani. Ez igen gyakran felmérhetetlen kárt okoz a népgazdaságnak, hiszen maga az újító hozzáértés híján a dolognak többnyire csak egyik oldalát látta és nem vette figyelembe az újítással járó hátrányokat. Nem akarok itt konkrétumokra hivatkozni, hiszen efféle esetekkel a Műszaki Élet hasábjain néhányszor már találkoztunk. Romantikának tartom továbbá az újítások, különösen a nem szakemberek által benyújtott javaslatok túlbecsülését. Egy pillanatig sem akarom lebecsülni az újítások jelentőségét, amelyek főleg gyakorlati részletkérdések megoldásában sokszor igen hasznothajtók lehetnek. A hibák azonban onnan származnak, hogy ezeket az újításokat sokan a műszaki fejlesztés központi kérdésének tekintik. Példaképpen szeretném megemlíteni, hogy nemrég egy referátumot hallottam, amelyben az előadó kifejti, hogy nálunk a műszaki fejlesztés nem halad előre megfelelő mértékben, mert hiszen — és itt egy statisztikai adat következett — az utolsó negyedévben az újítások elbírálása átlagban egy héttel több időt vett igénybe, mint az előző negyedévben. Másodszor, a csodavárás tág lehetőséget kínál a szélhámoskodásra. Képzeljük el, hogy egy minisztériumi előadóhoz bejön egy tudós, pénzt kér kutatásai elvégzésére és mint megfontolt ember, nem ígér többet, mint azt, hogy talán a kutatások befejezése után — jónéhány év múlva — a gyakorlatban felhasználható eredményeket fog elérni. Ugyanakkor beront az előadóhoz egy ember, elmondja, hogy világmegváltó találmánya van, amellyel ezt vagy azt az iparágat új alapokra fogja helyezni és ehhez nincs is többre szüksége, mint egy-két millióra; ráadásul megígéri, hogy rövid határidőn belül eredményt mutat fel. Sajnos, az előadó (tisztelet a kivételnek!), aki a tudós vagy szakember értékét nem tudja méltányolni, arra hajlik, hogy a könnyelműen sokat ígérő szélhá z Hozzászólás Hevesi Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia Nagygyűlésén 1956. VI. 3-án elhangzott beszámolójához . (kivonatosan megjelent a Műszaki Élet 12. számában.)